Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.
1910-12-11 / 50. szám
natos, hogy arra a felvetett kérdésre minél több egykedvű megnyugvást „igen", minél több lusta megalkuvást takaró, mindenbe beleegyező, álelégedettséget mutató „igen" hangozzék. Csak hadd zúgjon, morogjon Kárpátoktól az Aldunáig a belenyugvást tagadó „nem". Hadd hangozzék minél több ajakról, hogy sohasem szűnt meg jobb, szebb, igazabb, emberibb életsor után vágyódni, sohasem szűnt meg a földhöz vágottság méltatlan helyzetéből kiemelkedni akarni, sohasem szűnt meg a mának szürke reménytelenségében, szomorú kilátástalauságában sem: holnapra valami szebb, jobb, nemesebb fordulatot remélni, sohasem szüat meg ezt a rongyon kin lódó, vergődő, csupa bajos naprólnapra élésttiszta, nyugodt, kellemes élmények sorozatává, szép és érde mes emberi életté tenni. Csak hadd zúgjon a tagadás, mert az itt aka ratot jelent. Teljes emberi részvétünk és meleg rokonszenvünk kiséri azokat, akik a miniszteri előszobákba reménykedhetnek csupán sorsuk javu lásán. Sokkal kisebb lehetőség áll előttünk, mint azok előtt, akik depu tációk nélkül önmaguk lendíthetnek békétlenségükben a sorson, amely végre is csak a leuditést várja. De amig együttérzésünk egész támogató erejével kisérjUk őket bel jebb is a miniszteri előszobákon a miniszterek elé és lehangoltan hallgatjuk magunk is a mindig egyhangúbbá váló válaszokat, hogy sajnos, nem lehet, újra nem lehet, — addig mes s**", lehetetlen, hogy meg ne érezzük ezekben a sajnálatos elutasításokban a kényszerűség, a „nem lehet más kép" szomorú és a válaszadókat is épen ugy lehangoló kénytelenségét, melyben nem az elutasítás ridegsége, hanem az elutasítás kényszerűsége kell, hogy elkeserítsen kérőt és adni nem tudót egyaránt. Be kell végre látnunk, hogy nem csak a kérvényezőnek fáj, ha jogos kérelme megtagadásra talál, hanem annak is, aki a megtagadással kénytelen beismerni, hogy segíteni nem áll hatalmában. És amikor uap nap után lehan goltabban nézzük, hogy tolong a deputációk siralmas tömege jogosnak elismert kérelmével, de a teljesedésnek nagyon halovány reményével, hogy könyökölné félre egyik a másikat, mert mindegyik természetesen a maga nyomorúságát látja legnagyobbnak, a maga szükségét a legelébbvalónak, akkor lehetetlen be nem látnunk, hogy a visszautasítás szomorú következetességét épen az idézi elő, hogy mindenki egyszerre áll elő helyzetjavitó kérelmével, mindenki egyszerre akar kielégítést és a mindenkiről egyszerre való gondoskodás lehetetlensége kényszeríti az illetékes fórumot", hogy bármily saj nálattal is, de elzárkózzék az elöl a segités elől, amit sorrendben és időrendben bizonyára nyújtana, ha nyújt hatna. Amikor a népnevelők mindenkinél jogosabb kérése kényszerű elhalasztásra talált, akkor és azután egyik társadalmi testület sem ütközhetik meg jogosan, hogy az ő sérel rneire sem tapasztottak rögtön engesztelő gyógyító balzsamot. Amire a tanítóknak várniok kell jobb pénzügyi helyzet beálltáig, arra más is várni kénytelen. Szomorú tapasztalatok ! — 1910 december 5. — Rendkívüli érdeklődés mellett folyt le a hétfőre egybehívott képviselőtestületi közgyűlés. Ezen érdeklődés előre volt látható, mivel ezen közgyűlésen volt hivatva képviselőtestületünk a ref. egyházközségnek a színháztér átengedése ügyében beadott kérvénye íelett dönteni. Hetek előtt uton-utfélen közbeszéd tárgyát képezte ezen ügy és ennek is tudandó be, hogy a közgyűlésen 104 képviselő volt jelen. A tárgysorozat összes pontjai nem keltettek vitát és az állandó választmány javaslatai lettek elfogadva, csupán a fentjelzett kérdésben élénk vita, még pedig parlamentáris vita fejlődött, melynek végeredménye- az volt, hogy a színházteret a város ajándékkép átadja az egyházközségnek 30000 K ellenértékül és utasítja a városi tanácsot, hogy uj színház építés céljaira 10 éven át minden évben a költségvetésben 5000 koronát állítson be. A közgyűlés lefolyásáról a következőkben számolunk be : Mészáros Károly elrtöklő polgármester üdvözli a megjelenteket az ülést megnyitja és a jkv. hitelesítésére felkéri dr. Bechnitz Ede, Piatsek Gyula, Wuest Ferenc, dr. Körös Endre és Bottka Jenő képviselőket. A mult ülés jkv. felolvastatván, az észrevétel nélkül tudomásul vétetett. Elnöklő polgármester bejelenti, hogy a mult hét folyamán a vármegye főispánja és alispánja a városi hivatalokat megvizsgálta