Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-03-12 / 11. szám

Kisszerű viszonyaink még jobban öszszezsugorodnak, a drágaság nagyobb lesz s küzködni fogunk néhány évtizedig azért, hogy legalább a statusquot fenntarthassuk. Ezekért az állapotokért azonban éppen a várost és az adófizető polgárokat nem lehet gáncsolni. Hiszen minden áldozatra készek s az a manőverezés, amellyel az ujabb terheket elkerülni vagy elhalasztani igyekszünk, könnyen megérhető. Első sorban is nem a város és annak intézői, hanem a szerencsétlen rendszer az oka annak, hogy a városok a rájuk háruló feladatoknak nem tudnak megfelelni. A városi igazgatás szerencsétlen alkotás, amelynek az egész világon nincs párja. Az állam maga zsarolja ki a városokat azzal, hogy rájuk háritja a rengeteg költségbe kerülő s az önkormányzat körébe éppen nem tartozó teendőket. És ezeket is folytonosan szaporitja. Ehhez járul még, hogy a kormányok valóságos árverést rendeznek, ha egy-egy közintézmény elhelyezéséről van szó. — Amelyik város többet ad, palotát épít stb., az kap hivatalokat, gyárakat és egyéb jókat. Amelyiknek nincs pénze, kevés az anyagi ereje, az lemarad. Az ember közönséges ésszel okoskodva azt hiszi, hogy forditva kellene lenni a dolognak. Hiszen a gazdag város nem szorul az állam támogatására. Fejlődik az magától is. A szegényebbet kellene istápolni, hogy erőre kapjon. És ugy véljük, állami érdek az is, hogy a nagy szervezet egyes sejtjei el ne csenevésszenek. Nálunk azonban sivár alku, sőt sokszor presszió folyik, hogy a városok áldozatokat hozzanak olyan célokért, amelyek helyi érdekeikkel csr.k közvetve függnek össze és szoros értelemben véve állami, feladatot képeznek. « * Ebben a rendszerben, a fískalitás tultengésében van a városok bajainak egyik főoka. De nem kevesebb baj az sem, hogy a városok autoíiomiája erőtlen, önrendelkezési joguk úgyszólván semmi s ezért az érdeklődés a közügyek iránt lanyh a, az ambició elernyed s akták elintézésében merül ki. A városok sorsa nem a polgárok kezébe van letéve. Minden elhatározásuk felett ott lebeg felsőbb hatóságok gyámságos megsemmisítő hatalma ; minden törekvésük útjában áll az elavult s korszerűtlen törvényekben lefektetett százféle gát. És ha valamikor csődbe jut egykét város ; ha felmondja a szolgálatot bürokratikus önkormányzat, annak az okát nem a szükkeblüségben kell keresni, hanem abban a rendszerben, amely olyan távol áll az élet követelményeitől, mint Makó Jeruzsálemtől. A centralizáció és az állami mindenhatóság csődje lesz az, amelyből csak a financiális érdekek kerülnek ki győztesen. A helyi érdekek mind eltörpülnek, mint a tölgyfa árnyékában eltörpül a borókabokor. Miért drága a hus ? Nemcsak városunkban, hanem az egész országban általános a panasz a hus drágasága miatt és ez főleg annak tudandó be, hogy az egész or szágban zárlat volt a száj és körömfájás miatt és a városok óriási kárt szenvedtek, hogy az országos vásárok ennek folytán be lettek tiltva. De lássuk a helyzetet a maga valóságában: A magyar földbirtokosnak, ak. állattenyésztéssel is foglalkozik, talán

1 sohasem volt jobb helyzete mint most van, amikor a szarvasmarhának, a lónak, a sertésnek, sőt még az aprójószágnak is nagy az ára. Eddig az állattartó gazda, ha elérkezettnek látta az időt arra, hogy jószágán túladjon, kénytelen volt különböző vásárokat figyelembe venni s felhajtásokat eszközölni, amikor is nagynehezen túladott az eladó barmokon, persze nem valami nagy öszszeget kapva érte. Most ez a helyzet nagyon is megváltozott. — Te édes, te drága mindenem ! És megcsókolta a hideg levegőben jéggé dermedt arcát, leültette a puha karosszékbe, letérdelt előtte és megvárta, amig pihegő ajkait is megcsókolhatta. Ma történt először, hogy Petrov nem várt rá a felső lépcsőfokon. Bizonyosan nem vette észre jövetelét. Olga erősen belekapaszkodott a karfába és minden legkisebb zajnál összerezzent. A folyosó üres és elhagyott, az ajtó — szokás ellenére — zárva volt. Izgatottan, remegő kezekkel nyitotta fel az ajtót és olyan nagy zajjal csapta be maga után, hogy az ablaktáblák mind megcsörrentek. Azután visszafojtotta lélegzetét és ugy figyelt, hogy nem üldözi-e véletlenül vtalaki. A sötét szoba ridegsége annyira megijesztette, hogy szeretett volna azonnal el menekülni, ha abban izgatottsága és nagy fáradtsága meg nem gátolja. A fűtetlen kemence ugy meredt rá, mint a kisértet és a hosszú kemencecső ugy nyújtózkodott ott a fal-mentén, mintha valami óriási kígyó volna. Az üvegtetőn beszivárgó gyér világítás a komor sírboltokra emlékeztette. Meggyújtotta a lámpát, de a világosság nem nyugtatta meg. Mi gátolhatta meg a jövetelét ? Valamikor azt mondta, hogy csak a halál tartóztathatná vissza. Bizonyos, hogy valami borzasztó eset történt vele. Nyugtalanul, türelmetlenül várakozott, de nem jött. Valahányszor zajt hallott a lépcsők felől, ijedten felugrott, de nem volt bátorsága az ajtót megnyitni,. Ideges bor zalom vett erőt rajta. Hirtelen eszébe ju tott, amit az éjjel álmodott. Nehéz léptek zaja hallatszott a folyosóról, amelyek felriasztották álmából. Szétnézett és nem látott senkit. A léptek újból hallatszottak és láthatatlanul valaki közel lépett az ágyához, közelebb, mindig közelebb. Összeszedte minden erejét, felsikoltott és a nehéz léptek j ujlnl hangzottak. Borzalmas félelem vett rajta erőt. I Talán jó volna, ha a kemence mögé rej- j főzne?"Miért? Ki elől? Egy pillanatig ha- j bózott, azután lábujjhegyen az ajtó felé kö zeledett. Zagyva gondolatok kergetőztek az j agyában. Ha az ajtót kinyitná, beléphetne egy sötét alak, megtámadhatná, megölhetné, j Erőt vett rajta az ellágjulás. Érezte, j hogy méltó a bünhődésre és e rémületes pillanatban szerelmét is bűnösnek találta. Kimerülten a támlásszékbe rogyott és nem hallotta, mikor az, akit epedve várt, a lépcsőkön fölfelé haladt. Az ajtó nyikorgására azonban hirtelen felugrott és mintha oltalmat keresett volna, Petrov felé rohant: — Végre valahára ! A férfi egy komoly kézmozdulattal elhárította magától ölelését: — Ne, ne nyúlj hozzám \ Petrov arca sápadt volt, szemei szo katlan fényben égtek. Jobbra-balra himbálta fejét és fájdalmasan sóhajtott: — Értsd meg, tudd meg, hogy Kolja meghalt ! — A nő felsikoltott. — A fiad ? Nem, nem, az leheteten ! Petrov az ajtófélfához támaszkodott, kezeivel eltakarta az arcát és keservesen zokogott. Olga nem türtőztethette magát és a férfi felé rohant, de annak voit még elég ereje magától újból elhárítani. — Ne, ne nyúlj hozzám! Távozz I Neked is van gyermeked ! Magaddal vihetnéd a ragályos kórt. A nő felolvadt a részvét, hála és szerelem érzetében. Zokogásba fuladtak szavai : — A gyermeked meghalt és te mégis eljöttél hozzám. És most azt kívánod, hogy remegjek, féljek és ne érintsem kezeidet? Hozzá simult, megcsókolta kezeit és forró könyeibe fürösztötte lázban égő arcát. II. Nemsokára az ő gyermeke is vörhenybe e3ett. Mint villámcsapás hatott rá a borzasztó végzet. Ugy érezte, mintha kitépték volna a szivét és helyébe tüzes parazsat raktak volna. Mardosta az önvád, a lelkiismeret, miKor kénytelen volt gyermeke kínos vergődését végignézni. A bűnös asszonyt az anya vádolta és átkozta benne. Már régen sejtette, hogy egyszer valamikor bűnhődnie kell. Valahányszor a titkos légyottról dobogó szivvel hazasietett, mindig fölkereste gyermekét, hogy meggyőződjék, nem történte valami baja távolléte alatt. Várta a büntetést. Ép* pen ezt a büntetést. Hiába igyekezett magát azzal mentegetni, hog^ ledobta magáról a ruhát, melyet Petrov ölelésénél viselt és tetőtől talpig megtisztálkodott 1 Megelevenedett emlékében az ujolsó est minden kinos, borzalmas részletével. A sejtetem, a félelem, a nehéz léptek, melyek komor álmára emlékeztették, minden . . . minden .' . Petrov megérkezéséig. Most már az is kegyetlenségnek tűnt fel előtte, amit akkor a végtelen szerelem jelének tartott és tehetetlen fájdalmában felkiáltott :