Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-12-04 / 49. szám

egyházközség, hogy mi ezen kérdésben nem kertelünk, hanem határozottan kimondjuk, hogy ezen terv a jelenlegi rendelkezésére álló ellenértékkel szemben kivihetlen anélkül, hogy a város anyagi érdeke veszélyeztetve volna. Mondjon le egyelőre ezen tervről és várja be, mig talál egy oly modus ; vivendit, mellyel esetleg ezen tervet méltó alakban megvalósíthatja Amidőn ezen tervnek kivihetetlenségét hangoztatjuk, egyben ajánljuk a ref. egyházközségnek, hogy szívlelje | meg azon eszmét, mellyet mi a templom helyéül kiszemléltünk. Kérje a várostól a Woyta-telket templomépítés céljára és azt hisszük, hogy ezzel a kecske is jól fog lakni és a káposzta is megmarad. Ezeknek előre bocsájtása után a városi képviselőkhöz volna néhány szavunk. Azt hisszük elég tárgyilagosan szóltunk ezen kérdéshez és tiszta képét adtuk annak, hogy ezen terv a mostani stádiumában kivihetetlen anélkül, hogy a város úgyis zilált anyagi helyzetét még jobban ne fokozná és igy most már minden egyes képviselőnek morális kötelessége, félre téve minden nexust és csupán a város anyagi érdekét szem előtt tartva, papirt. és ceruzát kézbe venni és akkor arra a meggyőződésre fognak jutni, amelyre jelenlegi felszólalásunk kötelezett. Nincs több mondani valónk. Ezt a kérdést ily formában a napirendről le kell venni. A kétszer-kéttöt nem kell magyarázni, az mindig négy marad, ha csak a felelet megadásánál habo zunk és akkor joggal érhet az a vád, hogy: Ne kerteljünk! POLLATSEK FRIGYES. ivas a — Levél a polgármesterhez! — Mióta a törvényhatósági városok megalakították kongresszusi szervezetüket, ismételten kifejtettük annak szükségét, hogy értekezleteikbe valamennyi várost bevonják és igy megerősödve, a városok orsz. képviselőit a városi ügyek együttes vitelére felkérjék. Bárczy István székesfővárosi polgármester most ilyen akciót indított a városok államsegélye ügyében, a mint ez Mészáros Károly városunk polgármesteréhez intézett következő levélből kitűnik: Igen tisztelt Polgármester Ur! A városok közigazgatási kiadásaihoz való hozzájárulása cimén az 1909. évi állami költségvetésbe fölvett 2 millió korona a képviselőház intenciója szerint a városi tisztviselőknek a belügyminiszter ur 62.000— 910. számú rendeletében megszabott illetmények kiegészítésére fordíttatván, kitűnt, hogy az a legtöbb városban az illetmények kiegészítéséhez szükséges összeg 50 százalékának a fedezésére sem elegendő és igy az a cél, hogy a városi alkalmazottak és a hasonló állású állami és vármegyei alkalmazottak illetményei között mutatkozó eltérések az illetményeknek állami segéllyel való kiegészítésével — inegszüntettessenek, csak az állami segélynek nagyobb összegben, de legalább is 4 millió korona összegben való nyújtása esetén érhető el. Ennek tudatában a magyar városok országos kongresszusának álmerénylet? Volt alkalmunk több városi képviselő nézetét a színház kérdésében kikérni, kik mindegyike kérdésünkre vállvonogatva feleltek és oly értelemben nyilatkoztak, hogy bizony-bizony nem tartják helyén valónak, hogy a ref. egyházközség annyira ragaszkodik ezen helyhez a város rovására, de azért megvárja a közgyűlési hangulatot és attól teszi függővé szavazatát. Hát nem kertelés ez ? Ugyancsak a mult hét folyamán a városunkban időző vármegyénk alispánja is akként nyilatkozott ebben a kérdésben, hogy csudálkozik azon, hogy a város egyáltalában a jelenlegi színház ideális helyének átadását még tervbe is vette. A vármegye alispánjának nyilatkozatából kivehettük, hogy ő minden befolyását érvényesíteni fogja oly irányban, hogy a jelenlegi terv megvalósítását — tekintve a város horribilis megterheltetését megakadályozza. Meg kell még említenünk, hogy volt szó még más helyekről is, ahol az uj színház a város központján volna elhelyezendő, de ezen telkek megvásárlása, eltekintve még az építkezési költségektől, horribilis pénzt igényeltek volna. Pénz pedig nincs és ép ez a baj, mert ha volna, akkor hamar el lehetne intézni ezt a kérdést. A ref. egyházközségnek be kell látni, hogy a felajánlott ellenértékkel a színház helyére templomukat nem építhetik fel. Bocsánatot kérünk, de ez alkalommal eszünkbe jut azon közmondás, melyet ugyan nem szó szerint kommentálunk, de végeredmény kép ugyanazon jelentősége van, hogy „festék nélkül tojást festeni nem lehet." Engedje meg az igen tisztelt ref. Moloch, melyet közönségesen klikknek neveznek, — kegyetlenül fölfalja a családi együttlét meghitt perceit is. Nem engedi, hogy a maga kedves társaságát élvezhessem, hogy játszadozhassam gyermekemmel. Hanem odaparancsol a lármás, — füstös „Körbe.