Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-06-04 / 23. szám

longás és marakodás könnyen vég • zetes tetteket szülnek és ezúttal nem ellenséggel állunk szemben, hanem mindannyiunk közös hazája érdekében atyafiainkkal, honfitársainkkal küzdünk. Cselekedjünk meggyőződés sze rint, de ne gázoljunk a mások tisztességében, hogy megőrizzük az alkotmányos küzdelem tisztaságát. A tüzes nyelvek e magasztos ünnepén térjünk magunkba! Goudolj a hazára és jövőre 1 Csapjuk félre a kicsines vilIon gások méregtől habzó serlegét s cseréljük fel azt az igazság kristálytiszta poharával. Meit csak akkor lehet biztosítva jövőnk a hármas bérc és négy folyó honában, ha az összetartás fokozott erejével sikerrel állunk ellent a körülöttünk forrongó népáradat halálos ölelésének. — A csatornázás. — III. Kis Ernő barátom Pápa várossá fejlődéséről értekezvén, „Pápa város egyetemes leírása" 41. lapján felsorolja a Tapolca vizének azokat az előnyös tulajdonságait, — melyekkel nagyban hozzájárult ennek a községnek alakulásához, fejlődéséhez. Ezek a többek között, hogy a Tapolca vize állandó; se be nem szokott fagyni, se ki nem önt; hogy a vize iható és soha élvezhetetlenné nem válik stb. Nehogy valaki mindjárt cáfolatra gondoljon, miért nem alakult tehát Pápához hasonló nagyságú és fejlettségű község pl. Acsádon, vagy Alsó-, felsögörzsönyben ? Hisz a Tapolca ezeken is keresztül folyik ? — hozzá kell tennem, hogy Kis Ernő magyara zuta szerint, nemcsak a Tapolca mellett fekvés volt a kialakulásra kedvező tényező, hanem az is, hogy Pápánál találkozik a hegy és sik vidék; termékeit kölcsönösen ezen a helyen, Pápán cseréli ki a lakosság. Mivel pedig ez a területi találkozás előbb is, másutt is meg van, nemcsak Pápán, megint kellett olyan természetes, vagy mesterségesen alkotott előnyöknek meglenni Pápán, melyeket egyebütt hiába keresünk, vagy hiába akarnánk előállítani: a természet erői, minden szomszédos, vagy közelfekvö község fölött Pápát jelölték ki ezen vidék gócpontjának. Így pl. a Bakony ér olyan hosszú, mint a Trpolca ; magasabbról ered, tehát nagyobb az esése, mégis a Tapolcába szakad. Magának a Tapolcának esése is, forrásától Pápáig, négyszer akkora, mint Pápa határán tul. . De nemcsak fen tartó, hanem védelmi szolgálatot is tett a Tapolca, a partjaira települt lakosságnak, addig, mig erre szükség volt. A pápai vár erőssége a Tapolca és Bakonyér vize volt egész a 18. század elejéig; a Hódoskánál kibocsátották őket medrükből ; a viz ellepte a teknöalaku mélységet, a „tókerteket" s a vár ezen oldalról, északon és keleten, nem volt megközelíthető. Mikor pedig az erősség fentartása feleslegessé vált, csatornába szorították a vizeket az Esterházy grófok s erejüket felhasználták malmok hajtására ; a vizén átvezető hidakat vámszedésre ; a kiszárított fölcleret mivelés alá fogták stb. A mai nemzedék mintha megfeledkezett volna a Tapolca szolgálatairól, hogy jóformán ezeknek köszönheti fejlődését, virágzását; kezdenek vele nem törődni., használhatatlanná tenni, I — mintha már nélküle is ellehetnénk. Beleereszlik a kloakákat, előbb csak egyes udvarokból, azután közhelyekről is, kávéházakból, vendéglőkből stb. Előbb csak egyes helyeken, mint a halpiacon, szegezték a kloakának hajóágyucsövét a Tapolcának „soha ki nem apadó, mindig élvezhető" vize felé, hogy megfertőzzék a miazmák, élösdiek millióival ; most már a nagvpiac felöl irányítottak ujabb löveget, nagy gyűjtő csatornát az élővíznek. Ugy látom, sokak fejében a csatornázás kérdése a legtermészetesebb uton van megoldva, ha a szennyvizeket beleeresztjük a Tapolcába ! S ezt a barbárságot a vagyonosabbak kezdik, hatósági támogatással ! Ha elrándultak volna tanulmányútra, csak a szomszédba, Szombathelyre, láthatták volna előre, hova vezet ez a vakság; ott is betömték a város eleven vizét a kloakák szennyével s csak a nyár erjesztő napjaira van szükség, hogy kitűnő koleratelepük hadviselési basisa legyen az egész Dunán tul epidemikus nyavalyáinak. Székesfehérvár most határozta el vízvezeték és csatornázás építését, 2 millió K költséggel. Én nem