Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-02-13 / 7. szám

rajzi fekvése, kereskedelmi, ipari és gazdasági jelentősége, mindmegannyi argumentum a város önállósítása érdekében. Legnagyobb, legádázabb ellenségünk sem tagadhatja a tényt, hogy Pápa városa néhány év alatt óriási léptekkel haladt előre. A rohamos emelkedés természetszerűleg vonja maga után a lakosság gyors szaporodását mely szaporodásra jövendő kombinációkat, jövendő tervezgetéseinket alapítjuk. Számtalan esetet tudunk felsorolni, mely a vármegyei gyámság következtében kerékkötője volt városunk haladásának és fejlődésének és ha nem is dűltek dugába a tervek és üdvös eszmék, de meglasitotta és megnehezítette az eljárást ezen gyámság, amit csakis közügyeink rovására emiithetünk fel. Nagyon jól tudjuk, hogy közügyeink elintézésénél az előirt formaságokat mellőznünk nem lehet. De ezen formalitásokhoz való merev, túlságos ragaszkodás nemhogy előmozdítaná, de hátráltatja a közügyet. Sajnos, utóbbi időben ezen vármegyei gyámság miatt városunk közügye sok anyagi áldozatokat követelt. De nemcsak anyagi kárunkat okozta, hanem ezáltal közügyeink elintézése csigalépésekkel halad előre s nem ritkán a legsürgősebb ügyek elé is a formaságok vetnek ujabb és ujabb gátot. Megesik, hogy míg egyrészről a városi hatóság erélylyel sürgeti bizonyos ügyek rendbehozását és jóváhagyását, másrészről a megyei hatóság a formaságokhoz merev, görcsös ragasz kodás és esetleg lassúság, ugy mondjuk közönye által ujabb és ujabb akadályokat gördit a már aktuálissá vált közügyeink elé. Hogy mindez valóság, arról azt hisszük városunk minden egyes pol gára, ki közügyeinket éber figyelemmel kiséri, meg van győződve s elismeri ezen vármegyei gyámság káros következményeit. Volt már több izben sző arról, hogy városunk kérelmezni fogja az önálló törvényhatósági rendelkezést, de folyton azon reményben éltünk, hogy a közigazgatási reform küszöbén állunk és eljön nemsokára a várva várt orvoslás, de ugy látszik ez nagyon is távol van még és igy nem várva be ezen kilátásba helyezett reményt, igyekezzünk ezen gyámságot magunkról lerázni. Ez érdemben már többször felszólaltunk, hogy „megérett a gyümölcs !" Hogy ezen gyámságtól való megszabadulásra tényleg „megérett a gyümölcs" fényes bizonyságot tesz azon felháborodás, mely megnyilvánult a legutóbbi közgyűlésen amidőn a megsemmisített határozatok kicsinyes voltáról referáltak. Ezen spontán megnyilatkozás tette újólag kötelességünkké ez érdemben felszólalni és reméljük is, hogy ezen lelkesedés nemcsak elhangzott szó, hanem városunk minden közügyért lelkesülő egyéne velünk együtt érez, midőn hangoztatjuk a gyámság lerázását. Igenis uraim elérkezett az idő, hogy Pápa városa a vármegyei gyámságot lerázza magáról és önálló törvényhatóságá alakuljon. És ha azt elérjük, akkor aztán : Tiszteltetjük a vármegyét! POLLATSEK FRIGYES. Városunk fejlődése kettős irányban érvényesül. Egyik a külső az alaki fejlődés, mely utcák nyitásában, uj városrészek alakításában, a régi utcavonalak szabályozásában, összekötő utcák létesítésében és terek kiképezésében nyer kifejezést. Másik pedig a belső, a tartalmi fejlődés, mely minél számosabb kulturális és közgazdasági institúció létesítésében valósul meg. > A városok külső és belső fejlődésének méreteit és arányait, a gyakorlatban jelentkező igények szabályozzák. Amely város fejlődésének alapvető tényezői adva vannak és a lakosság szaporodásának rohamossága garanciát nyújt a megvalósításra váró közintézmények prosperitásának : ott nem szabad ölbetett kézzel tétlenül nézni az események továbbfejlődésének automatikus játékát, hanem megkell ragadni a kínálkozó alkalmat. Alkotni, teremteni kell. Mert hisz az alkotás tényével előmozdított örvendetes népesedési mozgalom eredményezi a rentabilitás érdekében jelentkező adótárgyak és adóalanyok rohamos felszaporodását is. A város lakosságának rohamos szaporodása bizouyos határvoualig magától folyik feltartóztatás nélkül. De bármily örvendetes legyen is e látornány, nem szabad, hogy elvakulttá arcú huszár titokban, az est sötétjében találkoznak. Bizonyára most is odakésziil, egy kis mézet szedni, az ő féltett, szépséges asszonyához, míg ő itt rendes szokás szerint, reggelig duhajkodik. A tele pohár morzsákká roppant össze hatalmas tenyerében e gondolatra. A gyöngyöző ital összefolyt az üvegszilánkok nyomán kiserkent vérével. A nagy felfordulásban senki sem vette észre. Annál inkább, mert már két részre szakadóban volt a társaság. Adlershausen lovag, az őrnagy, stentori hangon jelentette, hogy fenn, az emeleten már „terítve" van. A rendes játékos társaság csillogó szemmel kerekedett fel áldozni a legizgatóbb szenvedélynek, s Osváth Máté is leküzdve belső fölindulását, velük tartott. A fiatalság tivornyája pedig, még féktelenebbül folyt tovább. A játéknak már az első félórájában a kölpényi nábob mellé szegődött a szerencse. Egyik kasszát a másik után húzta be, halommal állt előtte a bankó, az aranypénz. A nagy pechben dolgozó főjegyzőnek egypárszor az ajkán volt az ismert közmondás a szerencséről, a játékról és a szerelemről, de a rabiátus természetű nemes úrral szemben nem merte megkockáztatni. Babonás félelem fogta el a játékosokat. Valósággal fellélegzettek, mikor az ajtón bedugta zsirosfürtü íejét Juon, az oláh kocsis, s kiintette a megdönthetetlen bank mellől. A folyosón sunyi alázatossággal jelentette az oláh : A hadnagy ebben a percben lovagolt el. Meglestem, parancsára. A hatalmas mellből erősen fojtott hörgés tört elő. Egy pillanatra megingott az egesz test, mintha végig akarna terülni a földön. A legény ijedten kapott ura után, de ez durván lökte vissza a segitő kezet. Emberfeletti erővel parancsolt saját magának. Tárcájából kiszakított egy lapot, s pár sort irt rá. — Vidd ezt a sürgönyhivatalba. — szólt, pénzt adva a kocsisnak, — aztán indulunk haza. Szinte megnyugodva tért a játékosokhoz vissza. Határt nem ismerő házsártos sággal kezdte szórni a pénzt, mire kocsija előgördült, tiszta volt előtte az asztal. És a négy tüzes ló nekivágott a girbegörbe megyei útnak, előttük vad iramban vágtatott veszélyes mellékösvényeken egy magános lovas, felettük pedig a zizegő drótokon villámgyorsan szállott az izenet a szomorú, kis falusi postahivatalba. Lila kisasszony már letette a tollát, bezárta a fiókjait, készült becsukni a hivatalt is, midőn berregve megszólalt a távírógép. Kíváncsian olvasta a szalagot. Farkas nak, a vörös tiszttartónak jött a sürgöny. Ennyit megértett, de a többi jelek zavarosan, kuszáitan ugráltak a szeme előtt. Nagynehezen mégis leirta. A földesúr küld parancsot a tiszttartójának, hogy fegyveres cseledekkel vegye a présházat körül, senkit mm onnan élve ki ne engedje, amíg ő meg nem érkezik. Lila lezárta a sürgönyt, s kiáltott a küldönc után. Amig a fia felkészülődött, — gyors egymásutánban vonultak el előtte a közelmúlt eseményei, valami rettenetes balsejtelem markolt a szivébe, mintha gyilkos veszély leselkedne azokra, akiket a világon legjobban szeret. Maga sem tudta, hogyan társította össze a gondolatokat, de kapcsolatba hozta a sürgönyt, az elhagyatott présházat a kastély fiatal úrnőjével és Muzsnay Palival, a fiatal huszárhadnagygyal. Egy, a végkifejlődéshez rohamosan közeledő drámát épített föl lázas képzelete. A helyzet már régóta félelmes volt az ő szemében. Klára asszony minden leereszkedő, kegynyilvánitás nélkül, igazi anyai szeretettel ölelte magához őt, a világba taszított szegény árvát, mikor a postamesterséget megkapta. Nemcsak a szivét, hanem a kastélya termeit is megnyitotta előtte. Kedves vendégül látta estélyein is, bármennyire prüszkölt is a büszke gentry társaság a postákisasszony jelenléte miatt. Itt figyelte meg, hogy mint közeledik lassan és öntudatlanul egymás felé két egyformán tiszta, finom lélek, Klára ós Pali hadnagy. E felfedezés először megdöbbentette. Romlatlan, naiv lelke nem tudott megalkudni a gondolattal, hogy egy asszonyt az urán kívül más férfi is érdekeljen. De rendre a megalkuvások terére lépett. Valóságos védő-