Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-08-18 / 33. szám

fedi őket. A szomszédos városok folyton emlegetik, hogy Pápa mi mindent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi akarunk, minden csak tervezgetés, akkor csak nevetve emlegetnék a mi ered, énytelen erőlködéseinket. Általánosan elterjedt azon nézet, hogy a sajtónak első kötelessége a közvélemény elölt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni, ösztökélni az újításoknak meg testesitésére hivatottakat. — Küzdünk is fáradhatatlanul, de elvégre is nem lehet és nem szabad a közönséget bolonddá tennünk azzal, hogy légvárak mellett kardoskodunk és azzal tele be szeljük a publikum fejét. Nincs sok időnk a gondolkozásra. Tettre hiv a helyzet. Ha nem hagyunk fel a Pató Pál politikával s nem érezzük át a fontosságát azon közmondásnak, hogy „szemesnek áll a világ", ugy az örökös tervek és jámbor óhajtások ke retébe kerülünk, mely nem a haladást, hanem lassú pusztulást von maga után. Itt van a legfőbb idő, hogy a v. képviselők több érdeklődést tanúsítsanak a város költségirányzatával szemben. Nem a levegőbe pingált különféle szép és nálunk rendesen szalmatüzzé vált intézményekkel kell vesződni, hanem teremtsünk első sorban a városházi állapotokon egészséges reformokat. — A gazdálkodási rendszer hibáit javítsuk ki s ez által igyekezzünk a polgárság ter heit könnyíteni, mert csakis igy érhetünk célt. Nemcsak adósságcsinálásra, hanem legyen gondja a városatyáknak arra is, hogy a városnak uj jövedelmi forráso kat kutasson és nyisson. Vessen fel közhasznú eszméket s létesítsen oly intézményeket, amelyek hasznot hoznak. Vegyék komolyan felszólalásunkat, lássanak hozzá, tegyenek a város érde kében valamit, mert ha csak passzióból ülnek ott a városháza termében, ugy vajmi keveset lendítenek városunk ha ladása és fejlődése érdekében. A bölcs városatyák ne kíméljék kényelmüket, hanem lássanak hozzá a munkához. Igenis t. városatyák, több érdeklődést kívánunk a jövö évi költségvetés és ezzel kapcsolatosan közügyeink iránt 1 Földet a népnek. Glattfelder Gyula csanádi püspök elhatározta, hogy Tápéhatárában fekvő négyezer holdas birtokát parcelláztatni fogja s ötholdas parcellákban Tápé község lakosainak eladja, akik a vé telárat és annak kamatait busz év alatt kötelesek megfizetni. Négyezer hold aránylag nem nagy terület s négyezer holddal a magyar birtokpolitika nagy problémáját nem lehet megoldani. Mégis teljes elismerés illeti meg a csanádi püspököt, mert ez első komoly lépés arra, hogy j amit mások csak ígértek és terveztek, ; azt ő valóra is váltba. Hogy a magyarság terjedésének és gazdasági megerősödésének egyik | legnagyobb akadálya az a sok latifundium, amely éppen a magyaroktól lakott területen terpeszkedik, az ma már olyan közhely, amely felett vitatkozni sem lehet. S hogy minden egészséges nemzeti politikának az az alapja, hogy minél több kisbirtokos és középbirtokos legyen a maga gaz dája, ez is minden kétségen felül áll. Ha a csanádi püspök négyezer holdat parcelláztat s ötholdas részletekben ad el, akkor azon a területen, amelyen eddig csak a püspök és az udvara élt meg s Tápé lakossága csaü mint mezei munkás tudta az életét tengetni, nyolcszáz kisgazda él majd meg a családjával. Nyolcszáz olyan család, amely másból, mint földmivelésből megélni nem tud s ha a földhiány neki erre módot nem ad, vagy elnyomorodik, vagy pedig vándorbotot vesz a kezébe és kivándorol. Aki tehát lehetővé teszi, hogy a magyar földmives nép földet vásárolhasson, az nemzetmentő munkát végez. Ez oly egyszerű és oly világos, hogy a tény egyszerű regisztrálása s egy koszorú, amit Glattfelder püspöknek nyujtunk, elég volna. Hogy azonban a kérdéssel mégis foglalkozni kell, annak más okai vannak. Hogy a magyar nagybirtokos osztály földje nem jövedelmez annyit, amennyit okszerű műveléssel jövedelmeznie kellene, ezt maguk a nagybir tokosok érzik leginkább. A földjük a mai gazdálkodás mellett alig másfél, vagy legjobb esetben két százalékot hoz, pedig a takarékpénztárban is hoz négy százalékot, anélkül, hogy