* — Udvarolni a hatalmasoknak, szeme előtt lenni a befolyásoknak, mert ezek nélkül befagy az ambíció, nincs érvényesülés, nincs karriér. Egy rongyos kis érdemkereszt miatt ugy kell kurizálnom a pocakos, kopasz nagyfejüeknek, mint a primaballerináknak szokás. — Érdemkereszt ? — csodálkozott az asszony. — Igen, az arany, a koronás. Ricsi, az a betyár selyembogarász, már régen megkapta, pedig ő csak az ártatlan selyem gubókra vigyáz, — méltatlankodott hevesen a férj. — De ő a kerület képviselőjének, az államtitkárnak jegyezte a pointeokat, mig ón itthon a pásztor-élet örömeit élveztem. — Maga is ott volt minden összejövetelen, — próbált félénken ellentmondani az asszony. — Mi az a pár választmányi ülés, egy-két rongyos névnap, — pattant íöl mérgesen a férfi. — Ott kell lebzselni. mindig, permanenciában lenni. Ha jön egy alkalmas pillanat, fülön ragadni. Így tett a Kicsi is s most az ő alázatos, beesett mellén aranykereszt ragyog. Az én domború mellemet pedig legfeljebb az üres, fityinget sem érő polgári önérzet dagaszthatja. A fiatal asszony még egy utolsó ellenvetést kockáztatott meg : — Mondja, édesem, mi szüksége van magának egy ilyen, nagy áldozatok árán megszerzett keresztre ? — Hogy mi szükségem van rá ? Ilyen kérdés! — nevetett föl erőszakosan. —• K rdezze meg a Resovszky ősöket, kiknek arcképei ott sorakoznak a krakkói képtárban, hogy miért ragyog a mellükön annyi érdemkereszt, mint csillag az augusztusi égen ? Ezeknek a fénye sugározza be most is családunkat s még halóporomban is szé gyelném magamat, ha fiain a sok érdemdús nagyapa után az én dísztelen, szürke alakomra tekintene. — Azok államférfiak, katonák voltak, maga pedig békésen dolgozó polgár, — szólt közbe csillapítóan az asszony. —- Most már a hivatásom is lekiesinyli? — markolt a hajába jól kiszámított pózzal a késői Resovszky, — Engem, a magyar szent korona területén található Összes méhek felügyelőjét, nevez egyszerűen mun kálkodó polgárnak ? Ősi címeremben egy méhkas áll, amelyet újra fogok bearanyozni. A kormány előtt van korszakalkotó emlékiratom, amelyben kimutattam, hogy az erdélyi havasok illatos mézét a románországi méhek hordják el. Javaslatot tettem, hogy ezeket az idegen méheket el kell fogni. Gazdájukat meg kell zálogolni, mint a tilosban ért lábas jószágoknál szokás. A hazai méztermelés emeléseért számítok a legmagasabb elismerésre. De a legjobb szitának is a szem előtt kel! a falon függeni, hogy-észrevegyék, Pá, édesem! — rohanok a Körbe görnyedni, hajbókolni, tüsszeutést já egészségre kívánni családom múltja és jövője érdekében. Megcsókolta a felesége homlokát és azzal elrohant. Az asszony elborult szemmel tekintett utána. Nagy, nyomasztó érzés nehezedett a lelkére, amely folyton arról beszélt, hogy a régi, boldog, rendes családi életnek vége van. A tűzhelyet elhamvasztás fenyegeti. Sötét gondolataitól kedves írójának a könyvéhez menekült. Leszállt már az alkonyat és ő még mindig ott élt az író tiszta, harmokusan szép világában, a nemesen érző szivek és kristályos jellemek között. Merengéséből a cseléd riasztotta föl, teritett a vacsorához. Fölébresztette kis fiát, aki a lábánál játszadozva elaliidfc. Enni adott a gyereknek s lefektette. Ő maga pedig várt a vacsorával az urára. Az utcai zsibaj is elcsendesedett már, Az asszony gépies mozdulatlansággal ült a helyén ós várt. Jóval éjfél után támolygott be az ajtón Resovszky Kázmér, a méhészeti felügyelő ur, Mellén a várt aranykereszt helyett .borfoltok csillogtak. Mindenképp igyekezett lehetőleg egyhuzamban beszélni. — Tass Imrével voltam, a jeles íróval — vágta ki büszkén s mielőtt a meglepett asszony szóhoz juthatott volna, tüneményes gyorsasággal levetkőzött s eltűnt a dunnák között. Reggel az egész éjszakából semmire sem emlékezett, csak Tass Imrére. Himnuszt zengett óriási tehetségéről, sziporkázó szelleméről és kiváló baráti erényeiről. Az asszony szomjasan szívta be minden -szavát. Szinte irigykedve nézett az urára, hogy az ott lehetett együtt az ő áloraemberével, eszményi félistenével. Csak egy fájt, hogy ez a rendkívül férfi is esetleg ott dőzsölt a többi lumppal. Meg is kérdezte ;