tudom, érdeklődött-e már valaki a városnál eziránt; de a tanulmányi kiküldetések rendszeréből nem várom a város megújhodását; elvégre a közjövedelmek nem épen első sorban valók a tisztviselők műveltségi hiányainak pótlására •és kiegészítésére. Első dolog, hogy ne vállalkozzanak oly ügyek vezetésére, amikhez nem értenék ; a jogász nem műszaki ember, épugy, kul vette neki; az aranymutatós fali óra, melynek a felesége olyan nagyon megörvendett, mikor meglepte vele. Eszébe jutott, hogy éjjelenkint hányszor figyelmeztette susogva az óra ezüstös verésére. Szomorúan szemlélte a kis, fehér gyermekruhákat, melyeket, sajnos, csak rövid ideig viselhetett szerelmük első, — édes gyümölcse és most mindent el kell adni..-, el kell vesztegetni, pedig egy jelentékeny része már szentségtelen, idegen kezekbe jutott. — „Két font", — „két font, tiz silling", — „három iont". Most a zongorára került a sor, a kedvenc hangszerre, melyen „ő" oly sokat elábrándozott boldogabb napjaikban. — „Öt font", — „öt font, tiz silling" ! Gépiesen hallgatta, amint az ajánlat mind magasabbra emelkedett. — „Tizenkét iont, tiz guinena", — „tizenhárom", — „tizennégy", — „tizenöt". Ugy látszik, erősen fölverik az árát ; ócskán vette és már most többet kínáltak érte, mint amennyit ő űzetett érte öt év előtt. Öt év előtt!.. . Ugy tetszett neki, mintha csak tegnap történt volna, mikor a zöldre festett, keskeny kapun az udvarra behozták ; „ő", mint a pajkos gyermek, a lépcsőfokon állott és örömében tapsolt fehér kezeivel. Milyen szép, gyönyörű este következett ezután; „ő" zongorához ült, játszott és énekelt, azután hirtelen* megfordult széki ben, gyöngéden átölelte karjával férje nyakát... Öt év előtt! .. . Azután belesirt boldogságukba a kis baby, a gyöngyvirág, iiki. alighogy született, máris elhervadt — és vele együtt eltemették a régi boldogságot is . . . Attól a naptól kezdve „ő" mindig elégedetlenkedett, személyeskedett; a csendes, bizalmas fészekből elköltözött a vigság és helyét az örökös gyász foglalta el ; „ő" beleunt az egyhangú, szűk életbe, megunta a férjét is. Igy kellett lenni, mert különben nem hagyta volna el a dicsőség csábitó lidéicéért. Azóta csak egyszer látta... a színpadon, de akkor már nem volt a férje, hanem olyan idegen, mint bárki más, aki a belépődijat megfizette. Almai valóra váltak . . . hírneves mű vésznő lett. — Érzem, hogy van tehetségem ! — ezt mondta az utolsó, borzasztó emlékű találkozásnál, mikor férje megfenyegette, hogy sohase fogadja vissza házába, ha tiltakozása ellenére színpadra lép. Érzem, hogy van tehetségem és belefáradtam a küzdelmes életbe! Ne gátolj tehát határo zatom végrehajtásában ! Azután elment .. . nem látta soha, csak azon az estén, mikor a színházban tekintetük találkozott. A nő felismerte és a szolga által üzenetet küldött, hogy keresse tel, mert beszélni akar vele. De John nem ment. .. büszkesége nem engedte és azóta sohase találkoztak többé. A zongorát még mindig kínálgatták. — „Tizenhét", — „tizennyolc" ! — Most már csak két vetélkedő hang hallatszott. John kíváncsian tekintett feléjük, de egyiket sem ismerte. Az egyik férfi volt, aki inkább csak szeszélyből látszott többet kínálni; a másik, — a nő — nyugodtan ós határozottan jelentette ajánlatát. Már nem volt maradása a fojtó levegőjű szobában... azt hitte, mindenki leolvassa életének szomorú történetét feldúlt arcáról és kitámolygott a rendetlen folyosóra . . . És ezt mind egy nő okozta ... az a nő, akit mindennél jobban szeretett a világon. Eltöprengett, vájjon — ha megtudná a történteket — érezné e a megbánást szivében ? A szomszédszobából áthallatszott az árverező harsány, éles hangja : — Csak tovább, hölgyeim és uraim ! Csak tovább ! — Azután hosszabb szünet következett. Már késő este volt, mikor az utolsó kalapácsütés elhangzott és a nyomorban gyönyörködő, kíváncsi emberek a házat elhagyták. John összeszedte végső erejét és kibotorkált az udvarra, ahol egyes csoportok még élénken tárgyalták az árverezés eredményét. Az árverező fáradtan, de vidáman tudatta Johnnal az elért sikert. — Fényes üzlet, — mondhatom na-