Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-03-12 / 11. szám

A földbirtokos szépen otthon tartózkodik s nyugodt flegmával várja a mészárost, a hentest, a kereskedőt, hogy az tiszteletét tegye nála, alá zatusan fölkérve, hogy kegyeskedjék egy pár állatot eladni neki, A mészárosok, a hentesek és a kereskedők egyidő óta valóságos házalást visznek véghez s igy szedik össze a szükséges állatot, hogy az után vágóhidra vihessék. Végigjárják a közeli és távoli községeket, falu kat, megyéket, az országot és szinte megostromolják az eladókat, ami azt is jelenti, hogy a legmagasabb árakat fizetik, amiket eddig el lehetett érni. A vevőkre alapjában véve nem igen lényeges, hogy mily összeget kell kiszurkolniok, mert his.-en nyilvánvaló, hogy a fogyasztók, akik nálunk legnagyobb részben hússal táplálkoznak, minden árt megfizetnek, ha mindjárt egy kis zúgolódás mellett is. Azért, hogy a sertéshús ára ne hány bét óta majdnem minden nap emelkedik s a régi árnak kétszere sét is eléri, annyi fogy belőle, mint akkor fogyott, amikor potomáron lehetett hozzájutni. A földbirtokosok helyzete tehát állandóan javul s a vágóállatok árát oly mérvben emelhetik, mint. nekik tetszik. A közönség, amelynek minden! képen húsra vásik a foga, teljesen apatikus a helyzettel szemben s mindaddig fizeti a magas árakat, amig bírja. Arról, hogy a húsfogyasztást mérsékelje, szó sincs s igy arra sem le i het remény, hogy sztrájkba lépjen, noha ily módon néhány hónap alatt ugyancsak letörhetné az indokolatla j nul magas árakat. A közönség helyett, nemrégiben j a nagy vágók próbálkoztak meg egy ! kis sztráikfélével, de ezek sem me hettek semmire, mert a kisebb heti tesek a maguk szakállára kezdtek | dolgozni s a sertésekért az eddigi ! nagy árakat szó nélkül megfizették, bölcsen tudva, hogy veszteség nem érheti őket, mivelhogy a jó közönség minden árt megad, csakhogy sertéskaraj és más egyéb kerüljön az asztalukra. Amint tehát látszik, a húsnak mai drágasága, amely minden valószínűség szerint még növekedni is fog, a fogyasztók oktalansága következtében nem csökkenthető. Pedig ha a nagyvágókkal és a hentesekkel együtt járnának el, könnyen elérhet nék, hogy az állattartó gazdák meghúzzák magukat s az árak megszabásában szerényebbek legyenek. Igy azonban, amint ma állanak — Hallatlan vakmerőség volt, hogy eljött, mikor tudta, hogy gyermeke meghalt l Kegyetlenség volt tőle, hogy fölkereste az idegen gyermek anyját, mikor tudta, hogy saját gyermeke ragályos betegségben halt meg ! Petrovot vádolta, egyedül őt, amiért megengedte, hogy a karjaiba dobja magát Átkozta, kárhoztatta és eddig iránta táplált szenvedélyes szerelme undorrá változott. Ha nem kímélte benne a nőt, az anyára mégis tekintettel lehetett volna! Minden áldozatra kész volt, — hogy gyermekét, egyetlen, drága fiát megmenthesse az élet nek. Egy pillanatra se távozott ágya mellől és sohase fordította el tekintetét a

r kínosan vergődő, lázban égő gyermekről. Észre se vette, mikor n nap az éjet fölváltotta, vagy az uj hajnal fölhasadt; az éjet és napot gyermeke lázas szemeiben kereste. . . . Ha azokból biztató remény fakadt, akkor feltűnt a nap . . . ha elaludt a reménysugár, beállt a sötét, vigasztalan éj. Mikor azonban a szombat közeledett, — az a nap, melyen rendszerint találkozni szoktak Petrovval — sajátságos nyugtalan ság vett erőt rajta, mely hatalmasan küzdött benne, a kimondhatatlanul gyötrő és égető anyai fájdalmakkal. Az alkony beszűrődik az ablakokon. Most . . . most epedve várakozik ott rá az a férfi,, aki neki ezt a mélységes anyai fájdalmat okozta. A férjére nézett, aki megosztotta vele az álmatlan éjeket; aki kétszeresen reme gett, szenvedett: az anyáért és a gyermekért I Szeretett volna a lábaihoz borulni, bűnét bevallani és hozzá könyörögni, hogy álljon érte boszut, menjen és ölje meg azt az embert!... Azzal ámicgatta magat, hogy gyermeke életben marad, ha megölik azt, aki betegségét okozta. De összeszedte minden erejét, hogy megbánása kitörését elfojthassa. Remegett a gondolattól, hogy férje a nagy csapásért majd egyedül őt vonja