Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-06-22 / 25. szám

ház további gondozása, esetleges deficitek kiegyenlítése, a szükségesnek mutatkozó további fejlesztés stb., szintén a várost terhelné. Ellenben, ha állami közkórház létesítését kérjük, ugy amennyiben módunkban áll megfelelő telket felajánlani s a város felajánl egyszersmindenkorra nagyobb pénzbeli áldozatot, amely 120 ágyas közkórháznál mintegy 200.000 K-ra tehető, ugy remélhetjük, hogy az állam városunkban közkórházat létesít, melynek azután esetleges összes terhei, de természetesen összes jogai is az államot illetik. 4. Ami végül azt a kérdést illeti, hogy nem volna-e kívánatosabb, a város anyagi helyzetét tekintve, az Irgalmasrend „közkórház" alapításra vonatkozó tervének elfogadása, erre nézve a bizottság azt a tiszteletteljes megjegyzést terjeszti elő, hogy az Irgalmasrend nem közkórházat, hanem nyilvánossági jelleggel felruházott kórházat létesíthet, s minthogy arra nézve, hogy az Irgalmasrend hajlandó-e 120 ágyas, a modern hygiéne követelményeinek megfelelő, pavillonrendszerii kórházat létesíteni, tényleges és határozott adatunk nincsen, ezzel a kérdéssel érdemlegesen ez időszerint nem foglalkozhattunk. Mindezek alapján, a város anyagi helyzetét, de még inkább a közegészségügy követelményeit tekintve, a bizottság állami közkórház létesítésének kérése mellett foglal állást s a legközelebbi teendőket a következőkben ajánlja a városi tanácsnak: Bízza meg a v. tanács a v. főorvost és v. főmérnököt, hogy tanulmányozzák Esztergom és Nagy-Kanizsa 100, illetve 120 ágyas közkórházait. Tanulmányaik alapján állítsanak össze munka-, illetőleg építési programmot, ezen programm alapján hirdessen a v. tanács nyilvános pályázatot közkórházi tervekre és költségvetésekre. Ha igy a pápai közkórház terve és költségvetése megál 1 apittatott s igy ismeretessé vált, hogy mekkora telekre van szükség, ugy terjessze a tanács a terveket első sorban a pápa—ugodi hitbizományi uradalmak igazgatóságához, hogy az uradalmi tisztiszék 12/913. sz. határozata érteimében a telek átruházása folyamatba tehető legyen. Ha a telek kérkérdése igy végleg tisztáztatott, akkor vigye a tanács a közkórház ügyét a közgyűlés elé, amely kétségtelenül, a kérdés nagy fontosságának átérzésében, áldozatkészen meg fogja szavazni a szükséges hozzájárulási összeget s annak fedezetéről gondoskodni fog. Mindezek megtörténte után terjesztheti fel kérelmét a város közönsége a belügyminiszterhez állami közkórház létesítése iránt, amely felterjesztéshez feltétlenül csatolandók a telek átruházására vonatkozó okmányok, a pénzbeli hozzájárulásra s annak fedezetére vonatkozó, jogerőssé vált közgyűlési határozat, a közkórház tervei és költségvetései. 1 vidék Erzsébet-szobrai. A magyar nemzetnek Erzsébet király né iránt érzett imádata Budapestre tervezett szobra javára, olyan nagy összeget, három milliót, hordott össze, amilyenre nemcsak nálunk nincs példa, de hatalmas, gazdag nemze teknél is alig akadunk párjára. Alig teremthetne a művészet olyan monumentális alkotást, amely el tudná nyelni az óriási összeget. Ha teremtenének is valami mérhetetlenül nagy emléket, akkor nem fejezné ki a nagy királyné szerénységét, finom nőiességét, zajtalan, csendes életét. A szoborra két millió valóban elég lenne. A szobor-bizottságnak nagy fejtörést okoz most, hogy az összegnek fölös részét milyen célra fordítsák. Garmadával teremnek a tervek, a melyekből megelégedetten láthatjuk, hogy a nagyasszony emlékéhez, fűződő intézményekre kívánják fordítani. Magyarországon élünk, mi sem természetesebb tehát mint az, hogy ezeket az intézményeket isméfc a fővárosban akarják központosítani, vagyis azt a pénzt, amelyet minden kis falucskának, minden kis kunyhója is áldozatának tekint, ismét a főváros emelésére akarják költeni. Sokat panaszolt, régi átka ennek az országnak, hogy benne teljesen elhanyagolják a vidéket. Minden áldozatot, minden befektetést, minden fényt, pompát, ipart, kereskedelmet, tudományos intézményeket, művészi alkotásokat csak Budapestre akarnak összehordani, mintha az ország csupán egyetlen városból állana, mintha a kultura áldásaira csak egy város népe áhítoznék. Budapestnek elfogult, portálása úgyszólván teljesen fölszivja a vidék életerejét. Mig Budapesten, az egész ország közpénzeiből