Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-10-16 / 42. szám

IXIZXI. évfoly am. Pápa, 1910. oDsz-tóTseic IS. számPÁPA Közérdekű iüggeflen hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. ELOFIZETESI ARAK: Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szára ára 30 fillér. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. HIRDETESEK ES NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A. könyv- és papirkereskedésében. és stré Városunk képviselőtestületének legutóbb megtartott közgyűlésén lefolyt botrányos jelenetek hatása alatt állunk amidőn ezen cikk megírására elhatároztuk magunkat. Ha nem a közérdek rovására menne, ugy szívesen szemet hunynánk és napirendre térnénk ezen botrányos jelenetek felett, de sajnos utóbbi időben nagyon is veszélyessé látjuk közállapotainkat ezen férges kinövések befolyása alatt és igy kötelességszerüleg szólalunk fel és intő szavunkkal meggátolni kívánjuk ezen veszedelmes áramlatnak további terjedését. Városunkban ugyanis utóbbi időben az emberi sajátságok egy egészen uj és különös jelensége rz u. n. „demagóg stréberek" mind jobban és jobban növekedő s különböző alakjai vergődnek felszínre. Demagógok stréberek és alakok tűnnek föl a társadalomban és szerepet követelnek Hát hiszen, ha csak a fiatal törekvők sorából kerülnének ki ezen alakok, azok sorából, akik alig az_ életbe kilépve, ambíciótól hajtva reformátori ideákkal megterh elten eget kérnek, nem volna nagy baj. Ámbátor a régibb idők nem ismerték, vagy inkább ha kiismerték a strébereket és a régi időkben az érdemes csizmadiacéhbe is csak az jutott be önálló mesternek aki sok évi segédkezés után remekbe tudott varrni, a legrégibb mesterek kritikáját állták ki. A városi institúciók élére a százak közé és a közérdeket szolgáló testületek vezetőségébe meg éppen a legrégibb polgárok elejét helyezte a közbizalom, akik megelőzőleg tettekkel állották ki az arravalóság, az okosság és a higgadtság tüzpróbáját. Szóval a majdra semmit sem adtak. De ma olyan alakokat is látunk tolakodni helyért a fórum körül, akik tudással nem dicsekedhetnek, vagyoni exisztenciájuk sincs olyan szilárd alapon, hogy kezességi garanciát nyújthatna, sőt nem ritkán az etikai alap is nagyon ingadozó. De hangos szavakkal frapirozzák a közönséget, a mely eleinte a meglepetéstől nem jut szóhoz, később a jó izlés tartja vissza ; csak a feltűnt lármás urat nem tartja vissza semmi, mert szerencsésen átkiabálván magát e két kapun, tovább épiti vakmerő elszántsággal lefoglalt territóriumán az öt meg nem illető hajlékot, a melyen lábát megvetve, terrorizálja környezetét. E hajlék többnyire valamelyik sörház legfrekventáltabb asztalához kapcsolódik, ahol ha okosabbá, müveitebbé nem is válik az „alak", de a tivornya és a sörgöz mámorában növekedik a bátorsága és csökken az amúgy is engedékeny ellenőrzés energiája. Ezek a demagógok és félmüveitek kellemetlenek, de megjelennek és veszedelmesek, ha szerephez jutnak. Veszedelmesek azért is, mert ott, ahol a helyi közélet lüktetését ez elemek és alakok befolyásolják, nyomukból elmaradhatatlan a burjánfajok sokasága. TÁKCZA. A válás, Egy komor, őszvégi, hűvös esti órában Claudius Artemi eljött hozzám. A leáldozó nap halványan világította meg a szobát, melyben én elgondolkozva a kandalló pattogó tüzénél melegedtem, mig odakünn a

;z eső egyhangúan, szakadatlanul hullott. Éppen a halál költőjének, Poe Edgárnak „A holló" cimü, rideg és fantasztikus költeményét olvasgattam, mely lelkemet a legvigasztalanabb kételyekkel töl tötte el. A költő egy fagyos, téli éjszakán közérdekű mély filozófiai kérdéseken töpreng, melyekre a nagy, kiéhezett, lesoványodott vén holló adja meg a feleleteket: — Az emberek sohase szabadulnak meg vágyakozásuk kínjaitól ? — Sohasem ! — Elérheti e valaki valaha a teljes boldogságot ? — Álmaink és sejtelmeink sohase való sul hatnak ? — Sohaseríi! — Sohase láthatjuk többé szerettein ket, akik a halálban megelőztek ? — Soha — soha — sohasem 1 Átgondoltam a költő szomorú verseit és megborzadtam a mulandóság és enyészet sötét érzetétől. Ezen a szomorú, őszvégi, rideg esti órában jött el hozzám : Claudius Artemi . . * Már egy év óta nem láttam régi barátomat, akit testvéri szeretettel fogadtam. Velem szemben, a tűznél foglalt helyet és mikor a szolgám lámpát gyújtott, elmerengtem a jól ismert kedves arcvonásokon. Fájdalmas meglepetésemet nem titkolhattam el. Alig ismertem a régi Claudiusra 1 Milyen bánat pusztíthatott rajta, hogy most a réginek csak árnyékát láttam magam előtt ? Sötét, nagy szemei titokzatos lázban égnek, egész teste egy megtört romhalmaz. Fonnyadt ajkain fanyar a mosoly, beesett arca sápadt, mint a kréta. Mintha halálos sebből vérezne, ugy összezsugorodott a széken, erőtlenül, fáradtan, kimerülve az élettől folytatott nagy és nehéz küzdelemben. Kínos várakozásban, némán tekintettem rá, aki reménytelenül, testi vagy lelki kíntól gyötörtén, hallgatagon bámult a kandalló lobogó lángjaira. Hosszú szünet után — érezvén meglepetésemet — végre megszólalt: — Ugy e, megváltoztam ? Bizony, nagyon megváltoztam. Ugy érzem, nemsokára már el is jutok a véghez 1 Kíváncsi voltam a végzetes drámára, melynek Claudius — meggyőződésem szerint — nemes és hősies áldozatául esett és baráti részvétem még fokozódott iránta. Mivé lett ez az ember, akinek duzzadó erejét, lángoló lelkesedését és magasztos eszményeit oly gyakran megbámultam ? A művészet leghivatottabb képviselőjét, kiváló teremtő, alkotó erejét és leghősiesebb előharcosát vesztette el benne. Harcias Írásaiban Claudius mély meggyőződéssel, minden megalkuvás, ingadozás nélkül védelmezte saját, művészi álláspontját, mely a miliő pontos leírása mellett a lelki állapotok gondos tanulmányozását is követelte, ugy hogy a látszólag két ellentétes irány,egymásba olvadva, egymást kiegészítse. És az uj iskola megalapításának győzelme volt iróművés^etének legszebb jutalma . . . Egyszerre azonban megingott bátor lelkének egyensúlya, éles megfigyelőképessége csökkent, megbénult. Hatalmas szenvedély lobbíint fel lelkében; olyan őrületes szerelem, aminőre ezt a művészetbe olvadt, szigorúan fegyelmezett gondolkozó jellemet senki se hitte volna képesnek. És Claudius nemcsak szeretett, hanem viszont is szerették. Egy év óta férje volt Mara Vanninak, annak az izzó, álmatag asszonynak, aki a kölcsönös nagy szerelemben kereste és találta a két egyenlő léleknek egyetlen és magasztos életcélját. Kínos hallgatásomban mindezt hirtelen átgondoltam és végre kénytelen voltam magamban a kérdést föltenni: vájjon ez a