Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-04-23 / 17. szám

kiadnak itt, átlag személyenkint mondjuk 2000 koronát, ez csak nem mind tiszta haszon ? Ebből 5—10% lehet az üzletemberek nyeresége, de ezt csak nem tetszik tőlük sokallni ? Másutt se megy máskép. Hogy a kat. mérnökség ide került ? igen örülünk rajta, — de nem Pulmann ur befolyása következtében, tehát ne tessék belőle tökét kovácsolni. De nem folytatom a lappáliákat; nekem semmi kontroversiám a kataszteri mérnökséggel nem volt; a felméréséseket nagyértékü kulturmunkának mondottam s éppen a hasznosításra, az általánosításra vetettem fel egy eszmét, nem P. urnák, hanem a városnak, adófizetőknek, üzletembereknek ; ha megvalósítják, megtérülhet a város polgárainak kiadása a munkálatokra. A munkák rendeltetése felöl nekem megvannak a magam nézetei, melyek, ugy látom, annyira vannak P. úréitól, mint ég a földtől. P. ur azt hiszi, hogy elég van téve a közérdeknek, ha a térképek pontos kivitelben, idejére elkészülnek ; szabályozzák majd szerintük a várost s az fejlődni, szaporodni fog, nem ugy, mint az eddigi térkép után, mely P. ur szerint, sajtcsomagolásra sem jó. A kérdésnek ezt a részét jobb volna nem bolygatni, de ismét azt mondom, hogy nem én kezdtem a személyeskedést, 15 éve vagyok Pápán s a Jókai-utca végén a mostani felmérés már a harmadik szabályozási vonalat állapítja meg ; u. is : a) az első volt az a vonal, melynek irányában a mostani aszfalt járót elhelyezték; ezt-b. e. Török János városi mérnök jelölte ki. b) A másodikat meghúzta Révész Arnold ur, Török János utóda a városi mérnökségben ; ö jelölte meg a szabályozási vonalat 3 éve, mikor én építkeztem s tavaly, mikor alsó második szomszédom, Szenthe Károly ur épített. c) A harmadik a mostani kat. felmérés szerint húzott vonal, mely tudtomra 80 centiméterrel beljebb van a Szenthe ur házánál. Hogy a három felmérés közül melyik a helyes, azt csak egy felülvizsgáló hatóság tudná eldönteni; én azt tapasztaltam, hogy minden mérnök a saját munkáját tartja a legtökéletesebbnek s a maga idején, mikor joghatóság van a kezén, mindegyiknek igaza is van, annyiban, hogy véleményét a polgárokra oktroyálhatja. De mi építkezők eddig a szabályozásnak csak kárát vallottuk ; én pl. nem várhatván be, amíg a városi közgyűlés határozata a szabályozási vonal felöl jogerőre emelkedik, kénytelenségből telkem belső részén építkeztem s így legalább 1000 frt. károm van abból, hogy nem jöhettem utcaszinre. De mutasson nekem P. ur egy kifogástalan utcát, mióta a szabályozási térképek korszakát éljük! Egyik ház kijjebb ugrik, mintha el akarna a többitől szaladni; a másik beljebb marad, mintha szégyelné a fiatalabbak sietsé gét, törtetését, Az egész utca pedig, pl. a Jókai-utca, kiálló házaival olyan, mint egy ragadozó tengeri farkas: be akarja kapni s összefalatozni a járókelőket. Végül még annyit jelentek ki, hogy az én igazságérzetemmel nem fér össze az az elv, hogy a térkép a birtok határainak visszaállítására való, mert e szerint normális életnek a birtokhábo ritás volna tekintendő, pedig vannak békés, nem háborúskodó emberek is, sőt az igazi kulturmunka csak a zavartalan polgári foglalkozás; azért adóz tatni meg az egész polgárságot, hogy a pörösködö felek hiteles okiratokhoz jussanak ; hogy a helyszíni szemléken le gyen mihez alkalmazkodni, még csak nem is méltányos, mert kevesebben vannak a perlekedők, békétlenkedök, mint a nyugodtan saját dolgaik után látók. Én ezeknek a békés polgároknak érdekében szólaltam fel s kötöm szivére mindenkinek, P. urnák is, érdekeiket. Ha a térképhasználat nem lesz kiváltság, hanem napi szükséglet, nem lesz birtokháboritás se annyi, mint most. A kérdésnek erről az oldaláról nem engedem elterelni a közfigyelmet semmiféle polémiával ; állom a vitát mindenütt, de talán a szerkesztő urnák meg az olvasóközönségnek a tájékoztatására elég ennyi is. Sarudy György. A községi takarékpénztárak kérdéséhez, A városok s községek háztartásának mikénti rendezése, javítása, költségelőirányzataiknak oly módon való összeállítása, hogy az lehetőleg egyensúlyban tartassék — az arra hivatottak részéről a sürgősen meg oldandó kérdések közé vétetett fel. Tényleg az állampolgárok jólétének, vagyonosodásának egyik hatalmas eszköze lenne az a probléma bölcs megoldása, — miként lehetne s mily eszközök elérésével sikerülhetne ezt lehetővé tenni. Hozhat