felelősségre. Némán, könytelen szemekkel, de kimondhatatlan, könyörgő tekintettel csókolta meg férje kezét, aki megsejtette, mi háborog a lelkében, mert jóságosan, halkan igy szólott: — Ne csüggedjünk ! Az Isten irgalmas és talán megmenti drága gyermekünket! III. De az Isten nem volt, irgalmas ... a gyermek meghalt. És Olga most már har madszor emlékezett vissza a borzalmas álomra. A nehéz léptek zaja ismét ott csengett füleiben. Emberek jöttek, elvitték gyermekét és elásták a sötét sirüregbe. Ugy érezte, mintha ebben a rémes álomban egész teste megdermedne. Szemei tágra nyíltak, látott, lélegzett, élt, de a nehéz léptek zaja folyton üldözi, egész a sirig, a végső megsemmisülésig. Mikor aztán gyermekének atyja hozzá közeledett, nem ismert rá annyira megváltozott. Vannak növények, melyek csak egy virágot hajtanak, ha azt letépik : a növény is elpusztul. Ilyennek látszott most a férje . . . egy vonása se hasonlított a régihez. Ebben a pillanatban érlelődött meg Olgában a gyűlölet — a másik iránt. Elhatározta, hogy megboszulja gyer meke halálát, férje pusztulását és saját szenvedéseit! . . . Éppen szombat volt. Fegyverrel a kezében sietett a jól ismert hely felé. Csak attól tartott, hogy Petrov — aki tudta a a dolgok, minden változatlan marad s a gazdák följegyezhetik, hogy a velük szemben álló érdekeltek élhetetlensége folytán most élik a szép arcnjuezi napokat. 1 kamara díszkő — 1911 március 6. — A győri kereskedelmi és iparkamara mult hétfőn egy fényes díszközgyűlés keretében ünnepelte a kamara két illustris tagját Meller Ignác kamarai alelnököt és Zechmeis• ter Kálmán kamarai pénztáros, ipartestületi elnököt, abból az alkalomból, hogy 0 felsége előbbit ker. tanácsossá, utóbbit a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. Nemcsak a külső dekórum: a díszközgyűlés adott ennek az ünneplésnek díszt, hanem az a szívből ós lélekből fakadó együttérzés, mely kamarakerületünk kereskedelmi és ipari érdekeltségét a szó legnemesebb értelmében áthatja, összekapcsolja. Az ünnepélyről a következőkben tudósítunk : A díszközgyűlésen résztvettek Goda Béla főispán, Théh Endre udvari tanácsos, a tanács képviselete Wennes Jenő polgármester vezetésével, a kir. törvényszék Koloszár László törvényszéki bíró, elnökhelyettes, az ipartestület Schmidl H. János alelnök, a gyáriparosok országos szövetsége győri fiókja Wottitz Gusztáv elnök, számos hatóságok képviselői, ugyszinte a kamarai tagok teljes számban. Városunkból részt vettek Krausz József N. ker. tanácsos, Hajnóczky Béla, Gaál Gyula, Billitz Ferenc kamarai tagok és az ipartestület néhány tagja. Szendrői Mór titkár bejelentette, hogy gyászesetet — ezen a napon nem megy el a légyottra. A műterem ablakából világosság látszott. Tehát ott van és vár rá . . . Megöli, azután önmagával is végez. Vájjon észrevette e az ablakból a jövetelét? Eléje jön-e majd — szokása szerint — a lépcsőfokig ? A sűrű homályban nem merte szemeit fölemelni, nehogy tekintetével találkozhasson és szemeiből kiolvashassa, hogy a boszu vezérli lépteit és a végtelen fájdalom fegyvert nyomott a kezébe. A lépcsőház elhagyatottsága, titokzatos csöndje nehezedett a lelkére, mikor a végtelennek tetsző lépcsőfokon lassankint tölkuszott a homályos lámpa gyér világításánál. Petrov nem vette észre, hogy az ajtó megnyílt. Mozdulatlanul ült a karosszékben és arcát tenyerébe rejtette. A szoba hideg volt; a férfi didergett, de nem gyújtott tüzet, ugy látszik, csak a szomorú emlékek vonzották ide. Yagy talán elnyomta az álom ? Almában nem öli meg, hadd olvassa szemeiből az Ítéletet. Előbb a multat kell megölni . . . azután . . . Görcsösen szorongatta kezében a jegyvert. Bármint remeg, mégis teljesiti kötelességét. Petrov fölriadt, megemelte fejét és merően állott, mintha mindez csak álom volna. Félelem, reménység és kétkedő öröm gyors egymásutánban váltakozott a lelkében. — Te te vagy! Eljöttél ! — kiáltotta és hálás ul tárta a nő felé karjait. A revolver földre hullott, tompa zajt ütve a puha szőnyegen. És Olga zokogva borult Petrov karjaiba : — Nem . . . nem tehetek mást !