Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-12-11 / 50. szám

megnyugvással fogadta volna a képvi selötéstületnek a szinházhely átadását, de igy határozottan állithatjuk, hogy amidőn egyidejűleg nem biztositotta az uj szinházunk felépítését, vétkes köny­nyelmüséget követett el. A ref. egyházközség eléggé tapasz­talhatta a lefolyt közgyűlésen, hogy minden egyes városi képviselő a leg­jobb indulattal volt aziránt, hogy a szinházhely templom céljaira átadassék és azok a képviselők, kiknek ellenvé­leményük volt, nem a hely átadása el­len, hanem aziránt fejezték ki aggo­dalmukat, hogy az ily formában hozott határozattal az uj szinház felépítésére nemcsak hogy nem lesz fedezet, de ki leszünk téve annak, hogy éveken át szinház nélkül maradunk. A közgyűlésen az is lett hangoz­tatva, hogy szinházunk a mostani álla­potban tarthatatlan, sőt közveszélyes, ezt a színházat ilyformában el kell on­nan söpörni és ezt a véleményt a kép­viselőtestület magáévá tette. Nos hát igen tisztelt képviselőtestület, ha ezt koncedálja, hogyan lehet az, hogy a jelenlegi szinház ebben a tarthatatlan és közveszélyes állapotban még 10 éven ál kulturmissziót teljesítsen ? Erre tes­sék nekünk válaszolni azoknak a kép­viselőknek, akik — az uj szinház fe­dezete hiánya dacára — ezen határo­zatot ily formában megszavazták. A ref. egyházközség büszke lehet, hogy oly óriási többséggel hozta meg tam a fiamat, férjhez adtam a leányomat, illetőleg összeadtam a kettőt. Az irók sokatmondóan, szinte szána­kozón néztek össze, A tanár fölfogta a pil­lantásokat s kitűnően mulatott. — Tudom, — mondotta a visszafojtott nevetéstől csukló hangon — hogy önök most a mentőkocsira s arra gondolnak, hogy reggel hóhérakasztásra ébred a világ. Az elmeorvos kerül megfigyelés alá. Pedig elhihetik, hogy most is, mint mindig kor­látlan ura vagyok az eszemnek s még az a pohár pezsgő sem árthatott meg, amelyet a nászlakomán szokásom ellenére felhajtot­tam. De éppen az elébb mondottam, hogy regényről van szó. Ha közbeszólás nélkül, csöndben meghallgatnak, nyomban el is mondom. A poharak, a csészék hirtelen kiürül­tek, egypáran szivarra gyújtottak s Burján oly feszült figyelem között kezdhette sza­vait, amint azt a katedrán megszokta. — Evekkel ezelőtt volt egy kedves tanítványom az egyetemen. Szép, tejarcu, uri gyerek, csupa ideális lelkesedés, han­gyát megszégyenítő szorgalom. Pedig gaz­dag fiu volt, tekintélyes vagyon várakozott a nagykorúságára az árvaszéknél. Valósá­gos apai szeretetet éreztem iránta. E perc­ben nem röstellem bevallani, hogy régen eltemetett és újra felásott érzelmi momen­tumok is irányították meleg vonzalmamat. Voltam ón is rajongó szivü, ifjú medikus és volt egy kékszemű, aranyhajú király kisasszony. A medikus szegény volt, a kis­asszony papája pedig többszörös háziúr. Igy természetes, hogy a leányát egy másik háziuri dinasztia sarjához adta. Ebből a a képviselőtestület a jelzett végzetes határozatot, dö — mint hangoztatva van — ennek a nagy többségnek hát­tere van. Egy kis paktum, melyre azt az idézetet lehetne citálni, hogy „ha te nem ütöd az én zsidómat, én sem ütöm a te zsidódat". Ez a többség hát­tere adta meg a kath. főgimnáziumnak az 50000 korona és az izr. polgári fiú­iskolának a 30000 korona segélyt. És ez a paktum, amint látható, a város rovására történt. Eltekintve ettől, újból kijelentjük, hogy a képviselőtestület ebben a kér­désben vétkes könnyelműséget követett el és ezen kijelentésünket fenntartjuk mindaddig, míg az uj szinházunk fel­építésére biztosítékot nem nyerünk. Ezt az ügyet valamikép meg kell reperálni, azt azokra a vezető férfiainkra bízzuk, kik a város kasszáját nem Csáky-szal­májának tartják és szivükön hordják szinházunk jövö sorsát. Szivből óhajtjuk, hogy legyen a jelenlegi szinházhelyén a ref. egyház községnek monumentális temploma, de egyben követeljük, hogy legyen váro­sunknak megfelelő helyen egy modern színháza is ! POLLATSEK FRIGYES. Ha a küszöbön álló népszámlálás vallatóival amúgy sem volnának tulontulterhelve az élet mindenféle házasságból született az én kedves tanít­ványom. Éber figyelemmel kisértem előhaladá­sni. Nem volt szüksége soha egyengető ke­zi mre. Fényes esze, tudásvágya, szorgalma biztosan vezették ulján. Irigylendően