dolgozni kellene, vagy hogy a jövedelem a természet és az éghajlat szeszélyének volna kitéve. Azt kellene tehát ép ésszel gondolni, hogy maguk a | nagybirtokosok azok, akiknek érdekükben áll, hogy birtokaik egy részét apróbb parcellákba osztva haszonbérbe adják s ezáltal maguknak is legalább kétannyi jövedelmet biztosítsanak és j a nép megélhetési viszonyait is javitmegő ajkai halk imát mormolgattak. Most lép először színpadra, neve még ismeretlen. A közönség érdeklődését előleges reklámokkal nem csigázták íel, mert nem nagyon biztak közepes tehetségében. A zsúfolt ház minden ügyelme, kizárólagosan a szerző, George Templeton felé irányult, akiben mindenki a jövő nagy drámaíróját vélte föl fedezni. A kritikusok sem méltatták figyelmükre az uj színésznő, Blanche Ferron első felléptét. — Ugy mondják, hogy a szerző menyasszonya, —• újságolta az egyik bíráló. — Uram, irgalmazz! — sóhajtotta a másik. Akkor bizonyosan valami ügyetlen kezdő lesz ! Senki sem sejtette, hogy e sokat igérő darab sohasem született volna meg* ha Blanche ragyogó szépsége, szemeinek titokzatos fénye, bársonyos ujjainak gyöngéd cirógatása a szerzőt— az alkotás pillanatában — meg nem ihlette volna. Azt a boldog halandót, aki most a színpad mellett lévő páholy sötét hátterében izgatottan meghúzódott és türelmetlenül várta, hogy élő múzsája a kijelölt ajtón végre a színpadon megjelenjen. A végszó elhangzott és Blanche szinte észrevétlenül, minden feltűnést kerülve, a színpadra lebbent. Egy kéz sem mozdult Üdvözlésére, csak a meglepetés moraja futott végig a nézőtéren, mikor a bóditó szépség, varázslatos szemeivel egyszerre lekötötte az egész ház figyelmét. Blanche nem érezte azt a hatást, amelyet puszta megjelenése a nézőkből kiváltott; ő csak azt a biztató két szemet kereste, mely a páholy sötétsé géből feléje ragyogott. Mikor az első felvonás után a függöny legördült, a nézőtéren egyes vitatkozó csoportok képződtek, de senki se beszélt a darabról vagy a szerzőjéről, hanem mindenki az uj színésznő lebilincselő egyéniségét és egyszerű, közvetlen játékát magasztalta. — Nos, mit szól hozzá ? Mi a véleménye ? Csinos és fiatal! — Gyönyörű hangja van ! — Egyszerű, nemes és mégis megra gadó a játéka ! — Szép jövő vár rá ! — Ez az első biztató lépése a dicsőség útjához vezeti! Ilyen és ehhez hasonló bírálatok hangzottak szerte a teremben és csak egy vérbeli pesszimista koczkáztatta meg tartózkodást parancsoló szózatát: — Gazdálkodjunk a dicséretekkel és várjuk be higgadtan a végét! És megkezdődött a második felvonás, amelyben Blanche szerepe mindinkább az előtérbe lépett és mikorra a függöny másodszor is legördült, a közönség őrjöngve tombolt és számtalanszor a lámpák elé szólította a színésznőt. George az öltözőbe sietett, ahol a boldog Blauche már kipirult arccal és büszkeségtől ragyogó szemekkel várta. -- Nagyszerűen játszottál, tied az érdéin, tied a dicsőség! — Nem, George, ne mondd ezt, mert én csfvk a te visszhangod vagyok ! Őszintén, becsületesen mondta ezt és mégis sértette Önérzetét, hogy a költő nem tiltakozott ellene. — Most menj, kérlek, mert gyorsan át kell öltözködnöm és a felvonásköz rövid ! A harmadik felvonás volt a darab fénypontja és Blanche szerepének legszebb, legnehezebb részlete. Egyszerű, fehér ruhácska volt rajta, mely még előnyösebben kiemelte varázslatos egyéniségét. Nagy jelenésében egész lelkét a szerepbe lehelte. Csodálatos művészete annyira lenyűgözte a hallgatóságot, hogy mindenki visszafojtott Alapíttatott 1864 ben. ^ d-éHs: legrégiblD és legxxag'^rolD t) cipőüzlete. Alapíttatott 1864-benManheim Ármin, ezelőtt Altstádter Jakab czipőraktára Pápa, Kossuth Lajos-utc.za, hol mérték szerint, vagy egy beküldött minta-cipő után nemcsak divatos, de főleg tartós és jól álló cipőket lehet kapni. — Beteg és szenvedő lábakra (ortopad-munka) kiváló gond lesz fordítva. = Vadászoknak különös figyelmébe ajánlja garantált vízmentes vadász csizmáit és cipőit. ===== TÜTzű- e-texoLe-b a postapalotával szexn/bem. épült sajárb :£Láza:i=CLfc>a Ixel^rezteina- árb.