Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-03-31 / 13. szám

u. a. ezer koronával, 8'8 K értéknek felel meg. Kültelkek és mező értéke, tehát csak vagy 3/

s-e az épületek értékének. Az ingó vagyon, országosan, jó kétannyi, mint az épületeké; Pápán tehát 40—50 millió koronára tehető. Együtt tehát, nagy számokban, a kö vetkező számokkal fejezhetjük ki a közvagyont városunkban : épületek ... 20 millió kor. külső telkek. . 4 5 „ „ mező .... 8"8 ,, „ ingó vagyon. . 40.-— „ i 3' 3 „ „ Ennyi vagyonból él Pápán 21.000 ember ; a munka értéke, természetesen nincs ide betudva. De annyi ebből a hozzávetésböl is kitűnik, mekkora ér téket képeznek csak városunkban is az épületek ; hogy ennél fogva az a tudomány, a műszaki ismereteket értem, a mely ezen értékeket előállítja, már csak emiatt is a legnagyobb figyelemre, gondozásra érdemes s hogy épen nem utópisztikus kívánság, ha a nemzeti vagyonnak legalább 'Vt képviselő épületek racionális előállítására, kihasználására — nem tartunk elegendőnek egyetlen középfokú és ugyancsak egyetlen felsőfokú tanintézetet — az egész országban. Mi Pápán műegyetemre nem aspirálhatunk; de ^ felső épitő ipariskola közszükségletet pótolna Pápán. Sarudy György. Szezon-czikk. — Sziniévadunk érdekében. — Már megjelentek a falragaszok, mely az „Előleges szioijelentés" ről számolnak be és melyből kitűnik, hogy Szalkay Lajos színigazgató a már ösmert jól szervezett társulatával húsvét vasárnapján kezdi meg a ta vaszi évadot, mely körülmény bizonyos kötelességet ró reánk arra nézve, hogy oly dolgokat szellőztessünk, me lyeket megszívlelendőnek tartunk ugy a közönség, mint színtársulatunk részéről. A társulat szervezését iiletőleg látjuk a névsorból, hogy a régi erőkkel fog rendelkezni s igy teljes reménnyel nézünk elébe a sziniévaduak s hisszük is, hogy közönségünk is méltányolni fogja Szalkay Lajos színigazgatónak áldozatkészségét, ki nem kiméi semminemű áldozatokat, csak hogy közönségünk jogos és méltányos igényeit kielégíthesse. Senki sem tagadhatja, hogy Pápa városa mindig hires volt irodalmi és művészi szeretetéről. Pápa városa mindenkor örömmel áldozott a magyar színészetnek. Városunk intelligenciája eléggé tudja már, melyik társulatot kell respektálnia. Nem a pessimista szemüvegén nézi közönségünk az előadásokat. Nem. Hanem képes arra, hogy a jót selejtestől, a salaktól megkülönbözteti. Nem frázis, de igaz tény, hogy Pápa városának messze földön hire van, hogy Thália papjait ha hivatá sukat őszintén és lélekkel fogják fel, itt e város falai között erkölcsi és anyagi siker kisérte. Szalkay Lajos színtársulatát mint már jeleztük, az őszi évadról ösmerjük és tudjuk, hogy jó erőkkel rendelkezik és ha figyelembe vesszük, hogy a színigazgató azóta a szinműirodalom legújabb termékeit is megvette és ez évadban előadásra kerülnek, igy tehát elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy egy oly társulat érkezik városunkba, mely-méltó lesz színházlátogató közönségünk müigényeihez. Ösmerjük a színigazgatót és tudjuk, hogy amit mond, az való, amit igér, azt betartja. És ha működő tagjai közül egyetlenegyet sem ismernénk is, az ő személye egyedül elégséges garancziát nyújt leendő czélirányos működése mellett. A színigazgatóval szemben ezen bizalmat előlegezve, mindazonáltal nagyon is aktuálisnak tartjuk most, midőn Szalkay Lajos szakmáját és hivatását szem előtt tartó színigazgatót és társulatát körünkben üdvözölhetjük egy és mást elmondani, ami sziniévadunk sikerét van hivatva biztosítani. A társulat első sorban teljes ambitiójával arra törekedjék, hogy a bemutatandó színműveket jól betanult és összhangzatos előadásban mutassa be. Mert régi igazság az

