Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-09-04 / 36. szám

tetett a mai feledésbe ment közkórház létesítése és városunk tengeri kígyója, a csatornázás kérdésének minél előbbi napirendre kitűzése. Azon egyhangú és spontán megnyilatkozása a képviselőtestületnek, hogy a csatornázás kérdése égető szüksége a vámnak és hogy a közkórház mikénti létesítése tanulmánytárgyává tétetik és annak napirendre tűzésére a városi tanács utasitatott, nemcsak remélni engedi, de nincs okunk kétkedni, hogy első sorban a csatornázás kezdése, másodsorban a közkórház kérdése a megvalósulás stádiumába kerül. Az általános közérzületnek vélünk kifejezést adni, midőn mindazoknak, kik ily értelemben szándékozzák Pápa város közügyét szolgálni, kik Pápa város érdekében minden üdvös eszme létrehozásán és kezdeményezésén fáradozni szándékoznak, a siker biztos tudatában gratulálunk. Hisszük, reméljük, hogy ily auspicziumok mellett Pápa városára nemsokára egy szebb és jobb idő fog bekövetkezni. Városi zeneiskola. Több mozzanat adja kezembe a tollat, hogy a városi zeneiskolával foglalkozzam e helyütt. Az egyik az, hogy amidőn a tanév végén a zene iskola zárvizsgájáról volt szó e lapok hirei között, megigértem, hogy ez intézettel behatóbban kívánok foglalkozni. A másik az, hogy a legutóbbi városi közgyűlésen is szóba került a városi zeneiskola ügye. A harmadik mozzanat, amelyet tán első helyen kellett volna említenem az, hogy ez intézetet méltónak, érdemesnek és elég életrevalónak tartom arra, hogy a nagyközönség figyelmét ha csak egy igénytelen újságcikkel is feléje irányítsam. Mindenek előtt előrebocsátom, hogy e zeneiskola iránt én eleddig a legcsekélyebb érdeklődéssel sem viseltettem, mig nem a mult évi zárvizsgáján meg jelentem és ott arra a tapasztalatra jutottam, hogy bezzeg ez egy valóságos kultúrintézmény, mely mellett nem lehet, nem szabad csak ugy szó nélkül tova surranni és ha bár ez ideig nem is mozog még valami nagy és széles keretben, nem lehet csak ugy félvállról beszélni róla és holmi kétes módon lemosolyogni. Nem bizony ! Ez az iskola bármily szerény'is a mód, amellyel most még rendelkezik, helyet érdemel és tiszteletet kultúrintézményeink között. Az intézet tanári kara nem holmi talmi erőkből szedelőzködött össze, hanem igazán szakképzett egyének, j a komoly művészet megfelelő szin vonalán álló elméleti és gyakorlati zenének hivatott képviselőiből van megalkotva, a kiknek buzgalma, szaktudása és energikus művészete, de művészi energiája is kellő biztosítékot és kellő garanciát nyújt, hogy az általuk vezetett műintézet magas cél; jának meg is tud felelni. Hirtelen különös vágya támadt. Valami artisztikus holmit szeretett volna. Találomra felnyúlt a kis faliszekrénybe. — A féltettebb, ritkább dolgait tartogatta itt, —- és kihúzta az egyik könyvet. Megnézte a tábláját. Régi, finom bőrintarzia, megérté a nehéz sterlingeket, amiket a párisi antikvárius bezsebelt érte. Lord haliam a szemébe csíptette a monokliját és felnyitotta a könyvet. Az ó görög betűk vonalai puhán kígyóztak végig a sárgult pergamenen, élni látszottak s a lapok közül sajátságos, nehéz szag áradt szét a levegőben. Olvasni kezdett. Előbb lassan követte a betűk szeszélyes czirádáit, azután kutató szemmel betűzgette. Az írás igy szólott: „Én, Giddenem, braminja a szent Buddhának, tudója minden titkos, örök tudományoknak, mondom néked. Mikor még Mahismán uralkodott a holtak fölött, földi ember voltam, hus és vér, mint te. Papja .voltam az Istennőnek, a hét szüzeket őriztem, akik a zaimphot szőtték, a szent varázsfátyolt, amelynek érintése halál és amely láthatatlanná tette az istennő képmását." A Lord elnézett a könyv fölött. Csönd volt a szobában. A lámpafény a violaszín selyemernyőn átszűrődve, elsimította, lágy tónusba vonta a szilieket. Lord Haliam vékony, ideges ujjaival végigsimította a homlokát