Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-05-18 / 20. szám

szükséges pihenésre: egy óra alatt kell a gyárból haza és vissza a gyárba megtenni 5—6 kilométer utat s elkölteni az ebédet; elkészítésére egyáltalán gondolni se lehet. Mi következik az ilyen forcirozott hajszolásból ? A szervezet idő előtt megrokkan, a munkás elcsenevészedik, hajlamos lesz mindenféle betegségekre, különösen pedig a tüdövészre. Élete hamarább elsorvad ; leszármazói már nyavalyásan jönnek a világra. A beteg munkás egy darabig kapja a láppénzt a betegsegélyzöböl, mig végkép ki nem merül, munkakép telenné nem válik; akkor tarthatják állandóan az erősek, mig a tehertől mind a két felet megváltja a halál. De az elpusztultak helyett ujak jönnek és mindig ujak, ontja, szállítja őket a gyár, a szövőgyár és mindenféle gyár. Kinek használ hát a protectiós gyár, hosszú munkaidővel, alacsony bérrel P Jóformán még magának a gyárnak se, azt mondottam, nem hogy a város közönségének, vagy egyes tár sadalmi rétegeknek. Kezdetben, mikor üzemét megnyitotta, munkásai a kerületi betegsegélyzöbe tartoztak, fizetvén járulékul 2 százalékot, mint a többi tagok. De a ker. betegsegélyzö ráfize tett a szövőgyár munkásaira egy év alatt 2600 koronát. Összetűztek ; a ker. betegsegélyzö követelte, hogy a szövőgyár fizessen 4 százalék hozzájárulást, ha ily nagy mértékben veszi a segélyt igénybe, vagy csináljon önálló segél ypénztárt. Hosszas huza vona után — igy történt: a szövőgyárnak most magának van külön betegsegélyzöje. Hogy boldogul, azt már nem tudom, csak sejtem, hogy vagy sokat fizet rá, ha humánusan se gélyez, vagy nem lehet humánus, ha nem akar ráfizetni. De a kereseti viszonyokra jellemző, hogy akárhányan a szövőgyár munkásai közül jobban jártak, ha beteget jelentve, otthon maradtak, napi 40 krajcár táppénzzel támogatva a betegsegélyzöböl, mintha bejártak egészségesen (!) dolgozni. Nem azokért a közintézményekért lelkesedik a polgár, munkás, iparos, tőkés, lateiner, vagy kereskedő, melyek lenyűgözik, mozgását korlátozzák, cselekvő erejében gátolják, szervezetét lezsarolják, energiáját kiuzsorázzák, — de a melyek alkalmat adnak a nagy erőkifejtéssel arányos jutalomra is mindenkinek. Sarudy György. Védekezés a drágaság ellen. Közéletünk háztartásába hiába invitálják a kedves vendégeket: a jóllétet és a boldogulást, helyettük betoppannak a hívatlanok : a szükség és hű kísérője, a drágaság. A drágulás e természetes fejleményei ellen egy szava se lehet annak, a ki az adás vevés, a kinálatkereslet megingathatatlan elveit ösmeri. Itt csak a viszonyokba való beletörődésnek, a kiadások csökkentésének van helye, vagyis egyedül helyes az az utmutatás, melyet a közmondás ad: „Addig nyújtózkodjál, a meddig a takaród ér !

a Csakhogy ezt az amúgy is rövid takarót lelketlen uzsorások még inkább megkurtítják. S már nem a viszonyok természetes fejlődésének következménye, hogy a kínálat oly magasan hordja fejét, mikép a kereslet e szédítő magasságba alig tud feltekinteni. Azok a kufárok, kiknek minden baj jó arra, hogy belőle tőkét meg ; az se titok, hogy erkölcsi kételyei már régebben is támadtak romlatlan izlésü embereknek ; nem kisebb ember, mint dr. Antal Géza, mostani országgyűlési képviselőnk bélyegezte meg, egy állandó választmányi gyűlésen, ha jól értesültem, ezt a protectionizmust, — amely erkölcsi bátorságáért előttem és igen sok előtt egyszerre kimagasló tiszteletre tette magát érdemessé dr. Antal Géza; „emlékezzünk régiekről!" S most térjünk a szövőgyárra, a vicináliák után. Olcsóbb-e, csak egy fillérrel is, a vászon méterje Pápán, mióta itt is előállítják, vagy jobb-e, ugyanazért a pénzért ? Magyarán, kinek volt vagy van haszna Pápán a szövőgyárból ? talán egyedül a gyárnak, de — jóformán még annak se, mert közszájon forog, folyton hánytorgatják a segélyezését s mérlegelik, mit ad érte, ellenszolgáltatásul. Sok munkást foglalkoztat, akik, keresetükkel, városunkhoz vannak fűzve. Mennyi ez a kere set ? b—4—10 korona hetenkint, napi 11 órai munkáért; pár év előtt reggel 6-tól este fél 7-ig tartott a gyárban a munkaidő, mindenkire nézve, szövő leányokra, elömunkásokra (takács, vagy szövőmester), gépészekre stb. déli 1— 1V

