Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-02-12 / 7. szám

XX.I. Ó-Vfolyam. Pápa

3 1Q11_ felDruár 12. 7_ szám KÖZLftYl Közérdekű iüggetEen hetilap — Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. HIRDETESEK ES NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A könyv- és papirkereskedésében. V Nem tudjuk hányad izben szólalunk fel ezen kérdésben és mindanynyiszor ezen fontos kérdés megvalósítását sürgetjük. Városunk képviselőtestülete elhatározta egy uj közvágóhíd felépítését és utasította a városi tanácsot a tervek és költségvetés elkészítésére. Ezen utasítás már majdnem két évvel ezelőtt történt, de mindeddig homály fedi ezen városunk létérdekét nagyon is fontos ügyét és ezen körülmény teszi szükségszerűvé, hogy ezen kérdést napirenden tartsuk. De hol aludt el ezen ügy ? Néhány hóval ezelőtt szóvá tetetett ezen kérdés egyik képviselőtestületi közgyűlésen és városunk polgármestere ez érdemben hozzá intéze t interpellátióra azon választ adta, hogy a közvágóhíd létesítése már küszöbön van. Ezen kijelentés elhangzott, de a közvágóhidi tervek és költségvetések hollétéről nem tudunk semmit. Hozzá kell már végre-valahára komolyan és érdemlegesen fogni ezen égetően szükséges intézmény létesítéséhez. Mi már több izben felszólaltunk ez ügyben, sürgetlük ezen közintézmény létesítését már azon fontos szempontból, mert ezen közvágóhíd létesítésével közjövedelmünk tetemes szaporítása van biztosítva. Nem tágítunk! Ismét, nem tudjuk hányadszor, de felszólalunk ezen kérdésben, mert megérett a dolog és nincs értelme a hallogatásnak annyival is inkább, mivel ezen intézmény felállításával nemcsak hasznot biztosit magának a város, de a közegészségügy terén számos visszaéléseknek és panaszoknak vesszük elejét. Az eddigi hallogatással egy jövedelmi forrásnak minél előbbi megnyitását mulasztottuk el, ami pedig nem állhatott érdekében senkinek, legkevésbé városunk vezető férfiainak, kik legjob ban tudhatják és látják városunk nehéz anyagi viszonyait. Ezeket előre bocsájtva, csak kötei lesség mulasztás vádja érhetne bennün ket, ha a közvágóhíd létesítése kérdését újólag — nem tudjuk hányadszor — újból sürgetjük. Igenis, kötelességünknek tartjuk, mert első " sorban a helyi sajtónak kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani a tervbe vett üdvös alkotásokat^és intézményeket. De nemcsak nyilvántartani, hanem igenis a hivatott intéző férfiainkat sarkalni, biztatni a tervbe vett üdvös újításoknak megvalósítására. Egy ily fontos és városunk haladását nagyban előmozdító kérdés a közvágóhíd létesítése, melyet újólag sürgetünk. Sürgetjük pedig azért, mert a hallgatásnak most már nincs értelme. Az eddigi hallogatással is sokat vesztettünk, mert ezt közjövedelmezőségünk rovására írhatjuk. Minél előbb létesítjük ezen "közvágóhidat, annál előbb szaporítjuk közjövedelmünket. De nemcsak a közjövedelmet szaporítjuk ezzel az intézmény felállításával, hanem a város lakosságának érdeke is kivánja ezt. A közvágóhiddal kapcsolatos hüttökamrák, tekintettel a 1AKCZA A vadorzó, Ft-renezi, az öreg erdöőr leballagott az ő külön havasi birodalmából a faluba s bekopogtatott az uradalmi intéző urnái. Alásan jelentette, hogy a felső vizfogónál a megáradt patak rést ütött a gáton. Ha idejében el nem dugják, tavaszra nem lesz viz, melynek hátán leszállítsák a kivágott fenyősudarakat a fürésztelepig. Az intéző ur ijedten szalajtott egy lovaslegényt a városba a mérnökért. Valami keveset