Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-07-14 / 28. szám

szer alatt mi egészen mást értünk. A kényszer alatt mi erkölcsi kényszert értünk, melynek megteremtését, létrehozatalát a kővetkező módon gondoljuk megvalósíthatónak. Még a nyár folyamán hívjon össze a polgármester a városi képviselőtestületből 10—12 olyan városi képviselőt, a kikről meg van győződve, hogy az általános csatornázás hivei, barátai. Adja elö ezeknek szándékát és amenynyiben ezek a csatornázás kérdésének napirendre tűzését óhajtani fogják, szólítsa fel a polgármester őket, hogy a megjelentek közül mindegyik kötelezze magát arra, hogy azon a közgyűlésen, melyen a csatornázásra vonatkozó javaslatot tárgyalni fogják, mindegyik 7—8 olyan képviselő társaságában fog a közgyűlésre bevonulni, ak ; a csatornázásnak szintén buzgó h ei. Ezt a szervezkedést értjük mi vasmarok alatt, mert az a nézetünk, hogy előleges intézkedések és megállapodások nélkül a városnak ezen fontos kérdését dűlőre vinni nem lehet. Nem akarunk mi a polgármesternek tanácsokat osztogatni, — ö neki arra szüksége nincs, — csak figyelmeztetni akarjuk, hogy a városnak ezt a fontos érdekét viselje a szivén és ne engedje holmi pártérdekek, vagy a megszokott takarékossági szempontokra való hivatkozás miatt a napirendről egysze rüen levétetni és irattárba tétetni. Ha a csatornázásnak akad olyan 10—12 apostola, a kik maguk mellett képesek lesznek egyenként 7—8 városi képviselőt a sorompóba, a szavazó urna mellé állítani, akkor a csatornázás meg lesz oldva, a győzelem bizonyosra vehető és Pápa város belép a kulturvárosok táborába. Városunk polgármestere már több izben kijelentette, hogy két-három év alatt nyugdíjba készül menni. Tudjuk, hogy ezen elhatározása egészségi okokra Í vezethető vissza. Bármennyire fogjuk sajnálni távozását és amennyire lehet elhatározásának megváltoztatására mindent el fogunk követni, de addig semmiesetre sem eresztjük el, míg a csatornázás kérdését meg nem oldja. A Doloári i éri Ha figyelemmel kisérjük a polgári iskolák fejlődését, arra a két ségtelen s bizonyos tekintetben köz állapotainkat frapánsan jellemző felfedezésekre jutunk, hogy a polgári iskolák a 80-as évek elején sokkal több szocziálpedagógiai szempontot öleltek fel. mint jelenleg s e tekintetben joggal beszélhetünk retrográd fejlődésről, vagyis visszafejlődésről. A 80 as évek polgári iskolája szerény keretekben ugyan s megle hetősen kezdetleges formában betöltötte azt a hivatását, amelyet most már fokozottabb mértékben kellene teljesítenie. Az átmeneti stádium volt az, amelynek keretében kellett volna tovafejlődnie a polgári iskolának. Nyíl tan bevallott cél s már az alapítás eszméje is az volt, hogy a polgári iskola az ipari és kereskedelmi pályákra szükséges elementáris qualifikációt nyújtsa. S a 80-as évek iskolapolitikája e tekintetben korszakalkotó lépést tett, amikor a polgári iskolákkal szoros kapcsolatban ipari tanműhelyeket és közép kereskedelmi iskolákat állított fel. " A technikai vívmányok rohamos ; felléptével ezek az iskolák lassanként díferencziálódtak s elszakadtak az anyaiskolától. A középkereskedelmi í iskola felsőkereskedelmi iskolává, illetőleg kereskedelmi akadémiává ala| kait át, mig az iparos tanműhelyek ; beszüntetésével az ipari szakiskolák kezdtek kialakulni. A polgári iskola ilyenformán olyan közepes, jobban mondva átmeneti iskola lett a népiskola és a középiskola között s mai állapotában inkább felsőbb népiskolának felelhetne meg, amelynek qualificálható képességét, az úgynevezett qualificátionális törvény alaposan megnyirbálta. Ennek az eredménye lett azután az, hogy a polgári iskola felsőbb két osztályát, az V—VI. osztályt több helyen beszüntették. Az ilyformán többszörösen megcsonkított polgári iskola legtöbb esetben arra jó, hogy a középiskolát a neki meg nem felelő anyagtól megkönnyítse, de semmiféle olyas qvalifikációt nem nyújt, amelylyel valamely állást ma már kezdeni lehetne. Hogy mindezek dacára, mégis szükség van még ilyen polgári iskoSzerettem volna megkérdezni, hogy mint jutott ennyire, de nem voltam képes kiejteni a kérdést. O az ágya szélén ült, én meg az ab lakhoz közel. Tűrhetetlen volt a csend ; én szakítottam meg: — Gyönyörű az a vázlat! Nem tudja, kinek a műve ? Keményen, érdesen nevetett fel: — Hogy tudom e ? Mit nem adnék érte, ha elfeledhetném 1 Az a vázlat John Rebman műve. És John Rebman — ezelőtt negyven esztendővel — én voltam. Egyszerűen konstatálta a tényt, aztán elhallgatott. Én sem birtam szólni. De aztán ő kezdett beszélni mégis. — Divatos, felkapott, hires festő voltam. A nagyvilági szép asszonyok mind velem festették magukat. Tájképeim is felette álltak a többiekének. Londonban a festőművészet uj messiásának mondtak. Dicsőségem magaslatán voltam, mikor Angliába jött prince Li Chen Fu, egy, a lelkében is előkelő kinai, átitatva a Nyugat kultúrájával és a sarkától az ujja hegyéig művész ember. Több tehetség volt benne, mint mindazokban együttvéve, akiket művészeknek ismertem. Elképzelhető az a szédület, amit akkor éreztem, mikor láttam, hogy összevásárolja összes képeimet. Megismerkedtünk és ennek vége az lett, hogy munkaképességemet három évre megvette. Anyagi gondjaim voltak, azonkívül nagyon megfizetett; igy nem utasítottam vissza. Azt akarta, hogy Kinába menjek vele, megfesteni családját és Peking mellett levő kastélyába különféle tájképeket. Kevés időnk volt már Londonban, de mielőtt elutaztunk volna, a herczeg megismerkedett a Covent Gardenban Lina Montaldival, az opera vendégművésznőjével. A leány valósággal irtózott a kínaitól, de az halálosan beleszeretett s követtük őt Parisba is, ahova szerződése hivfca. Egyik este, előadás után, egy kis bohémvendéglőbe mentünk, ahol a teritett asztalokon jégbehütott pezsgősüvegek álltak. Utánunk jött s nem messze tőlünk ült le a maga társaságával Lina Montaldi is. Mindenki megismerte és egy fiatal attaché odament hozzá; kérte, énekeljen valamit. Láttam, hogy Li Chen Fu szemei kezdenek vérbe borulni. Mellettünk az asztalnál franciák tettek könnyű és könnyelmű megjegyzéseket a művésznőre s erre már felkapta az egyik pezsgősüveget prince Li Chen Fu és a fe jükön törte össze. Nagy zűrzavar támadt, a férfiak fel ugrottak, a nők ájuldoztak s Li Chen Fu átugrott az asztalon Lina Montaldihoz, a karjaiba kapta és kifutott vele. Nem tudom, mi történhetett, de ismertem a herceg csodálatos szemének varázsát. Ennek hatalmába esett a leány, mert teljesen megváltozott attól a perctől és pár nap alatt Li Chen Fu felesége lett. Olaszországon át utaztunk hazafelé. A művésznő előbb el akart búcsúzni szülőföldjétől Negyven mér! földet tettünk meg Pisától kocsin, hogy eijussunk Lina Montaldi kastélyáig. Ezt már ő maga szerezte. Annál szebbet, ahogyan az a ház feküdt, el nem képzelhetni. Mögötte szűz erdő, olaj- és gesztenye fákbói s előtte kilátás a Közép tengerre, annak szigeteire. Csupa fenséges csoda: Isten kezének remekeiből. Lent, a domb alján azonban mocsaras, egészségtelen a levegő, Lina boldog volt, engem Beppó testvérének hivott s a herczeg mámorosan élte napjait. Minden nap készültünk tovább s minden nap halasztottuk utunkat Liua könyörgésére. Li Chen Fu azonban napról napra komolyabb és zárkózottabb lett. Lina cselédségét lassankint kínaiakkal cserélte ki és mindenkit kitiltott a házból. Csak velem volt udvarias, noha szeme nem egyszer ellenséges gyanakvással pihent meg rajtam. Tisztán láttam: féltékeny volt. Az egész világtól és minden embertől féltette az ő kincsét. ' Egyszer -a műtermemben találta Lí'h'át, amint vázlatot készítettem róla. Nesztelenül lépett be s azt mondta: — Nem kívánom, hogy lefesse feleségemet. Ezt a vázlatot lesz szíves megsemmisíteni 1 Lina szó nélkül ment ki s ő csendesen utána. Az nap nem is láttam az asszonyt,