és a legnagyobb elismerését fejezte ki a tapasztalt rend felett. A főispán utasítására a tisztviselőknek a képviselőtestület előtt nyilvánítja ki elösmerését. A képviselőtestület tudomásul véve a bejelentést áttért a napirendre. Felhozták az intézetembe. Ödön maga akarta ápolni, de a leány nem tűrte maga mellett. Annál jobban ragaszkodott egyik orvosnőhöz, aki -— Ödön szerint — bámulatosan hasonlított alakra és hangra öngyilkossá lett nővéréhez. A szerencsétlen fiu visszautazott hegyei közé, miután megígértem, hogy tulajdon leányomként gondozom menyasszonyát. Egy év sem telt el, s a gondos ápolás visszaadta Évikének az egészségét. Gyönyörűen kifejlődött, mint egy pompája teljében nyíló bársonyos, piros rózsa. A múltra nem emlékezett, nővérét sohasem hozta elő. Akkor egy merész lépésre szántam el magamat, ugy is mint orvos, ugy is mint érző ember. írtam Ödönnek, hogy Éviké meggyógyult, keresse fel. Nálam szokatlan, szorongó szivve[ néztem a találkozás elé. Mikor a fiu belépett a leány szobájába, az egy darabig tágra nyilt szemmel bámult rá, aztán leírhatatlan boldogságot eláruló sikollyal borult a nyakába. Ez azonban már a regénynek a lélektani része, a szerelemnek a csodás varázsereje, amelynek a megfejtése önöket illeti, tisztelt iró és poéta uraim! Ez a hang már nem a jókedvű mesemondó, hanem a tudós, a szigorú tanár hangja volt. Udvarias hidegséggel meghajtotta magát, s a rendes, kemény, szinte ünnepies lépteivel indult kocsija felé. pillanatig sem habozott. Rohant a beteg házhoz. Az ajtóban egy magas, szikár nőalak fogadta és szó nélkül rámutatott az ágyra, melynek duzzadó párnái közül lázas pihegés hallatszott. Csodaszép, fiatal leány feküdt ottan. Hóvirágarcára vérharmatot ültetett ki a forró láz. Rövid vizsgálat után Ödön tisztában volt, hogy eiősfoku tüdő gyuladással áll szemben. Gyorsan intézkedett orvosszerekről s az érkező hajnal még ott találta a betegágy mellett. És (igy ment éjről éjre, amig a krizis tartott. O az ágy fejénél ült, a nagyobbik leány az ágy lábánál. Lopva, gyakran odapillantott nagy ellenségének az arcába. A kemény, szinté férfias vonásoknak dultsága -rettenetes belső szenvedést és halálos aggodalmat árult el. Ödön magában elgon dolta, hogy micsoda áldozatba került ennek a keményszívű nőnek önmagát legyőznie, amikor látta, hogy a huga nagy betegségénél az ő tudománya cserbenhagyja s elhivatta őt, a hivatásos orvost, a halálos ellenséget, akivel szüntelen harcol az élet ben a kenyérért. Pár hét alatt a leányka lábbadozni kezdett. A fiatal orvos csodálattal figyelte meg, hogy a nagyobbik lánynak szigorú arcvonásai napról'napra mint olvadnak fel, valami gyöngéd, szeiid. leányos harmóniában. És néha, mikor tekintetük találkozott, szemében a régi vad tűz helyett szinte szűzies szemérem húzódott meg. Valósággal megszépült. A legszükségesebben kivül alig beszéltek egymással. Beszélt helyettük is Éviké, aki már talpra állott, s mint egy égből visszahívott angyal, olyan fehéren, álomszerüen lebegett körülöttük. Mikor Evike először kiment a kertbe, a nagyobbik leány hirtelen ráhajlott az Ödön kezére, megcsókolta, s azzal kisietett a huga után. Búcsúzás nélkül, zavartan távozott el Ödön. Az a csók tűzként égette, s elhatá rozta, hogy többé nem megy a leányokhoz. Másnap mégis ott volt. Ellenállhatatlanul vonzotta Évikének dallamos hangja, ártatlan őztekintete. A nagyobnik leány nem volt otíhon, s az a pár meghitt, magános óra elég volt arra, hogy a két fiatal, tiszta lélek szerelme megnyilatkozzék. Éviké este azzal lepte meg a hazatérő nénjét, hogy a kedves, szép doktor megkérte feleségül, s ugyancsak bámult, mikor a nénje kitörő zokogással ölelte keblére. Másnap reggel Ödö n rettenetes levelet kapott. A nagyobbik lány irta, biztos, hatá rozott vonásokkal. Bevallotta, hogy halálosan megszerette Ödönt, de nem állhat huga boldogságának az útjába. Legyenek boldogok, viseljen gondot a szegény gyermekre, aki egészen árva, mert mire e sorokat olvassa, ő már halott. Mire Ödön félőrülten a lányokhoz ért, a nagyobbikban már nem volt élet. Éviké ott állott az ágy mellett, könytelen, zavaros I tekintettel. Ödön részvéttel közeledett fe léje, a leány pedig rémült sikollyal szaladt előle. Mintha érezte volna őrületes fájdalmában, hogy akaratlanul is milyen sok : köze van Ödönnek nénje tragédiájához. A szegény gyermek elméje elborult.