és elmosolyodott: — Bolondság. Nagyon kimerült vagyok. Halk neszt hallott. Felpillantott és meglepetve kiáltott fel: — Hogyan, mr. Simpson, hogy kerül ön ide? Én csak holnap reggelre kéret tem önt. Mr. Simpson, a szabó, édeskés mosolyiyal hajlongott előtte. — Engedelmet, sir, — különösen mosolygott ez a szabó — engedelmet, ön most kegyeskedett engem szólítani. Egy pompás kabátot hoztam. Egy rendkívül ritka és becses ruhadarabot. Parancsolja talán felpróbálni, milord ? — Nem értem, — dörmögte a Lord csodálkozva — egyáltalában nem értem a dolgot, mr. Simpson. Hogy kerül ön éjszaka, bezárt ajtókon keresztül az én könyvtárszobámba ? És miféle ruháról beszél ön ? Mi az ördög ez? Nem álmodom én? Mr. Simpson csak mosolygott, de olyan furcsán, olyan különösen, hogy a Lord végigborzongott tőle. A sovány, kékesen sápadt arczán megfeszült a bőr és a ránczai olyan groteszkül fonódtak össze, mint holmi csodálatosan stilizált ornamentumok. — Nem, sir, ön nem álmodik. Éppen most olvasta el a bűvös igéket, ezelőtt két percczel és nekem meg kellett jelennem. Ön nagy kabbalista, Lord Olivér Haliam, igen, ebben a században nincsen különb kabbalista Önnél. Mert aki olvasni tudja Giddenem könyvét, az a fekete mágia mesterségét üzi. A Lord felpattant ültéből : — De hát ki ön és mit jelent mindez ? Beszéljen világosabban. Á szabó kiegyenesedett. Megnyúlt az Feltétlen szüksége van ily zeneiskolára egy olyan városnak, mely kulturváros számba kíván jönni, no meg a dunántul Athénje jelző diszköntösében szeret tetszelegni. Egy ilyen műintézet a legmesszebb menő anyagi és erkölcsi támogatást igényelheti és érdemli nem csak a nagy közönség, de a hatóságok részéről is, mert ez az iskola a zenét, úgyis mint művészetet, úgyis mint tudományt tekintve, nemcsak mint az ezt művelőknek privát élvezeti cikkét adja tovább, hanem igen sokaknak kenyeret ad a kezébe. Valóságos kenyérpályát nyit meg és tesz sokaknak könnyű módon hozzáférhetővé ez az iskola és ez amiért ez iskolának örömmel kell propagandát csinálnia mindenkinek, a ki a nagyközönség érdekeit szivén viseli. A város ezen iskola fentartásához 330 korona érték erejéig járul. Nem sok. Ezen felül a saját erejéből kell megélnie. Nagy hibája ennek a zeneiskolának, hogy zeneiskola létére — nem dolgozik sippal-dobbal, vagyis nem ver nagy feneket és nem csinál reklámot magának és ténykedésének. Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája. — No de csak törjön utat magának előre és bizzék a jövőben. Ennek a mi zeneiskolánknak ha múltjában nincs is valami nagy öröme, de jövőjében van remény. Azaz* ha örömét nem az anyagi előnyökben, hanem erkölcsi sikereiben keresi, akalakja, az arcza még jobban elsápadt, a szeme ugy csillogott, mint valami drágakő. A kivágott mellénye, barna kabátja eltűnt, aranyhímzésű, hófehér burnusz hullott alá a vállairól, a fején halványzöld turbán, köntöse lágy redőiből a nárdus nehéz, édes illata áradt. Jobbkezét rátette a könyvre : — Itt vagyok. Én, Giddenem, braminja a szent Buddhának, tudója a titkos tudományoknak. Én, aki őriztem a hét szüzeket. Ez a tizenkettedik földi életem, az utolsó. — Miben áll hát a te segitséged? A fantom csillogó alakja hirtelen összehúzódott, a következő pillanatban ismét mr. Simpson, a régi alázatos kis emberke állott Lord Haliam előtt, szolgálatkészen hajlongva: — Ezt a remekbe szabott redingot-t kegyeskedjék felpróbálni, sir. Fürgén körüljárta, hátraugrott vagy két lépést és gyönyörködve nézte. Lord Olivér Haliam odalépett a tükörhöz és belenézett. A kabát szép volt, mint egy álom. A szabó bókolva hátrált az ajtó felé. Utána kiáltott: — Halló, mr. Simpson, vagy hogy is nevezzem ? Mit akar ön ezzel a kabáttal ? Mit jelent rz ? Mr. Simpson mosolyogva bólintott és csak ennyit mondott: — Nyissa fel a könyvet az utolsóelőtti lapon és olvasson el belőle két sort, Azután eltűnt.