érdeklődött a vadak járásáról, az istentelen vadorzókról s ugy eresztette útnak pár pohár borral — a hagyományos kommencióval — fölmelegítve az uradalom régi, hű szolgáját. Czudar, csatakos, őszvégi idő volt. A vizes páraktól nehéz, lélegzet fojtó levegőben már érzett a közele Jő hó. Itt, a hegyek között november apó borítja a fehér szemfedőt a haldokló tájra. Éktelen káró gással, lomhán lebegő varjufalkák kisérték útjában az erdőőrt, amint; kemény, egyenletes léptekkel haladt fölfelé a rohanó pa tak völgyében. Szép, daliás, lassan őszülő férfi volt még mindig. Szálas, egyenes termeiét a vállán gubbasztó hat évtized sem tudta meghajlítani. Fiatalos könnyedséggel járta az erdőt, mászta a sziklákat s végezte nehéz, veszélyterhes kötelességét. Fogytak a kilométerek s a szelid hajlású hegylánc hatalmas csúccsá ágoskodott. A fordulóból már hallatszott a malom éles zakatolása. Az öreg meggyorsította a lépteit. Fagyos arcára élénk pírt, festett ! az öröm, s lelkében duzzadó, meleg érzések buggyantak föl. Pár lépés, s ott lesz a má sodik otthonában, ahová már hetek óta nem engedte le a szolgálat. Megölelheti az övéit, mert ha nem is a vér jogán, de a szive szerint és az Isten előtt az ő fia a szép, derék Pista molnár. Az ő menye a csöndes, dolgos molnárné s az ő unokája a már jártányi kedves molnárgyerek. Igaz, hogy naoy, szomorú története van ennek az apaságnak. Még egészen fia tal ember volt s újonc az erdőőri mesterségben is. A sors ugy akarta, hogy hamar túlessék hivatásának tűzkeresztségén. Cirkálás közben egyik idősebb társával vadorzókra bukkant, amint éppen az orvul elejtett szarvast darabolták szét. Szép, világos téli nap volt, tisztán föl lehetett ismerni a környék legelszántabb, mindenre kész banditáit. Hogy megadják magukat, arra gon dőlni sem lehetett. Az eidőőiök gvorsan j behúzódtak egy egy fatörzs mögé s a tapasztalt, idősebbik minden felszólítás nélkül tüzelt a zsiványokra. Az egyik vad hördüléssel végig vágódott a havon. A másik kettő pedig villámgyorsan tűnt el egy kiálló sziklakő oltalmában. Az élethalál harc í kezdetét vette. Sűrű fegyverropogás verte föl a havas szűz csöndjét. A fütyülő golyók tehetetlenné váltak a fa- és sziklavérteken. Kis idő multán gyöngült a tüzelés a szikla mögül. — Fogytán a töltésük a gazembereknek, — ujongtak magukban az erdőőrök. Ferenczi egyszer töltés közben oldalt is nézett. Megdermedt kezéből csaknem kiesett a .fegyver a rémes látványra, Egyik martalóc a hóval vastagon borított málnabokrok között oldalukra került s éppen lövésre emelkedett. Mielőtt kiálthatott volna, eldördült a fegyver s társa összerogyott. Egy pillanat s az ő fegyverének mindkét csövéből kirepült a golyó, a gyilkos vadorzó véres teteme lassan gurult alá a sikos lejtőn. A harmadik ezalatt a szikla mögül megugrott. E szörnyű percek emléke éjjel nappal üldözte a fiatal erdőőrt. Vértengert látott maga körül, amelyet ő ontott ki. Hallotta magános óráiban a kis árva keserves panasz szavát, akinek apját ő lőtte le. A vadorzó porontya olyan gondozatlanul maradt, mint az agyonvert farkas kölyke. Először úrnőjét, a kegyelmes grófnőt kérte, hogy vegye pártfogásába. A grófné jószivét azonban annyira lefoglalták a közjótékonysági egyesületek, hogy a magánjótékonyságra semmi sem maradt belőle. Annál kevésbbé, mert a szolgálat közben lelőtt erdésznek öt árvája is az uradalom nyakába szakadt. Igy vállalta el lelke megnyugtatására a szegény kezdő erdőőr az apaságot. Miur