fényes karriér állott előtte. Mikor megkapta a dip­lomát; magam mellé akartam venni. Aján­latomat, legnagyobb bámulatomra, hálás Köszönettel elhárította. Valósággal konyö rögtem neki. Rajzoltam, színeztem a nagy­szerű jövőt, amelynek végállomása a világ hirü név és az egyetemi katedra. Minden hasztalan volt. Kijelentette, hogy ő más hivatást érez, szegény, nyomorgó falvak elhagyatott betegei várnak rá. Oda viszi a tudományát, ahol nemesebben, szebben értékesítheti, mint ha a nagyváros gazdag­jai között aranyra váltaná fel. És elment. A többit már csak az ő elbeszéléséből tudom. Ösmerjük mindnyájan — önök is ele get irtak e szomorú témáról — a vidéki körorvos szánalmas helyzetét. Nevetsége­sen csekély fizetésért, koldus receptpénzért éjjel-nappal kell járnia a rongyos községe­ket. Az én fiatal barátom — nevezzük egy­szerűen Ödönnek — még e nyomorúságos állomásoknak is a legkeservesebbikébe ke­rült. Egészen a határszélre, kietlen hegyek közé, ahol nemcsak a faluk feküsznek napi járóföldre egymástól, hanem a düledező viskók is puskalövésnyire húzódnak meg egy egy kopár ormon. A jövedelem mostohasága Ödönt nem bántotta. Annál kínosabban érintette, hogy ha hivatalos kőrútjában valamelyik beteg­házhoz befordult, ott mindenféle gyógyító­viszonyaira vonatkozó kérdésekkel, azt ajánlanék : vegyék be a vallatóiv legutolsó rovatába ezt a kérdést: őszintén és tartózkodás nélkül felel­jen ön, tisztelt polgártárs, meg van e ön elégedve mostanság fennálló hely­zetével és a legutolsó tiz év alatt milyen lépéseket tett ön, hogy hely­zetén — elégedetlenség esetén — valamelyest lendítsen ? És milyen eredménnyel jártak ezek a lépések? Erős a gyanúnk, hogy ez a kér­dés csak azért maradt ki a statiszti kai gyóntatóiv rovatai közül, mert a kérdések szövegezői halálos bizony­sággal előre tudták, hogy a kérdés első felére, tudniillik a megelégedett­ségre : olyan általános „nem" zug vissza a Kárpátoktól az Aldunáig, amilyen általános ma, hogy ne men­jünk messze a hasonlatért, csak a drágaság, a fékevesztett áremelkedés és az általános sopánkodás. Halálos bizonysággal előre tud­ták, hogy nem fog akadni a iegkét­koronásabb napidijasfcól kezdve a miniszteri nyugdijat élvező kegyel­mes úrig, a ki erre a valóban in­diszkrét kérdésre megnyugtató igen­nel felelne és azt mondaná, hogy a legutolsó tiz év alatt isteni megelé gcdettségben töltötte napjait, s nem hogy lépéseket tett volna, de a füle­botját sem mozdította helyzetének javítására, annál a természetes ok nál fogva, — hogy szükségét sem érezte. Ez a biztosan előretudás azon­ban nem kell, hogy túlságos aggo­dalommal töltse el az aggódó szocio­lógust, mert sem társadalmi, sem fejlődéstani szempontból nem kivá szereket talált, rájött, hogy valaki vesze­delmes konkurenciát csinál az ő diplomájá­nak és pedig egy leány. A megboldogult, régi körorvosnak a nagyobbik leánya szé­pen beült az apja örökébe és minden fel­sőbb engedelem kikérése nélkül gyógyította tovább a betegeket, ugy, ahogy az öreg mellett eltanulta. Egész kis gyógytárt tar­tott s a nép vak bizalommal fordult hozzá. A halálos nyavalyáknál pedig úgyis a pópához fordultak, az jött a ráolvasással s a füstöléssel. Ödön nemes lelkét föllazította ez a szabadon űzött kuruzslás. Mielőtt azonban a hatóságnak jelentést tett volna, érdeklő­dött a csodadoktornő viszonyai iránt. Megtudta, hogy az öreg orvos után két leány maradt elhagyottan, szegényen. A nagyobbik, amit az orvoslással keresett, abból tartotta el kis húgát, akit anyai be­cézgetéssel vett körül. Arról is tudomást szerzett, hogy kontárkodó kolleganője vad gyűlölettel lázítja a népet ellene. Vala­hányszor beteghez menet kocsijuk össze­találkozott, a leány mindig látható indulat­tal fordította félre kendőbe burkolt fejét. De nem volt szive kivenni a falatot az árvák szájából s várta türelmesen, hogy mikor kerül az ő tudományos képzettségére a sor. Véletlenül nagyon is hamar bekövet­kezett ez az idő. Egyik langyos tavaszi este éppen le akart feküdni, mikor zörget­tek az ablakán. Kis, kócos oláh leányka kiabált be siró hangon, hogy a domnu doktor siessen a doktorkisasszonyékhoz, mert a kisebbik kisasszonyt a halál kerül­geti. Ödönt meglepte az üzenet, de egy

Next

/
Thumbnails
Contents