Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-05-28 / 22. szám

még karhatalom segítségével is ; de hát az uradalom 1 azzal nem lehet ujjat húzni! Nem is szükséges ; de kerülni kell a szolgai kegyhajhászást is, mert — gazdasági kérdésekben pénz beszél s annak a szavát mindenki megérti, mert ez az igazi volapük, világ nyelv. Eddig ráköltött a város a játszótér rendbehozatalára több mint 20.000 koronát; még ráfér ilyen ütemben má sik 20.000, ha a györiuti oldalt slylszerüen utána igazítják s ekkor meg fog érni ez a két holdnyi mélység testvérek között 20.000 koronái; kerítés nélkül a felél se adnék érte. A város tehát elkölt 40.000 K-t azért, hogy az uradalomnak 10.000 K-val emelje a telke értékét! A május 10. és 11 iki közgyűlés is hozott, 4. jkvi pont alatt, épületes határozatot; ha már nem sikerült a vásárteret az alsóvárosból áthelyezni a Wittmann-major mellé, legalább a jövőre nézve biztosítsa magának a város ezt a területet s megszerzésére tegye meg az uradalomnál a szükséges lépéseket. Mik lehetnek ezek a közcélok a jövőben, melyek biztosítására nézve a kérdéses területet már most meg kellene szerezni, vagy legalább biztosítani a megszerzést ? Csak építkezésre gondolhatunk. Az uradalom a vasúti állomás sínjeitől a játszótér déli sarkáig eső m. e. 50 kat. hold területet már régen parcellázásra szánta; de a györiut felöl útját állja a gazdaságos kihasználásnak a kálvária, temető és a kápolna. Ez az a gesztenye, a melyet ki kellene a tűzből valakinek kaparni; az a forró kása, melyet a kandúrok kerülgetnek, de bele kóstolni nem elég elszántak. Mert a temető kegyeletes hely ; ott sok műemlék is van, a melyik temérdek pénzbe került. Mit csináljunk velük, hogy a nagy háromszöget mégis parcellázni lehessen ? Próbáljuk őket megkerülni — a Wiltmann-major mellől. Én azt hiszem, hogy a dolog nem olyan sürgős a városnak ; az idő majd megérleli ugy a temető, mint a Wittmann-major melletti térség sorsát; mintha máris erjedne valami az idő méhében. Baross János bejelentette az 1827. évi hitbizományi törvény revízióját; akkor lehet időszerű annak a megvitatása, hogy a magánjog deferáljon-e a közjognak, ha a szükség ugy hozza magával, — vagy a közjog igazodjék továbbra is a magánjoghoz ? A mi pedig a temető sorsát illeti, nézzünk csak körül városunkban. Az Anna-tér, 300 év előtt, mint városvége, még temető volt; itt hantolták el, mint dr. Thury Etele főiskolai tanártársam kimutatta, Huszár Gál reformátort. S a temető ma — be van épilve; az egész Széchenyi-utca bizony sirhantokon húzódik végig, csak a kápolna jelzi, hogy kegyelet helyén járunk arra felé. Hát tízszer 300 év alatt mi minden változik ? Takaró Gyula ref. lelkész vetített képeken mutatta be az ősszel a szent földet és Egyptomnak a bibliában emlegetett helyeit ; a mostani beduin lakosság csak két névben őrizte meg a nagy idők emlékezetét e helyeken : Mózes hegye és Áron hegye! Minden-minden egyéb emlék elenyészett, kiveszett ez eínberek tudatából! Egyéb iránt törvényes intézkedés rendezi a temetők területét; ha a temető helyére, közcélból, szükség van, elhagyolínak nyilvánítják, nem temetkeznek bele egy nemzedék rendjén, 30 évig s ezután eltakarítják a maradványokat és használatba veszik a területet. Még csak két tanulságos esetet akarok érinteni, hogy a következtetést akárki levonhassa az egybevetésből. Egyik a vízvezeték használata. A vízvezetéki szabályrendelet szerint mindenki fizet vízdíjat, az adóforint bizonyos százalékában, de a vizet öntözésre használni nem szabad. Már most a város, hogy az uradalomnak kedveskedjék, bevezettette a csöveket a várkertbe, öntözésre s ellenszolgáitatásul nem az adófrt. bizonyos %-t vetette ki az uradalomra, hanem azt a körülményt, hogy a várkertnek nyilvános jellege van, a közönség ingyen használhatja ! Ingyen, ha a használatra engedélyt kér és kap a tulajdonostól! Már-már arról volt szó, hogy a vízvezetéket ki kell bővíteni, mert nem képes ellátni a közfogyasztást, mig nem az uradalomnál belátták a helyzet képtelenségét s felhagytak az öntözéssel. Íme, akik pápábbak akartak lenni a pápánál, nem tehették meg azt a szolgálatot, melyet a lovagias érzelmű gróf, ha fölvilágosítják, miről is van szó, már eleve undorral utasított volna vissza magától. S most még a jéggyárról. Ugy hallom, befagyott, nincs üzemben ; az élelmiszerárusok nem tartanak számot a jegére, mert olcsóbbat is kapnak (de milyen helyről ?) Elég az hozzá, hogy a jéggvár termelése -- még nem kulturszükséglet nálunk; — ezenkívül állítólag valami Kinszky nevű állami iparfelügyelö is beleokvetlenkedik a gazdálkodásba, meg merte állapítani, hogy a jéggyár berendezése drága ; a gépezet 20.000 K-val van az árjegyzéki árakon felülfizetve ; a vágóhidépitkezés is azért stagnál, mert az illetékes miniszter 63.000 K-val olcsóbban kivihetőnek találja a bemutatott tervezetet. De ki szempárt, látta már. Fent, az előkelő, fényes világban ? Bolyongásai közben ? Vagy régi, édes álmaiban ? Isten tudja, hol ? De látnia kellett. Odabent, a doktor szobájában, a vaskos, komoly könyvek, fenyegető műszerek, a betegek illúzióját félelmetesen érintő százféle dolog között is, folyvást az ifjúra gondolt. Vájjon ki lehet? Igazán össze kellett szednie minden igyekezetét, hogy a doktor kérdéseire kielégítő feleletet adhasson. Másnap megint találkoztak. A hölgy már a váró-szobában találta, mikor megérkezett. Elmerülve olvasott s még csak fel se figyelt, mikor közelében elfoglalt egy üres széket. Vájjon mit olvas? Bepillantott a könyvébe. Valami angol tudományos munka volt. Tehát angol és tudós ! gondolta a hölgy, s ez a fölfedezés kissé kellemetlenül hatott rá. Nem szerette a józanul számító, hideg, kufárlelkü angolokat. A sódar nagykereskedőn újólag erőt vett a kellemetlen, rossz szokása, mikor a hölgy besietett a doktorhoz, csettintett a nyelvével s húsos, pisze orrával nagyokat szippantgatott. Nyilván abból az isteni illatból akarta kivenni a maga oroszlánrészét, mely a hölgy után nesztelenül kígyózott az ajtóig. — Na, pán Fárár, most már tudom, kicsoda ez a madonna. Elárulta Zsán, a pincér — két koronáért. Egy magyar mágnás özvegye, pár millió boldog tulajdonosa. A hallgatag ifjú pillanatra felfigyelt. Alig látszó pirosság repült át az arcán. — Ohi, oh!! — szélmalmozott kezével a pap — igy aztán nem vehetek sonkát kegyedtől. A madonna nem szegődik a pudíija mellé. Oh, óh ! . — Pedig de szépen felvirágozna az üzlet, ha ezeket a milliókat is befektetném, meg azt a sok szép, szép mosolygást! Másnap a hölgy azt a különös fölfe dezést tette, hogy az ifjú ember aligha tartozik a különben tiszteletreméltó angol dzsentlmének közé : mivel francia könyvet olvasott. Tehát francia 1 talán provánszi nemes, a napsütötte fajtából Ez a fölfedezés pillanatra bűvös kört vont föléje. A nagy racionalisták, szabadgondolkodók, a szabadsághősök legendás, borostyánkoszorus alakjai lebegtek a kis, homályos szobában. Egész áldott nap vele foglalkozott. Ábrándos lelkében költőnek képzelte, aki, mig emésztő májbajjal küzködik, lánglelkü múzsájával ölelkezve, szebbnél-szebb költemennyekkel gazdagítja az irodalmat. Nem is lehet másként. Az a szép, magas homlok : eszmék, gondolatok lázas tüzében sugáizik, melyek körülzsibongják fül nem hallotta édes melódiákkal. Még a tekintete is egy-egy meg nem irt költemény. Egész nap kereste a hegyi utakon, jól tudván, hogy a költők legkedvesebb rejtőzőhelye : a magány. Mint szerette volna meglesni ama fenséges pillanatot, melyben a földinek teremtett ember belép az istenség csarnokába. De hiába kereste. Szivét, lelkét, egész valóját annyira betöltötte lassankint az ismeretlen, hogy még éjszaka is róla álmodott. Almában, csakugyan költő volt, valamely bűvös, homályos szoba megejtő csendjében előtte térdelt és soha nem hallott hangon édes szerelmi dalt pengetett. Mikor újra találkoztak a várószobában, ismét más meglepetés várt a hölgyre : az iíju magyar könyvet olvasott, de nem holmi szerelmes zengeményt, aminőből egész rakás hevert az asztalon, — hanem vaskos természettudományi munkát. Ebbe is ugy elmerült, hogy most sem vette észre a hölgyet, aki talán a kelleténél nagyobb zajjal foglalt, helyett- a kis török díványon. Nem ingerelte az az édes illat, mely gyönyörűséget támasztva lengte körül a kárbolos világot. — Mégis magyar, tiszta színmagyar, valamely nagy világfi, akinek lelke a szórakozások mellett a tudományoknak is áldozatot hozott! — mondotta magában szinte ujjongva a hölgy, s csodák csodája: ez egyszer nem látta háta mögött ólálkodni a csontos, fekete árnyakat, amelyekkel eddig tele volt a világ. Magát is viruló egészségesnek látta, lelkében az életked, a vidámság fakadó rügyeivel. Kissé azonban bántotta a büszkeségét, hogy az ifjú a legkisebb érdeklődést sem tanúsította iránta. Holott megszokta a nagyvilágban, hogy szépségének oltártüzet gyújtottak a férfiak, még a férje életében is ; mióta pedig özveggyé lett, a szó teljes értelmében terhére vált a hiu tömjénezés,