; hogy a kerekded előadás már maga a siker társam. Előbb két hordár cipekedett. Jöttek bundával, lábzsákkal, egy nagyobb és egy kisebb kofferrel, bőrtokos vadászpuskával, inig lenn a perronon tekintélyes külsejű Öreg ur nézett széjjel, olyan gőgösen hordozva a fejét, mintha Caesárok ittfelejtett ivadéka volna. A két hordár — voltaképpen vasúti szolga — kalaplevéve ballagott: tovább és igen nagy tisztelettel tekintett az egyetlen utasra a távolból. Az utas aztán bekerült hozzám. Szúrós tekintetét rám vetette s ugy tetszett, hogy rögtön fölnyársal. — Nyilván vétettem valamit, mert ha nem más a hibám, hát legalább is tapintatlanság, hogy vele egy szakaszban merek utazni. Azonban eltűrtem a tekintetét s kedélyesen cigaret táztam tovább, hát hiszen nekem mindegy, nézzünk farkasszemet, ha ugy tetszik ! Alltam én már különb oroszlánokkal is szemben ! Az öreg ur végigmért még egyszer, aztán rám szólt: — Várnak már nagyban. Azt hitték, hogy előbb érkezel egy nappal s részt veszel a körvadászaton. Még mindig nem voltam vele tisztában, hogy kicsoda, — azért válaszoltam. — Nem szoktam vadászni. — Nem ? Hát mit csinálsz ? Az apád pedig nagy vadász volt, jól ismertem, jó czimborám is volt szegény. Persze, persze, a mai fiatalság elpuhul. Minden átmenet nélkül folytatta: •— Eljött a Sándor is, de azt inkább csak a barátság vonzza, nem a vadászat izgalma. Mondtam is neki: Sándor, Sándor, ugy veszem észre : vénülsz. — És csakugyan vén a Sándor? — — Ismeiheted a főispánt! -— pattogott az öreg. — Dehogy vén, már hogy volna az 1 Most van a legizebb idejében. Csak ugy mondtam neki, hiszen ismerheted a tréfás természetemet. Ráhagytam, hogy annak a tréfás természetnek csakugyan nincs párja. — Egy kis kedély nélkül semmit sem érne az egész élet. A memóriám ugy is akadozik már, — hanem téged rögtön megismertelek ; olyan maradtál, amilyen gyerekkorodban voltál. Szégyenkeztem magamban, hogy nem tudok emlékezni. Távolról, ködökön át, rémlett ugyan valami, de nem voltam benne biztos, hiszen végtére is annak idején mit törődtem én az öregedő urakkal ! Még ha egy városban laktunk volna, .de egyre job ban rájöttem, hogy nem laktunk. Nem baj, legyünk azért udvariasak. — Hogy éjnek, bátyám ? — Tudja a fene, hogy egyáltalában élünk-e ? Mióta Aliléva férjhez ment, nincs ott élet. Elvitték, barátocskám, egyszerűen elvitték. Emlékszel-e Miiévára? Be kelleti őszintén vallanom, hogy nem. — Persze, gyerek volt még akkor, amikor ismerhetted volna. A gátbiztosnak volt a legnagyobb leánya. Azért a legnagyobb, mert maradt még otthon egy sereg, de egyik sem az igazi. Az igazi Miiéva volt, mert lángra tudta gyújtani az én vén szivemet is. I — Nono, nem is olyan öreg még, báty ám! — Ugy-e ? Ezt mondtam én is. Öreg annak a nagyapja, aki mondja. Miiéva nagyon • szívesen beszélgetett velem mindig. Mondhatnám, hogy tisztelt, amivel nem dicsekedhetik akármelyik ficsúr. Számot vetettem magammal, az egész életfolyásommal és rájöttem, hogy még nem késtem el. Van pár hold földem, a szőllőm is hoz valamit, a hivatalom sem a legutolsó. Olyan társadalmi pozíciót tudok biztositani egy aszszonynak, mint kevés más. András bácsit mindenki szereti, András bácsit minden házban szívesen látják, habár csak végrehajtói állást is tölt be a közéletben. Tesz ez valamit ? Ugy-e, hogy semmit 1 — Természetesen I — feleltem rá — Hát hallgass végig és tanulj az esetemből. Összefirkáltok ti mindenfélét, de ritkán találjátok fején a szöget. Az életből kell meríteni a témát. Fiam, ne térj el soha az élettől ! Ezt ünnepélyesen meg kellett ígérnem, aztán — hogy kezdtem már emlékezni András bácsira, akinek a szőllőjét fosztogattam régi nyárutókon — figyeltem. — Mindenki ismerte a gyöngémet, A gyöngém Miiéva volt, ez a hajlékony, kecses teremtés. Nem csináltam az egészből titkot, mert az emberben a sziv a fő, a szivet pedig lássa az egész világ. Régi módi ember vagyok, nem értek a divatos szamárságokhoz, én nem is beszéltem neki szerelemről. Csak a lelkét tanulmányoztam, a viselkedését, csiszolgattam a modorát és