Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-12-25 / 52. szám

teljük a politikai meggyőződések tiszteletét : annál inkább követelhetünk tiszteletet vallásos érzelmeinknek, melyek családunkkal közösek. Becsük is azért nagyobb, mert ilyek. Ez okból semmi fél más téren nem olyan jogosult a ragaszkodás az ősök intézményeihez, szokásaihoz, erkölcseihez mint a vallási téren. Ha itt elhagyogatjuk a régi utakat : azokat sem becsüljük, kik az utakon küzdve megelőztek bennünket, örökül hagyván nekünk, mit jónak és üdvösnek Ítéltek. Hiába, hogy ha ebből mi csekélynek tartunk valamit s nem méltatjuk kellő figyelmünkre. De hát illik-e a kereszténységnek ezen legszebb, legörvendetesebb ünnepén ily szomorú gondolatokkal foglalkozni ? Illik-e az öröm éneke helyett az ajkakat keserű panaszra fakasztani ? Nem ! Nem illik kicsiny hitünek lenni. A szeretet ünnepén nem szabad elcsüggednünk. Énekeljünk szivvel-lé lekkel, hogy „dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!" De ne feledjük, hogy csak a jóakaratú embereké a béke ! A béke biztosítása pedig azon eszmék diadalra juttatásában áll, melyeket az Istenember hirdetett. Ha békét akarunk, harcolnunk kell a gonosz ellen, hogy a jó győzedelmeskedjék. Harcolnunk kell a templomban, az is kólában, a társadalomban, a családban. Harcolnunk kell a szellem, a vallás-, erény- és a tudomány fegyvereivel. S bár gyarló emberi vérünk, létfenntartási érdekünk, vallási és politikai érzetünk és véleményünk, sőt sok| szor hazafiúi kötelességünk is muló korlátokat von még ma is ember és ember között; s bár a keresztyén társadalom nagy alkotmánya sem lehet még ez ideig ment az emberi szenvedélyek ostromaitól: lenni kell egy napnak, melyen egy testvérként ölelünk magunkhoz mindenkit, ki Isten képét viseli. Az a nap Karácsony, a szeretet ünnepe. , Ezen eszmék és érzések között kívánunk boldog ünneplést városunk lakosságának és lapunk t. olvasóinak. Községi takarékpénztárak. A törvényhatósági joggal felruházott városok vezetői pár hónappal ezelőtt ankéteztek. Tanácskozásuk egyik legfontosabb tárgyát a városok hitel ügye képezte. Szomo ruan konstatálták, hogy a városi hitelügy rendezésére és jayitására a kormány részéről semmiféle javaslat j nem készült s igy a városok vezetői magukra hagyatva, ismét megvitat ták a községi takarékpénztárak léte sitésének kérdését. Megütközéssel állapították meg, hogy amíg Ausztriá ban 1900 ban 568 takarékpénztár közül 460 volt községi alapon szerí vezett intézet, addig nálunk ugyan nagyon kihivó pillantásokkal méregeti őket. Látták, hogy a tisztek ittasok s az az egyik bizonyosan beléjök akar kötni, hát fölszedelőzködtek, hogy haza mennek. — Jó éjszakát! — kiáltott utánok gúnyosan az a kihivó tekintetű főhadnagy. Arra hárman közülök, akik nem akartak gyáváknak látszani, visszafordultak, letették kalapjukat s újra leültek az asztalhoz, ahol előbb ültek. Homonnay főhadnagy szikrázó szemmel fölállt : — Mars a többi után! — ordított rajok. A három civil közül az egyik fölkelt s oda ment a tisztek asztalához: — Szabó Miklós ügyvéd vagyok. Es névjegyét is, melyen rajta volt a lakása, letette az asztalra. Homonnay főhadnagy, akit a bor és a nagy keserűség már egészen megfosztott az eszétől, dühösen felelt: — Ügyvéd ? Mit akar ? Hogy mer velem szóba állni? S már a kardját akarta kirántani, ha a másik két tiszt le nem fogja. — Holnap lesz szerencsénk, — mondták azok. Arra Szabó Miklós két társával elment. A tisztek még vagy egy óráig ott maradtak. Aztán nagynehezen hazavitték Homonnay Kálmánt, aki útközben is egyre dühöngött, hogy embervért akar inni. De 'mikor végre begyömöszölték az ágyba, mégis csak elaludt. Másnap összeültek a segédek, hogy megállapítsák a párbaj föltételeit. A tisztek kardot akartak volna, de a civilek erőnek erejével pisztolyt akartak. Két büszke fiatal ur volr, akik föltették