a bölcs törvényhozás adóleszállitási törvényeket akár kötetszámra is — ha nem gondoskodik nak ! — ezzel köszöntött be az uj darab szerzője, anélkül; hogy az ajtón kopogtatott volna. Sápadt, izgatott volt és frakkján a púder és zsíros festék félreismerhetetlen nyomai látszottak. — Kicsikém, engedd, hogy megölelhesselek 1 Ma mindnyájan meg vagytok bolondulva ! Yvonne Dunoix ideges, Berthe Lanval berekedt, Jarney pedig erőszakos kodik, hogy a párjelenésetekből néhány részletet törüljek. Tisztára belebolondulok ! Kíváncsi vagyok, vájjon te mit követelsz majd tőlem ? — Semmit! Nincs semmi kívánni valóm. — Hála Istennek! — sóhajtotta a szerző, mialatt kimerülten egy támlásszékbe dőlt . . . — Sőt kijelentem, Demolle ur, hogy a darabja nagyszerű 1 — Nagyszerű... igazad van! — mondotta Demolle minden álszerénység nélkül, mert most, mint dtámai szerző divatban volt és neve, egyidejűleg három párisi színház szinlapján ragyogott. Irigy ellenségei ugyan szemére hányták, hogy darabjaiban kevés a művészet és hogy az irodalmat mesterségszerüen űzi, de ő ezzel mitsem törődött. — Ha ega darab esténkint táblás házakat csinál, annak a jele, hogy a közönségnek tetszik és nem lehet rossz! — ezt szokta mondogatni bírálói csipkedésére. — Kórlek, Ginette, a második felvonásban el ne felejtsd a legyeződet a divá non hagyni, különben vége van a hatásnak ! A toaletted kifogástalan ... a szabóművészet remeke . . . valóságos költemény ! . . . Azonban még egy kis pirosító nem ártana, itt. . . itt ... a halántékod körül ... így ! A viszonlátásra, Ginette, reménylem minden tudásodat érvényesíted sikerem érdekében ! Ezzel udvariasan kezet csókolt és helyet adott a berohanó ügyelőnek, aki harsány hangon jelentelte : — Ginette kisasszony ! Kezdődik az előadás ! . . . * Az öltöztetőnő igazat mondott: a né ^őtér zsúfolásig megtelt izgatottan várakozó közönséggel. Ginette azonnal észrevette a kedvező hangulatot, amint a színpadra lépett és elhatározta, hogy az elhagyott, eltaszított nő szerepét a saját lelkiállapotával hozza összhangba. A félelem, mély hangját megremegtette, valódi volt, sőt tompítania | kellett érzelmeit, nehogy túlságos termé | szetességbe essen, — mert ő is osztotta művésztársai nézetét, hogy a természetes ség már nem művészet. Minél jobban lenyűgözte szerepének egyénisége, annál erősebb volt a félelme, hogy majd rosszul játszik. Az egyes frázisok elmondásánál lelki szemei elé tolult a leirott szerep, a másoló kerek betűivel és a vörös tintával aláhúzott végszavakkal és önkéntelenül ugy érezte, hogy feleletei banálisak, mert hasonló hely zetben ő más szavakkal fejezné ki szomorú csalódását. Mindamellett igyekezett a beta nult hatásos jelenetet érvényre juttatni és a rendező utasítása szerint, el nem mulasz totta, a színpadon balról jobbra átmenni, mikor kétségbeesetten azt kiáltotta : — Nem is hiszem, hogy valaha szeretett volna ! Óriási taps jutalmazta ezt a vergődő lélekből fakadt művészi játékot és ez a művésznőt annyira boldoggá tette, hogy ezután már csak a szerepére és a nagy siker lehetőségére gondolt. A feivonás egyes jelenetei élénken, gyorsan, eredetien követték egymást. A közönség rokonszenves, meleg hangulata felebresztette a művészek becsvágyát és Ginette olyan szenvedéllyel játszotta szerepét, hogy messze kimagaslott kollégái fölött. De most elhangzott a végszó és Jarney, — a színház hírneves hósszerelraese, — megjelent a színpadon. Ginette tegnap óta nem látta. Miközben szerepének első mondatait szavalta, ránézett és meglepetten csodálkozott, hogy Jarney ilyen nyugodtan és fesztelenül viselkedett. — Nem szenvedet, tehát nem is szeret már többé ! — gondolta magában Ginette és le nem vette tekintetét a férfi hideg, mozdulatlan arcáról, aki két nappal ezelőtt még a mindene volt. Szépnek, elegánsnak, előkelőnek és mégis nagyon kegyetlennek látta ! Bizonytalan gesztusokkal közeledett feléje és az első mondatok olyan tompán, minden erő nélkül hangzottak ajkairól, hogy szinte megdöbbent önmagától. Jarney maró gúnnyal és iróniával játszotta szerepét. Visszautasító szavait olyan erős, kíméletlen, sőt kegyetlen modorban hangsúlyozta, hogy Ginette hirtelen mindenről megfeledkezett: a színpadról, világításról, lélegzet nélkül figyelő közönségről. Egyedül érezte magát kedvesével és megtalálta a felkiáltás igaz hangját, melyben szivének minden szerelme és fájdalma megrezgett: