Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-10-16 / 42. szám

Beteg annak a helynek a társadalmi élete, ahol ilyen stréberek és alakok élhetnek, gyökeret verhetnek és létezhetnek. — Mert megdöbbentően gyenge erkölcsi alapot árul el az a tény, ha egyesek és testületek ez alakoktól magukat elszigetelni nem képesek. A demagógok és stréberek magasan hordják fejüket, igyekeznek minél nagyobbnak látszani, arrogantia, fenh éj ázás jellemzi őket s e tulajdonságaikat igen jól tudják felhasználni ; kiaknáznak minden legcsekélyebbnek látszó alkalmat, megragadnak minden eszközt, hogy önzö hiuságukat kielégíthessék ; többnyire fenn a magasban nyüzsögnek, de azért nem riadnak vissza attól sem, hogy leszálljanak a köznép közé, ha abban előnyüket látják ; igazságot, emberszeretetet, méltányosságot szinlelnek, csakhogy minden oldalról szép szinben tűnjenek fel, népszerűséget hajhásznak, a humanitással valóságos reklámot csapnak, s ha egyszer felülkerekednek egy bizonyos magaslatra, akkor aztán dölyfük, mint valamely rothadt mocsár bűzös kigözölgése megfojt minden szabad gondolkozást, letiporja a legszentebb igazságot. Legfőbb igyekezetük, hogy minél több testület, egyesület, kör és társaságban szerepelhesen, — befurakodik mindenhova s ragad mint a kullancs, de a közjó érdekében annál kevesebbet tesznek, hanem az öndicsöités, dicsekvés kedvenc foglalkozásuk: főkép az alsó néposztálynál tetszetős demagógiával kérkednek és ezzel a köznépet butitni óhajtják. Különös tulajdonságuk, hogy ügyesen, finom ravaszsággal tudják maguk köré gyűjteni a céljaikat támogatni kész köznépet, amelyet ugyan a barátság szine alatt toborzanak össze, hanem azért csak szolgai szerepre szánnak. Mi egyelőre csak általánosságban hibáztatjuk városunkban ezen stréberes alakokat, de ha a közérdeket oly mértékben fogjuk veszélyeztetve látni, hogy ezáltal városunk haladására molochként akarnának nehezedni, ugy nem fogunk visszariadni azokra ujjal is rámutatni! A mi jelszavunk „le a demagógokkal", kik közügyeinknek csak kerékkötői. Ezen elv mellett harcolni és küzdeni foguuk a közjó érdekében és reméljük, — hogy ezen harcunkban városunk lakosága hathatósan támogatni fog. Végül pedig ki kell jelentenünk, hogy ezen felszólalásunkat az utóbbi időben tett tapasztaltak hatása alatt irtuk, megjegyezzük, hogy : Akinek nem inge, ne vegye magára ! Hatósági cselédszerzés. A cselédkérdés összes említésre érdemes nyomoruságával íme, egykét eszteudő alatt országos kérdéssé fajult. A panaszok általánossá lettek s a cselédek részéről való túlkapások ellen nemcsak a társadalom, hanem a városok hatóságai is komoly védekezésre készülnek mindenfelé. Helyes is és szükséges is ez. Legalább addig, amig a cselédkérdés szanálását az állam nem veszi kezébe, ami előreláthatólag immár rövid időn belül be fog következni, lépjenek sorompóba a hatóságok és védelmezzék meg a cselédtartó gazdák érdekeit. Természetesen méltányosan, igazságos körültekintéssel, anélkül, hogy a cselédi állapotra szoruló emberanyagnak akár az emberi méltóságán, akár pedig az exisztenciális állapotán csorba essék. A mai cselédek részint az elhelyezés körüli túlságos nagy szabadság és rendszertelenség, részint pedig a mindent indokolatlanul felforgató szociális áramlat folytán kivül kerültek azon korláton, ahol mindkét félnek jogos érdeke kielégítést nyer. És oly perfid, tarthatatlan helyzetbe illeszkedtek bele, a melyben sok tekintetben durva sérelem jut ki a kínálkozó cseléd részéről a raunk* adónak. Erőszakos, vétkes támadások jelentkeznek lépten nyomon. És hogy mily mérvűek ezek a támadások, el lehet képzelni abból, hogy már nem csak a gazdaasszonyok fogytak ki a türelemből, hanem a férfiak, a családfők is, akiknek pedig nincs közük nő okozta-e szegény barátom lelki és testi pusztulását ? Claudius egy ideig küzködött magában, végre megszólalt: — Hiszed-e, hogy az erkölcsi alapon nyugvó, magasabb szellemi és lelki közösségen érlelődött szerelem hirtelen elpusztulhat, elényeszhet egy nem várt, ujabb lelki megrázkódtatás által ? A sajátságos kérdés meglepett és nyugtalanított. Nem válaszoltam rá, de igyekeztem a mögötte rejlő, titkos gondolatot kifürkészni. Erősen a szemébe néztem, tekintetében még mindig az a sötét, titokzatos láng lobogott, ajkain ott játszadozott a keserű mosoly ék mozdulatain, tartásán kimondhatatlan, végtelen fájdalom ömlött el. — Tünődol, ugy-e, sajátságos kérdésemen ? De emberfölötti, rettenetes kinokat szenvedek, melyek megölték életörömömet, boldogságomat, megőrölték egészségemet és szerencsétlen, nyomorult beteggé változ tattak át! Tudd meg tehát, hogy én Marát agyam és szivem minden erejével szerettem, mert leginkább közeledett ahhoz az eszményhez, melyet magamnak testileg és szellemileg a nőről alkottam. Erős és karcsú volt. Hollófekete haja beárnyalta alabástromfehér arcát; nagy, beszédes szemeit hossza, sürü pillák árnyalták ; finom szabású kezei elárulták nemesi származását. De külső megjelenésén kivül még jobban lekötött benső, szellemi lénye ; egyenlő, átlátszó kedélye, tulfinomult szellemessége, melyben a nőies gondolkozás a férfias okossággal párosult. Hajlamaihoz rendithetetlen, szilárd elhatározással hű maradt. Nem vetette meg az élet kínálkozó örömeit, de valódi gyönyörét mégis inkább az intellektuális szellemi élvezetekben kereste ós csak a gondolatok birodalmában volt képes megittasodni! Azért szerettem ezt az asszonyt kezdettől végtelenül. Es mielőtt ő meglátott volna, megszeretett könyveimben, ugy hogy előbb csak a művészt szerette és csodálta bennem. Irodalmi munkáim meghódították szellemét és a csodálatból, melyet a művész ébresztett lelkében, fejlődött ki a férfi iránt táplált, ellenállhatatlan vonzalom és én örömmel ringattam magam a jóleső érzésbe. De bármi volt is szerelme forrása, én éreztem és élveztem lelkének megnyilatkozását és megittasodtam bimbózó szerelme kábitó illatától. Van e ennél nagyobb boldogság a világon ? Azonban a szerelem eme nagyságában rejlett annak veszélyessége is. Túlzottan betöltötte lelkem világát, gyorsan és véglegesen pótolta mindazon álmaimat, örömei met és törekvéseimet, amelyek azelőtt lelkemet és agyamat foglalkoztatták és meg döbbenésel észleltem, hogy alkotó tetterőm elmerül szerelmem édes tengerében és élénk vérmérsékletem összes teremtő erői meg gyöngültek és megváltoztak. Eszményeiül, meggyőződéseim ugyan a régiek maradtak, de termelőképességem tökéletlen lett és végre egészen elpusztult. Egy évig hiába próbáltam képzeletemnek mesterséges módon szilárd alakot teremteni és ujabb eszményi művet alkotni, mely a régiekhez hasonló, egyenértékű legyen. Képtelen voltam folytatni az uj irodalmi irányért megkezdett harcomat, melyet mindenekfölött szerettem, melyért dolgoztam, küzdöttem és szenvedtem és mely a múltban legszebb álmomat, vigaszomat és a jövőbe vetett szent hitemet képezte. Borzalommal tapasztaltam, hogy szellemem lassan-lassan elhal a pusztító szerelemben, melynek bilincseiben egy egész éven át tehetetlenül vergődtem. Csak a lelki szemeimmel láttam ; képtelen voltam megválni az édes valóságtól, hogy multamhoz méltón ujabb művészi alkotáshoz emelkedjek ; nem volt meg hozzá a szükséges erélyem és akaratszilárdságom. Nagy és kinos erőfeszítéssel végre sikerült egy olyan művet alkotnom, mely életemnek és rendellenes lelkiállapotomnak hü tükre és éppen azért hamis, érdektelen és értéktelen volt az emberiségre nézve ; csendes, békés képek, egyszerű érzelmek és tartalmatlan, üres eszmék halmaza, csak a külső alakja tartotta magát a megszokott, régi, nemes és tiszta vonalakban! Ezt a csendes, lanyha könyvet „Szélcsend" nek kereszteltem el; e cim mögé rejtettem művészi gyávaságomat, megtagadott irói egyéniségemet, küzdelmes multam iránt tanúsított gyáva árulásomat, noha szivem, eszem, lelkiismeretem ós fönmaradt csekély erőm hangosan tiltakoztak e szellemi öngyilkosság ellen.