Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-08-18 / 33. szám

sák. Hogy ezt mégsem teszik s liogy inkább a Kisebb jövedelem és a kedvezőtlenebb gazdálkodás mellett megmaradnak, ennek okát néhány hónap előtt leplezetlenül megmondta az esztergomi primás egyik íőtisztje, aki kijelentette, hogy a primási birtokok bérbeadásának legnagyobb akadálya az, hogy akkor a primás és káptalan elveszítené azt a nagy politikai és társadalmi befolyását, amellyel ma rendelkezik. Ez világos őszinte beszéd. Az a földmives, akinek örökbérletben vagy tulajdonban öt hold földje van, füg getlenebb és öntudatosabb, mint az a mezei munkás, aki az uraságuál napszámba kénytelen dolgozni s aki minden pillanatban ki van téve annak, hogy a részes földeket visszaveszik tőle, vagy pedig a legelőjét elvonják. Igy van ez nálunk mindenütt. A parcellázásnak nem a hitbizományi lekötöttség vagy az alapítványi jelleg az igazi akadálya, hanem az attól való félelem, hogy a kiskirályok a befolyások egy részét elveszítik s hogy azon a területen, amelyen eddig mindenki az ő parancsszavuk után igazodott, ezentúl szabad és független kisbirtokos osztály lesz az ur. Ez kitűnik abból is, hogy a király, mint a hitbizományok legfőbb őre, eddig miudig megadta a feloldást a lekö töttség alól, ahányszor azt. tőle kérték. A hitbizományi földek is tehát aránylag könnyen volnának parcellázhatók. Hogy nagybirtokosaink és főleg főuraink ettől mégis idegenkednek, az a már említett okon felül arra is visszavezethető, hogy a főrendiházi tagság hatezer korona földadót követel meg s ha kevesebb a földadó, akkor a főrendiházi tagság is szünetel. Az egészséges magyar birtokpolitiká nak tehát abban az irányban is agitációt kellene folytatnia, hogy a főrendiházról szóló törvény nek ez a feudális intézkedése eltöröltessék, mert mig ez a törvény életben van, addig főuraink mindig idegenkedni fognak attól, hogy latifundiumaikat felosszák és eladják. Mert igazában csak a felosztás és előadás segítene a bajon. Az írországi példa mutatja, hogy az egyszerű bérbeadás nem elegendő s hogy a régi bajok helyett ujabb bajok, a régi nyomorúság helyett uj nyomorúság forrása. Van egy telepítési törvényünk a mult század utolsó évtizedéből. Ez ma már rossz és úgyszólván hasz nálhatatlan. Néhány év előtt készült egy uj javaslat, amely a hibákon segíteni akart, de csak a szándéknál maradt, mert a javaslatból nem lett törvény. Pedig kár, mert a régi tör vény egyenesen ajtót és kaput tár minden visszaélés előtt s másfél évtized igazán szomorú tapasztalatokkal szolgált ezen a téren. Az egészséges birtokpolitika alapja a föld. Ez kétségtelen. A mig föld nincs, amelyet föl lehessen osztani a nép között, addig nem is lehet szó arról, hogy a bajokon segítsünk. De ha már megvan a parcellázandó föld, ezzel még nincs meg minden. A parcellázásnak ugy kell történnie, hogy az csakugyan a kisbirtokos osztály előnyére váljék. Ennek pedig egy uj telepítési törvény volna az első feltétele. Glattfelder püspök a maga részéről szép példát mutatóit, mikor négyezer holdat bocsát az Alföld szivében a földműves nép rendelkezésére. A feladat másik részét az államnak kell elvégeznie. Városi közgyűlés. — 1912. augusztus 14. — Csekély érdeklődés mellett folyt le a mult szerdai napra egybehívott képviselőtestületi közgyűlés. Ezen csekély érdeklődés annak tudandó be, hogy a tárgysorozatba kisebb jelentőségű ügyek voltak felvéve. A tárgysorozat összes pontjai az előkészítő bizottságok javaslatai alapján nyertek elintézést, csupán a melegház ügyében történt változás, amennyiben nem a női kórház ud varán, hanem a faiskola melletti területen fog létesülni. Több felszólalás volt a városi tisztviselőknek a munkaidőre és a vasárnapi munkaszünetre beadott kérvényére, melyet a képviselőtestület csekély szótöbbséggel el| utasított. A közgyűlésről a következőkben számolunk be : Mészáros Károly elnöklő polgármester üdvözli a megjelenteket az ülést megnyitja és a jkv. hitelesítésére felkéri Mácz József, Deutsch Dávid, Kobera Károly, Baráth Ká roly és Kerpel Gusztáv képviselőket. A mult ülés jkve felolvastatván, Baldauf Gusztáv képviselő által a jkvben foglalt hiányosan bevett határozat kiigazítására a főjegyző utasítva lett. Miután interpellátióra senki sem jelentkezett, áttértek a tárgysorozat pontjainak tárgyalására. 