2 órás ebédidővel. Napi 11 órai erős, kimerítő munkáért kap, vagy kapott a szövöleány 3—4—10 koronát egy hétre ; az elömunkás, gyakornok 10—20—25 koronát hetenkint s dolgozik mindegyik inaszakadásig. Az erős munkához bő ségesen kellene táplálkozni, de, leszá mitva, hogy a keresetből táplálkozásra igen szűkösen telik, — napi 40 krajcár átlagos keresetből nem lehet lucullusi lakomákat végigélvezni, — idő sincs elegendő a déli étkezésre s a hozzá dani, — suttogta Korsuchin félénken, — hogy a mértéktelen dohányzás kiapasztja majd a zsebemet és kénytelen leszek egy emelettel feljebb menni? — Én a halálról beszélek, — felelte az orvos hangsúlyozva. Korsuchin összeszorította ajkait, megfogta a czigarettaskatulyát és a tűzbe hajította. Égy hét múlva ismét eljött az orvos. — A felesége telefonált, hogy ön az éjszaka félrebeszélt! — Eszembe sincs. Mitől beszélnék én félre ? — Majd meglátjuk. Vetkőzzék csak le. Barátocskám, a maga idegeiért se adnék egy garast se! Korsuchin láthatólag megijedt. — Az istenért, mit tegyek ? — Későn fekszik le ? — Három-négy órakor. Sokat járok a klubba. — Kártyázik, doktor ur, — panaszkodott Nata. — Mit mond ? Ez öngyilkosság ! Meg akarja tartani még meglevő kevés egészségét ? — De mennyire! — Akkor pokolba a klubbal és a kártyával. Feküdjék le éjfélkor s lefekvés előtt hideg ledörzsölés. Szereti a zenét ? — Az operetteket, igen. — Ez nem jó. Valami művésziebbet kell hallgatnia. Hm. Tehát: a napokban kezdetét veszi a Wagner-cziklus. Béreljen egy helyet az operában. — Milyen jókor jön ez ! — tapsolt Nata örömében. — Ismerőseink épp most akarnak lemondani a bérletükről és együtt mehetünk ketten . . . Wagner! . . . Milyen elragadó ! — Vizsgáljon meg kérem még tüzetesebben, — kérte Korsuchin behízelgő hangon. — Talán valami könnyebb bajt talál csak és a Wagner helyettesíthető lenne. Közönséges operát nem bánom, vagy talán czirkusz. A doktor leintette. — Wagnernél maradunk ! Megértett ? A doktor csakhamar a háziorvosa lett Korsuchinéknak. Egy szép napon megint megvizsgálta pácziensét és mélyet sóhajtva szólott: — Ezúttal komoly. — Mi az ? Ne gyötörjön kérem ! — Mondja ki nyíltan! — Egy motor. — Van ilyen betegség ? Talán psicho motor ? — Nem, egész közönséges motor. Nem szabad bérkocsit használnia. Óvakodnia kell a rázódástól. Érti ? A rekeszizma nincs egészen rendben! Feltétlenül szüksége van automobilra. — Mondok magának valamit, — felelte Korsuchin. — Maga orvos? Jól van. Maga megvizsgálja a pácziensét ? Kitűnő. Tegyük fel, hogy az beteg, ön leül és ir egy reczeptet. A reczeptteí rendszerint elmennek a patikába. De azt még soha nem hallottam, hogy egy reczeptteí elmentek volna az automobil raktárba. — ön megfeledkezik a fizikai gyógymódról, — felelte az orvos fagyosan. — Mi a fene az? — Mechanoterapia. — Csodálatos, — jegyezte meg Korsuchin elkeseredve. — Égy olcsó kerékpár nem felelne meg ? Mindjárt egy egész autót felírni . . . A doktor összeránczolta a homlokát. — Én nem vagyok homöopatha. Forduljon olyanhoz, ha az én gyógymódom nem tetszik önnek. Az aztán írhat önnek miattam akár egy varrógépet is. Kérem l Dühösen elment és becsapta a kaput. — Talán vehetnénk egy használt autót is, —„ajánlotta szerényen az asszony. Ősz lett. Korsuchina ebéd után lefeküdt aludni. De nem jött álom a szemére. Vad látományok, víziók kavarogtak az agyában. Különböző betegségek, epidemiák és balesetek üldözték. Fölkelt, felöltözött ós leverten ment át a feleségéhez. Az ajtó előtt, amely szőnyeggel volt eltakarva, egy pillanatra megállott, mert hangokat hallott. Összeráncolta szemöldökeit és hallgatódzott. Ketten beszéltek. — Meg kell tennie, doktor! — Semmi szin alatt! Ön maga sem tudja, hogy mit kíván. Mégis csak mórtéket