létrehozott, szinte túlságosan ragyogó állapotokat látunk, addig a vidék kulturája fénytelen marad. A vidék elhanyagolását mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a fölösleg miként való felhasználásánál egyetlenegy szó sem hallatszott a vidék érdekében. Már pedig talán mondhatjuk, hogy az összeghez a vidéknek is volt egy kis köze. Tagadhatatlan, hogy a fővárosban állítandó szobornak tökéletesnek kell lenni, azon az adományok felosztásánelmi leckére, ha háta mögött elkezdték csendesen suttogni csufneveit, melyet igy szedtél rimbe : „Slupli, Pubi, Ürge, Krágli, szopott gombóc, pusilla !", nem lehetett szegény ugy elkészülve, hogy szekundát ne fogott volna. Hát a Soma barátunk, aki a kezed alatt lett matematikus tudóssá, mikor órák alatt annyi számtani feladvánnyal gyötörted, hogy véres verítékkel várta az óra végét. Szép volt a diákélet, de szép volt a viszontlátás is 25 év múlva! Öröm volt nézni, amint meghatottan ölelgettük egymást és se szeri, se száma nem volt a kérdezősködéseknek. Össze-vissza szalad gáltak az emlékek. Szegény Matics néni! aki az ó kollégium előtt árulta a gyümölcsöt és aki mindegyikünknek korlátlan hitelt nyujíott. Nem félt ő attól, hogy egyik-másik meg nem fizet, igaz, ő Írástudatlan volt, de mindig azt mondta, hogy: „nem vész el nekem egy krajcárom sem, mert felírják a diák urak maguknak, hogy mennyivel tar toznak nekem." Na hát természetes, hogy ily körülmények között a követelések között akadt néha kétes ós behajthatatlan is. Hát a markó! ez egy kétkrajcáros krumpliscipó volt, amely közszeretetnek ör vendett és 10 órakor alig volt diák, aki legalább egyet „be ne pofázott volna!" Egy izben megjárta Tóni barátunk ! Épp akkor kapott be egy markot az osztály ajtaja előtt, mikor már Jády bácsi a katedrán ült. Mikor az osztályba belépve megpillantotta a tanárt, egy nagyot nyögött és lenyomta egyszerre a markot. Csodálom, hogy nem kántor lett belőle. Hát a diákbanda és azok a számtalan ideálok ! Megesett, hogy egy éjjel harmincfelé adtunk éjjeli zenét és még mindig akadt köztünk olyan, aki elégedetlenkedett, mert volt még egy pár a névsoron, akihez bizony nem tudtunk elkerülni. De ne feledkezzünk meg Faa Pálról sem ! 0 volt a lump diákok réme. Kíméletlenül felirt minden diákot, akit kávéházban, vagy korcsmában megcsípett I Volt annak nemulass a tanári szék előtt. De nem estünk ám mi sem a fejünk lágyára. Akárhányszor megtörtént, hogy női ruhába öltözve lumpolta át egyik-másik az éjszakát és igy aztán már gyanúba nem eshetett. Vagy j voltak olyan hosszulábuak, akik mikor Pál bátyánk a Berger kávéházba az ajtón belépett, ők az ablakon át az utcára léptek. Ez aztán egy éjjel néha többször is mégis métlödött, anélkül, hogy a szerencsés viszontlátás örömeiben részesülhettek volna. De ki tudná mind elmondani azokat az epizódokat, eseményeket és történeteket, amik diákéletünknek ragyogó egére suga rakat szőttek. 25 év 1 íme együtt vagyunk vagy 30-an, azok közül, akik a nyolc gimnásiumi osztályt néha rettenetes drukkok között együtt töltöttük. És milyen különös, mindaz, ami akkor szenvedésnek látszott, ma csak mosolyt és derűt fog fakasztani, mikor róla beszélünk. Pista barátunk, aki ma egy hatalmas, számottevő vállalatnak főmérnöke,, milyen szép szőke fiúcska volt akkor. És mikor vele együtt nyári estéken talán 6 fagylaltot is megettem, nem gondoltam volna, hogy a technikai tudománynak ilyen komoly és lelkes művelője lesz. „Vicsoriné asszonyság" pedig egészen szép férfi és komoly orvos lett. De hát ne csak magunkról, hanem a jelenvolt szép-hölgyekről is beszéljünk, — Köszönet és hála nekik, hogy jelenlétükkel még emlékezetesebbé tették az összejövetelünketu Dávidházy Jánosné nemcsak, hogy eljött, hanem Jancsi barátunknak buzgó, lelkes támogatója volt a szervezési munkálatoknál. Ő nélküle bizony sokan, mint eltűntek szerepeltünk volna a listában. De hát nem engedte ő elveszni a mi Szorády barátunkat sem, akit pedig a hivatalos irás először annak' tüntetett fel. Itt volt bizony ő a kedves nejével és mindannyian örültünk, hogy láthattuk őket. A szombat esti ismerkedésen nem nagyon kellett az embereknek egymást bemutogatni. Ha már itt-ott ősz hajszál is lengedezett egyik-másikunk haja között, vagy ha már egyáltalán nem lengett semmisem, akkor is csak pillanatokig tartott, mi<$ egy-