magukban, hogy majd rá ijesztenek ők a katonatisztekre, m:\jd elveszik a kedvüket a hencegéstől. — Háromszori golyóváltást akarunk. — Az őrültség, — mondták a tisztek. — Ilyen csekélységért 1 — A becsület nem csekélység, — mondták a civil urak. Ok vitézül meg akaiták védelmezni a barát jok becsületét. Másnak a bőrére mindig könnyű vitézkedni. — Ördög vigye őket, hát teljék a kedvök, — mondta a segédeinek Homonnay Kálmán. — Ha megunta, az életét az a frá ter, hát ne gátoljátok. Én aztán nem tehe tek róla, ha lelövöm, mint egy verebet. Megállapodtak kétszeri golyóváltásban. — Egyet legalább lealkudtunk, — mondták Homonnay segédei. — Igy is merő bolondság, hogy valaki az ezred legjobb céllövőjének a pisztolya elé áll. Főkép most, mikor ugy el van keseredve ez a Kálmán. Ma már a bor sem Ízlett neki, a társaság sem kellett. Hagyják őt magában, ne bosszantsák vigasztalásukkal. Még a kutyá ját is kiverte a szobából, az se legyen mellette. Estefelé egy idősebb asszonyság ment hozzá, aki beszélni akart vele. Ha férfi lett volna, elkergette volna ; de uri nőt nem küldhet el, az ellenkezett volna a gavallér természetével. Maga ment kinyitni neki az ajtót: — Tessék. Mivel szolgálhatok ? — Özvegy Szabó Antalné vagyok, a Szabó Miklós édes anyja, — szólt a belépő. ebben az időben mindössze 15 köz ségi takarékpénztár működik. Hogy nálunk községi takarékpénztárak nem keletkeztek olyan nagy számban és olyan korán, annak oka a mi speciális közigazgatási és közgazdasági viszonyainkban keresendő. Abban az időben, — mikor a részvénytársasági alapon szervezett takarékpénztáraink keletkeztek, — »még az 50-es évek előtt — városaink a királyi kamara szigorú gyámsága alatt állottak, s a városi elöljárók, akik testületi választás által egészíttetek ki, s hivatalukat életfogytiglan viselték, csupán ezen kamara utasításainak voltak végrehajtói. A polgártársak beleszólása a legfontosabb községi kérdésekbe, az adókérdésekbe nagyon csekély volt. A nagy ellentét mellett, mely ezen viszonyok által a polgárság és elöljárók között majdnem mindenütt kifejlődött, alig volt képzelhető községi takarékpénztárak létesítése. Változtak azonban a viszonyok s elsöpörték a gátokat, melyek elejét vették e kiváló fontosságú takarékpénztárak létesítésének. Mégis csak nagyon gyéren és elvétve ke letkeznek nálunk községi takarékpénztárak, pedig a városi hitelügylet ma már más uton, mint e takarékpénztárak létesítésével, megoldani lehetetlen. Sápadt, könytől ázott arcot pillantott meg a főhadnagy. Mit akarhat ez az aszszony ? Szabó . . . Szabó . . . találgatta. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen ez a neve annak az embernek, akivel holnap párbaja lesz : Szabó Miklós. Nagyon kellemetlenül érintette ez a furcsa látogatás. Összeráncolta homlokát s egyet rántott vállán. — Valóban nem értem, hogy minek köszönhetem . . . — Oh főhadnagy ur, — szólt az aszszony s hangja elcsuklott — könyörüljön egy szegény özvegyasszonyon, akinek nincs senkije, csak az az egyetlen fia. — Kérem, kérem — felelt Homonnay Kálmán, folyvást vállát vonogatva. Igazán nem tudta, mit feleljen. Olyan különös és olyan borzasztó volt ez a jele net. Hej, ha elejébe kerül ez a pipogya legényke, aki az anyja szoknyája mögé bújik 1 Az anyja összetett kézzel rimánkodott tovább. A huszár főhadnagy mindegyre ingerültebb lett. — A fia megbízásából tetszett engem fölkeresni ? — kérdezte gúnyosan. — Oh, a fiam mit sem tud. A fiam soha sem engedte volna. Oh, a fiatalok olyan meggondolatlanok. De én megtudtam, mi készül s én nem engedem, hogy megöljék a fiamat. Homonnay Kálmán le akarta rázni nyakáról az asszonyt s megnyugtatón szólt: — Tessék csak haza menni. Itt semmi sem készül. Egy kis összeszólalkozás volt az éjjel a kávéházban. Talán arról tetszett valamit hallani. Jelentéktelen história. Az asszony kételkedve nézett rá: