Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-07-14 / 28. szám

Iákra, az csak természetes. Hisz a szakiskolák csak szakképzettséget, vagy legalább is túlnyomó részben szakképzettséget nyújtanak, amiről tudjuk, hogy a társadalom mai berendezkedésének nem elégséges; a társadalom nemcsak szakképzettséget, — amely biztosítja az egyén számára a megélhetést, — hanem bizonyos fokú általános műveltséget is kiván, ami az érvényesülésnek elengedhe tetlen feltétele. A kormány, a törvényhatóságok helyes szociális érzékéről tanúskodik az a jelenség, hogy igyekeznek ilyen polgári iskolákat is felállitaui, amelyek mintegy előkészítő tanfolyamaivá lettek a szakiskoláknak. Az illetékes körök, de nemkülönben a nagyközönség is a tapasztalatok után belátta, hogy egyrészt a teljes kiképzés hosszadalmassága, másrészt nemzetgazdasági szempontból feltétlenül szükség van a polgári iskolák reformjára. A reformból ki kell kapcsolni a kereskedelmi iskolákat, amelyek ma már berendezkedésükkel, praktikus irányukkal a kor szelleméhez mérten haladnak s teljesen speciális irányt honosítottak meg. Tekintettel arra, hogy még ma is túlnyomó részben agrár állam vagyunk s ezzel párhuzamosan örvendetes módon fejlődik elsősorban az u n. agrár ipar, azután az iparnak más más ága, a reformnak tantervében céljainak sikeres propagandjában akár mezőgazdasági, akár ipari irányra kell szorítkoznia. Hogy melyik irány hol honosiiható meg, azt a körülmények szabják meg. Egy gyárvárosban vagy amely városnak környékén virágzó gyáripar van, természetes, hogy ipari jellegű polgári iskola felállításáról lehet csak szó ; mig kereskedelmi városban vagy olyan városban, a mely az u. n. agrár ipar középpontja, önként értetődőleg mezőgazdasági irányú polgári iskola fog kialakulni. Természetes, hogy eme két irány behozatala nem történhetik meg a polgári iskola u. n. általános keretei között. Az osztályok számát legalább is hétre fel kell emelni. Az ilymódon fejlesztett polgári iskolai tantervben az egyes tantárgyak kötelező és fa kultativ módja a bizonyos osztályokra nézve talán egyetemlegesen volna megállapítandó : ami különben már a szervezés feladata. Tagadhatatlan tény, hogy az ily irányú iskolák sok intelligens elemet vonzanának a ma még lenézett ipari és mezőgazdasági pályára. Intelligens elemeket, akiket sajátságos körülményeik vagy egyenesen erre utalnak, vagy megakadályozzák abban, hogy a magasabb fokú iskolákat elvégezzék. Ezzel a polgári iskolával volna kap csolatos az e. é. önkéntesség ked vezményének biztosítása, nemkülön ben oly közhivatalokra való képesítés, amelyekre ezidő szerint a qualificátionális törvény szerint legalább is középiskolai érettségi kell. Fejlődő mezőgazdaságunk és iparunk csak akkor lesz intenzív, kedvelt és modern, ha ily irányú reformok utján létrehozott iskolai qualifikáció képezi elemeit. Azt hisszük : az elmondottakban rövidesen rámutattunk a fejlődés Szükségességére s azt is kimutattuk, hogy mezőgazdasági irányú iskoláról lehet szó nálunk, amelynek megvalósítása már nem késhetik. Ezeket ajánljuk városunk vezető elemeinek s azoknak szives figyelmébe, akik városunk eminens érdekeit igazán szivükön viselik. Vivant suquentes ! Feivás a száll közönséghez. — A máv. és a kereskedők. — A máv. igazgatósága az áruszállítások zavartalan lebonyolítása végett, a következőkre hivja fel a szállítók figyelmét: A folyó évi őszi és téli idény alatt várható tömegáru és terményszállitásokból, nemkülönben a vasúti beruházási munkálatokhoz szükséges nagymennyiségű anyagok állandó szállításából kifolyólag a ra. kir. államvasutak vonalain előreláthatólag nagyobb kocsihiány fog beállani. Azokra a nagyfontosságú érdekekre való tekintettel, amelyek ugy a m. kir. államvasutak, mint a szállító felek részéről az áruforgalom gyors és zavartalan lebonyolításához fűződnek, a m. kir. államvasutak felkérik a szállító közönséget, hogy e téren reájuk várakozó nehéz feladataik sikeres teljesítése érdekében őket megfelelő támogatásban részesíteni szíveskedjék. A szállító felek érdekében is igen kívánatos tehát, hogy : ebédnél is csak ketten ültünk: Li Chen Fu és én. Mióta Angliából eljöttünk, letette az európai ruhát és arany-sárkányokkai hímzett, kék, selyem öltönyt viselt. Ennek a kék selyemruhának suhogása követett attól fogva mindenfelé. Éjjel, mintha sirást hallottam volna. Felöltözködíem és kimentem a verandára. Ott volt Lina és kisirt szemeit oltalomkérőn emelte rám : — Mentsen meg ettől az embertől 1 — Jól van, — feleltem halkan — meg mentem, de nagyon óvatosnak kell lennünk I Majd ugy teszek, mintha festenék, azalatt gondolkodom s halkan elmondom, mi a teendőnk. Meggyújtottam a lámpát s felvettem egy vásznat, ami véletlenül a kezembe akadt. Éppen az a vázlat volt, amit a kínai letépett a festő állványról: a felesége megkezdett képe. Egy pillanatra észrevettem, hogy a tapéta szétválik s két fürkésző szem néz ránk. Halkan odasúgtam Lillának: — Menjen a kertbe, én a revolvereméit megyek. A kútnál találkozunk. Szobámból kijövet selyemsuhogást hallottam, majd a kezemhez kap egy kéz. Li Cben Fu volt. — Ellenemre tesz ? — szólt keményen. — Jó, majd megtanítom arra, hogy ez lehetetlen ! Csengetésére szolgák jöttek, akik pajaucsára rámvetették magukat, bekötötték a számat és kivittek. Uruk kínai nyelven valamit még mondott nekik. Mire visszahoztak, hallottam Li Chen Fu ördögi kaczagását; csak hallottam, de nem láttam többé. * Sokáig voltara egymagamban, végre is összeszedtem erőmet, kitapogattam az utat a kertig, ahol éppen ugy csend volt, mint | az egész házban. Sokára jött mégis valaki: I egy olasz paraszt. Azt beszélte el, hogy a ! herceg egész háztartásával egy nappal ez! előtt elutazott s neki adta át a kulcsokat azzal a megbízással, hogy ma este jöjjön be utánanézni mindennnek. Jó ember volt, ő ápolt és segített engem, szegény világtalant. John Rebraan ott ült az ágya szélén és fáradtan hajtotta le a fejét. — Nos és mi történt a Linával ? És a herczeggel ? — Sokáig nem tudtam róluk semmit. De aztán hallottam, hogy a herceg meghalt. A két szemében és szivében egy-egy ezüst tőrrel feküdt halva Lina képe előtt. Lilláról mitsem tudtam meg. De hát ez nem is csoda. Harmincz-negyven éve élek más világban. Ugy e, szomorú história ? Kapok érte valamit, hogy elmondottam ? Egy aranyat adtam neki és távoztam. Hazafelé menet — mert útba esett éppen — felkerestem keresztapámat, sir Benedict Hallamot, aki maga is művészember volt s a régiek közül is mindenkit ismert. Megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e John Rebmanra ? Egy ideig gondolkodott, aztán felelte : — Igen. Annak idején nagyon tehetséges fiatalember volt, de az is az ivásnak adta át magát. Egy kicsit meg is hibbant az elméje. De miért kérded ? — Mert rettenetesen szánom. Szörnyűség az, hogy olyan kegyetlen módon fosztották meg a szemevilágától. — Kit ? Rebmant ? Éppen ugy nem vak, mint te, vagy én nem vagyunk. Vagy két hónapja volt nálam alamizsnáért. Csaknem sértő gyorsasággal hagytam el keresztapámat és siettem vissza Rebmanhoz. Nem találtam otthon, csak a szemernyője hevert a szekrényen. Az ajtaja előtt seprő csinos kislányt kérdeztem meg: — Nem tudja-e, merre ment? — De igen, — felelte. — A dutyiba vitték. Valahonnan pénzt szerzett, leitta magát és bekísérték. — Ugy, és gyakran történik, hogy leissza magát ? — Valahányszor csak pénze van. — Hogy vak-e ? Dehogyis ! Csak mikor már nincsen semmije, teszi fel a szemernyőjét; ugy jobban jövedelmez neki a koldulás. Holnapra hazaeresztik bizonyosan. Tetszik valamit izenni neki ? Nem feleltem, csak a lépcsőn lefelé igyekvő lépéseim kopogása volt kérdésére a válaszom.