Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-06-08 / 23. szám

nyit keresnek, vagy kereshetnek ezek is, mint a szövönök. A Köztelek folyó évi május 21-i számának 1397. lapján Székely Sándor közli Sikátor pusztáról, a főváros közelében, hogy uradalmukban a béresgazda fizetése : 400 korona készpénz ; 13 mm. rozs ; 4 mm. árpa ; 60 kgr. szalonna; 28 kgr. só ; napi 1 liter tej ; 2400 négyszögöl szántó föld; 200 négyszögöl kertilletmény ; szabad tüzelő, sertéstartás és természetesen lakás is ; — ezt én legalább 1200 koronára értékelem. Ennél még 50 koronával nagyobb a tehenesgazda járandósága, mert egyúttal magtáros; a kocsis, béres, bivalyos, szekeres stb. javadalma itt-ott redukálódik, de — még mindig föl megy ugy 900 koronára, — majd kétannyira, mint a szövőnőké, akik a hivatalos adatok szerint, heti 9*80 K-t keresnek ; 52 hét alatt tehát 509 kor. 60 fillért, — már ha t. i. nem redukálják az üzemet, — ami nincs kizárva. De hát ez szakmány munka, tetszik mondani ; s az átlagosnak kétszeresére is emelkedhetik -— nőknél ; de — férfiaknál se rug heti 20 koronán felülj — tehát éppen csak hogy eléri a gaz-j d a sági cselédek keresetét. De hogy mennyit dolgozik szakmányban a magyar paraszt s mennyit keres a mezőn, azt most nem is em Jegelem ; tudhatja mindenki. De, amit közöltem, elég arra, hogy adataim nem légből kapottak s fedik a tényeket. Sarudy György. Utóhangok a sziniévadról. — Kapuzárás után. — A szinház kapui ismét bezárultak, Thália temploma megint helyet ad a mozinak. Színészeink egy időre távoztak, magukkal vivén sok üres ház előtt adott előadásnak - - a becsületesen végzett művészi munka nem méltányolásáuak — és talán egy deficitnek nemében kellemes emléket. Dr. Patek Béla színigazgató és társulata jobb tavaszi saisont és nagyobb méltánylást érdemeltek volna. Színházi évadunk sikertelenségének oka semmi esetre sem keresendő a társulatban, mely a közönség egybehangzó véleménye szerint sokkal jobb Szalkayénál, sem a repertoireban, mely a fővárosi színházak újdonságainak legjavát foglalta magában, hanem az általános vidéki és a speciális pápai viszonyokban. Pápán is, mint a vidéki városokban mindenütt az intelligencia egy része a színházban állandóan távollétével tündököl. Ezek lekicsinylik a vidéki szinészetet