1. Bizottság küldendő ki, hogy a legtöbb állami adót fizető városi képviselőknek 1913 ik évi névjegyzékét állítsa össze. lélegzettel tapadt a színpadhoz és megdob benve szemlélte a kezdő művésznő ellenállhatatlan, szenvedélyes erejét és azt a megkapó, bűvös hangot, mely a lélek forrásából fakadva, egyenes utat tört magának a lel kekhez. Mikor a függöny legördült, félemleíes, síri csend támadt a nézőtéren, de ez csak egy rövid pillanatig tartott, azután [elemi erővel tört ki a zajos lelkesedés és addig tartott, addig tombolt, araig a művésznő — a sok kihivatástól kimerülve, — kezével bucsut nem intett a közönségnek. Blanche, a dicsőség mámorától elkábítva, roskadozó léptekkel menekült az öltözőjébe és azt remélte, hogy George már ott várakozik rá. Érezte, hogy szüksége van a bátorító szóra, hogy egyedül nem bírja meg- a dicsőség terhét. A körülötte tolongó kollegák magasztalása nem elégítette ki lelkének szomját. Annak a szavára vágyódott, akinek a dicsőségben nagyobb volt a része, mint neki és akinek sikerét jobban a lelkén viselte, mint a magáét. És George nem ment, nem sietett hozzá öröm repesve. Miért ? Ez a kérdés kétséggel töltötte meg a művésznő lelkét, mialatt fáradtan, kimerülten egy karosszékbe rogyott és lehunyta szemeit, mintha a dicsőség visszfénye bántaná. Ezalatt a közönség folyton tombolva kiáltozta Blanche nevét és kegyetlenül, kitartással követelte, hogy a művésznő még egyszer megjelenjen ítélőszéke előtt. George sápadtan, remegve állott a kulisszák mögött és miután látta, hogy a zajongás nem szűnik meg, sőt minden szerénytelenség nélkül azt is hitette, hogy a siker parányi része őt is megilleti, félénken a függöny elé lépett, hogy a közönség kitüntetését megköszönje. A csalódott tömeg, — mely kedvencét óhajtotta látni, — boszuját a szerencsétlen költőn hűtötte le és mikor George alakja a félhomályban a színpadon feltűnt, kegyetlenül durva pisszegés, fütyülés és orditás fogadta: „Le a szerzővel! Lássuk a művésznőt!" Ézalatt Blanche az öltözőjében folyton azon tűnődött, hogy milyen gyöngéd, becéző hízelgésekkel fogadja szerelmesét. Sejtelme sem volt, hogy a nézőtéren mi történik és hogy ugyanaz a közönség, mely őt az imént a dicsőség tömjénével elárasztotta, most kegyetlenségében, — mint a dühöngő bestia — azt a férfiút marcangolja szét, aki az ő lelkéhez és szerelméhez legközelebb állott és mikor végre az ismert halk kopogás hallatszott az ajtón, hirtelen félugrott és boldogan sietett kedvese karjaiba, aki azonban elhárította magától ölelését. — George barátom, milyen siker! Most már nagy ember lettél és semmise gátolja boldogságunkat I Átszellemült arcczal várta a feleletet, de mert látta, hogy George komoran hallgat, megcirógatta forró homlokát és gyöngéden kérdezte: — Talán beteg vagy ? — Nem, nem vagyok beteg! Csak azért jöttem, hogy üdvözöljelek és megköszönjem, hogy darabomat a bukástól megmentetted ! — Én mentettem meg? Kérlek, George, ne szerénykedjél és osz meg velem a dicsőség boldogságát I A szerző összerezzent és hidegen, keményen nézett kedvesére, aki félénken vonult vissza George szúró tekintete elől. — Megbántottalak, George? Rosszul játszottam ? Neheztelsz rám ? — Ne gyötörj kérdéseiddel I — Tudni akarom, mi bánt, jogom van hozzá! Vagy talán azt hiszed, hogy le tudnám kicsinyelni a te érdemeidet, hogy hálátlanul irigyelném a te babóraidat. A szerző hallgatolt. Valami ugy fojtogatta a torkát, hogy szinte belefulladt és képtelen volt érzelmeit szavakba foglalni. — Ostoba vagy, George! Rendelj kocsit, haza akarok menni. — Egyedül ? — hörögte a költő. — Igen, egyedül! — Igaztalan vagy, Blanche. — Valóban ? — kacagott keserűséggel a művésznő. George bűnbánóan közeledett hozzá, de a nő visszautasító, büszke tekintete lefegyverezte. — Rendeld elő a kocsit! — Ha parancsolod, szívesen! — Jó éjszakát! — Jó éjszakát! George lehorgasztott tejjel, megadással távozott. A művésznő kocsijába ugrott és hosszasan nézett távozó kedvese után. Tenyerébe rejtette arcát és keservesen zokogott. Blanche neve csak rövid ideig ragyogott a művészet egén, de a siker és dicsőség mindig hű maradt hozzá. Azután felcserélte a színpadi hamis koronát egy valódi grófi koronával ós azt — állítólag — fejedelmi méltósággal viseli, ámbár akadnak olyanok is, akik azt állítják, hogy gyakran hallották titokban sóhajtani ós zokogni.