; azt állítják, hogy vidéki színészek az ő fejlettebb műízlésüket, melyet a fővárosi színházak huzamosabb látogatása csiszolt, nem tudják kielégíteni. B nézet téves voltát igen könynyü bebizonyítani. Általánosan tudva levő dolog, hogy a magyar Genius minden téren sokkal több elsőrangú tehetséget nemz, mint amennyit a társadalmi, művészeti és irodalmi életünk foglalkoztathat. Azért kallódik el annyi talentumos emberünk, azért jut annyi tehetséges művészünk külföldre, hogy számunkra örökre elvesszen. Igy van ez a színészet terén egészségesnek kellett találni; ha megbetegszik, a gyárban kellett hozzájutnia bajához. Hogy a gyáripar aránylag sokkal magasabb keresetet biztosit állandóan munkásainak, mint bármi más foglal kozási ág, igy hát hogy csak a gyáripari munkás táplálhatja magát egy formán jól egész éven át, ezt, bocsánat, nem hiszem, se a közölt hivatalos adatok alapján, lehetőnek nem tartom. Pápán többet keresnek némely kézmű ipari, mint a gyári munkások. Pl. az építőiparosok 1911. junius havában kollektív szerződést kötöttek ; minimális órabérük 40 fillér, a maximalis 60 f; az átlag 50 fillér; napi átlagos keresetük tehát 5 korona volt 1911-ben, 10 munkaóra alatt, ami hetenként 30 korona, éppen — háromszor annyi, mint a szövöüzem átlagos keresete. Arra súlyt se vetek, hogy u. ez építőmunkások munkaideje 1912-ben 9 és fél órára szállott, óradijuk 2 fillérrel emelkedett s a mesterek is alkotmányosan elfogadták a bizalmiférfi rendszert- (L. e lap 1911. évi juniusi fejtegetéseit.) De még a mezőgazdasági munkás is megkeres ma Pápán naponként 3—4 koronát, köztudomás szerint. Ha pedig erre nézve azt tetszik mondani, hogy a földmives munkás nem talál egész éven át foglalkozást, mig a gyári munka folyik szakadatlanul egész éven át, szolgálhatok állandó munkásokkal a mezőgazdaság köréből, ezek a gazdasági cselédek ; kétszer anymint a hárfa, vagy gyönyörű rapszódiák, felkiáltójelek és három pontok és. emellett sommás kereseteket irt három példányban. Csak egy vigasztalása maradt: ha a princzipálisa maga ment tárgyalásra, akkor kinyitotta a titkos fiókot, ahol a fizetési meghagyások alatt kéziratait tartogatta. Ilyenkor fájdalmas gyönyörűséggel irt, javított, uj strófákkal bővítette ki az „Éjszakát" és aranykötésii könyvek czimlapján látta a nevét. Nem ezt a prózai közönséges nevet: Blazsevácz Márton, hanem a másikat, a költőit, a magyar nevet: Tahy Miklós. A szekrényekből, az ócska periratok közül dohos szag és unalom áradt. A napfényben porszemek tánezoltak és borzasztó üzleti levelek, csődkérvények, meg számla másolatok hevertek az asztalon. De Márton ilyenkor nem látta a gúnyosan terjeszkedő naplót, a másolóprést, csillogó szemmel, lelkendezve olvasta: „És el tudod-e felejteni az én könynyes szemem, mikor a tiédbe nézett? És megremegett az asszony teste ..." Az előszobában megreccsent egy vén szekrény. Márton tehát becsapta a fiókot és két másodpercz alatt szakított az irodalommal. Oh, hányszor történt ez, a legszebb akarások, nekilendülések pillanatában és mennyi fájdalmat okozott ez a gyáva megalkuvás. De az irodalomnak haszna volt belőle, mert ekkor megírta az „Erőtlen" czimü versét és előre sajnálta szegény gimnazistákat, akik majd ebből fognak megbukni. I II MII—<———MWi^—— A princzipális élvezhetetlen embernek lálszott. Szenvtelen, száraz volt, mint egy penészes, régi Ítélet és csak ilyenekre nyitotta ki a száját: — Holnap féltizes tárgyalás a hétnél és féltizenegyes a nyolczliznél. Vagy : A végrehajtónak irni Tenkre árverés kitűzése végett. És igy tovább. — Rémes ember az én főnököm, — panaszkodott vasárnap délelőtt ifjabb Blazsevácz a kis Elzának, mikor hazakísérte a korzóról. — Nagyon boldogtalan ember vagyok én, liigyje el. Elza, aki elsőéves prepa volt, lelkesen nézett fel rá: — Márton, ne eméssze magát ezért. Maga nagy iró lesz. Most is az, de még nem tudja senki, csak én.. De én biztosan tudom. Látja, a legtöbb nagy embert csak a halála után ismerik meg, félreértik, üldözik az eszméiért. — Igen, — szólt Márton — Elza, maga egy angyal és egy uj írásra inspirál most engem. És este irt, tiltott gyönyörűséggel. Az irása határozottan javult a másolástól. — Blazsevácz ur, — mondotta másnap az ügyvéd, — vegyen papirost, periratot diktálok. Tehát: Alperes tagadja, hogy meg- és átvette volna a kérdéses árut. De mi ez ? — szólt egy heverő papírlapra nézve és Márton követve a tekintetét, elsápadt ijedtében. A kézirat! Önkénytelenül utána kapott, de doktor Fekete tiltón rátette elhanyagolt kezét. — Nézzük csak. A világosság felé fordulva, lassan botrányos hangsúlyozással felolvasta: „És leszállott az éj, mint bóditó, illatos álom. — És megremegett az asszony teste . . Ifjabb Blazsevácz fehér volt, mint a fal, azután elvörösödött. Izzadt és fázott egyszerre. Iszonju perczek voltak ezek. — Tehát maga iró? — szólalt meg végre az ügyvéd. — Sőt költő? És csődkérvények hátára irja a verseit? Lássuk csak tovább I Mindent felolvasott, hihetetlen vandalizmussal túrta fel a titkos fiókot, de az álmos szemében különös fény csillogott. Bus mosollyal adta vissza az utolsó papírlapot és szokatlan élénkséggel mondotta: — Fiacskám, ez rossz. Nagyon rossz. Vers prózában. Ilyesmi csak egy pár nagy irónak állt jól, Nietsche, Wilde, meg egynéhányan értették. De mi... — Itt elhallgatott egy pillanatra. — Nem, kis kollégám, ez unalmas igy és naiv. — Megremegett az asszony teste és két sorral alább újra. — Nehéz dolgok kellenek, komolyak, darabosak, mint maga az élet 1 Igazságok. Különben maga ugyan fiatal még ós a maga korában én is igy csináltam. De várjon csak egy pillanatra! Fürgén átszaladt a másik szobába és egy füzetcsomóval tért vissza. — Igen, kis kollégám, én is írok. De nem novellát, hanem drámát. Drámát,

r fiam, az élet csatáját, a nagy tülekedést. És nekem is dugdosnom kell a kéziratot és Weisz