Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-08-20 / 34. szám

apasztani lehet. A költségvetésben tudtunkkal vannak oly tételek, melyeket nyirbálni lehet, tessék csak érdeklődni iránta, fognak találni elég oly tételt, mely a pótadó csökkenését vonja maga ulán. Itt van a legfőbb idő, hogy a városi képviselők több érdeklődést tauusitsanak a város költségirányzatával szembe. Nem a levegőbe pingált különféle szép és nálunk rendesen szalmatüzzé vált intézményekkel kell vesződni, hanem teremtsünk első sorban a városházi állapotokon egészséges reformokat. A gazdálkodási rendszer hibáit javitsuk ki s ez által igyekezzünk a polgárság terhein könnyíteni, mert csak igy érhetünk célt. Nem csak adósság csinálásra

; hanem legyen gondja a városatyáknak arra is, hogy a városnak uj jövedelmi forrásokat kutasson és nyisson. Vessen fel közhasznú eszméket s létesitsen oly intézményeket, — a melyek hasznot hoznak. Vegyék komolyan felszólalásunkat, lássanak hozzá, tegyenek a város érdekében valamit, mert ha csak passzióból ülnek ott a városháza termében, ugy vajmi keveset lendítenek városunk haladása és fejlődése érdekében. A bölcs városatyák ne kiméljék kényelmüket, hanem lássanak hozzá a munkához. kaszinóban. És nincsen város, amelyről ne tudna olyant is mondani, amit még könyvben sehol meg nem irtak. Másodszor tehát már ugy találkoztak, mint akik epedtek, sóvárogtak egymás után. Elfogultan ejtették az első szavakat, mint a diák ós ideálja a táncziskolában. Ettől kezdve gyorsan, rohamosan szerették egymást. A komoly, nagy szerelem hez már bizonyos érettség kell. Bennük megvolt. Nagyon tudták egymást szeretni. Egy este nagyon meleg, nagyon forró volt fölöttük a lóg. Őszi estének egyre sötétedő félhomálya volt körülöttük. Időnkint mintha biborszinü villanások czikáztak volna át a feketeségen. Ők kissé elfogódottak voltak. A férfiú fel-alá járkált a fehér szobában. A leány a kályha mellett, a divány sarkába kuporodva ült. Peje lehanyatlott, s szótlan elgondol kodással várta szerelmesének megszólalását. — Kedvesem ! — szólt a férfiú. — Van a mi szerelmünk olyan komoly, hogy komoly szavakat is válthassunk egymással. Ahogy a mondat végére ért, megint tett pár lépést. •— Szeretjük egymást. El is fogadjuk egymást, ahogy vagyunk, ahogy adjuk magunkat. Mégis jobb, ha tisztán látunk. Igazságra és megbocsátásra épitsük frigyünket. A leány megremegett. — Nézze, Milikém ! — folytatta a férfiú, — maga engem talán túlságosan idealizál. Nem akarom, hogy csalódjék bennem. Hát elmondom magamról a rosszat is. Hadd ismerje meg a multamat. Azzal ugy e, sohasem áltattam, hogy kivüle mást nem károsaink hivatása sztrájkmozgalomban. Azok között a szocziálpolitikai kérdések között, melyeknek megöl dása részben a városokra is tartozik, most aktualitásánál és mindenkori fontosságánál fogva a sztrájk a leg jelentősebbek egyike. Immár nemcsak a fővárosban, hol az öntudatra ébredt munkások nagyobb tömege él, hanem még a kisebb vidéki városokban is egy szép napon csak arra virradnak az emberek', hogy hol ebben, hol amabban az iparágban sztrájk ütött ki és az életrend mindennapi folyamatában válik érezhetővé a termelés folytonosságának megzavarása. Ma az a veszély fenyeget, hogy az építőiparban kiütött sztrájk miatt nem készül el az a lakás, melybe beköltözködni akarunk, holnap nyomdászsztrájk miatt nem jelennek meg az újságok, majd a pékek bérharcza következ tében nem kerülhet friss sütemény az asztalra és igy tovább. Mindezen jelenségek már úgyszólván napról napra ismétlődnek és kétségtelen, hogy itt egy- a gazdasági életünket alapjában érintő olyan kérdéssel állunk szemben, melynek kinövéseit helyes és ésszerű, czéltudatos politika követésével a minimumra csökkenteni a város társadalmának is elsőrendű érdeke. Másrészt szerettem ? Pedig megtehettem volna. Hiszen ugy, mint magát, nem is szerettem senkit,. Nem is ismertem ezt a szerelmet. Mondja, Milikém ! — folytatta hirtelen, színtelenre tompult hangon, — akarja, hogy folytassam ? — Igen, Sándor, mondja el ! — Nem fog megítélni ? — Oh! Hiszen olyan természetes, hogy már mást is szeretett. Nem fiatal diákgyerek és nem egy szép leány akadhatott már útjába. — Hát hallgasson meg ! Leült melléje, s két tenyere közé fogta a leány'keskeny, husszu ujju kezét. Megmegczirógatta, ajkához is emelte, amig beszélt. — Meg nem csaltam senkit. Talán nem is érdemem, hogy nem. Ezelőtt nyolcz esztendővel szerettem egy leányt. Egyszerű kis falusi leány volt. Maga nem fog rá féltékenykedni, hát elmondom azt is, hogy szép volt. Vagy féltékeny ? — Oh, dehogy ! — felelt Milike. — Nem is volna rá ok. Már nem is él, régen meghalt. A gyermekével együtt. A leány nagy, kérdésre nyilt szemmel nézett Sándorra. — Igen, — folytatta, — a gyerme kémmel együtt. Lássa, Milikém, van a multamban bün. Ez az. Ma már senkinek sem tartozom róla számádassal, csak magának. Bűnös voltam, vétkeztem. — De megbűnhődött érte, — vágott szavába a leány. A férfiút nagyon meglepte a váratlan fordulat. — Azzal, hogy meghalt a gyermeke, ezek a jelenségek azt bizonyítják, hogy a munkabér viszonynak kérdése reformra szorul, mely reform miként történő keresztülvitele erősen bele* vág a városok gazdasági, morális és kulturális életébe. S mivel a sztrájk jogának elismerése vagy el nem ismerése szorosan kapcsolódik az általános emberi jogok egyike: a gyülekezési és koalíció szabadság jogosult voltához, — nemcsak a feladata magaslatán álló törvényhozást, hanem a modern közigazgatást is, — melynek ma hazánkban a gyülekezési é? koaliczió szabadság kiszolgáltatva van, joggal érdekelheti, hogy a minduntalan ismétlődő sztrájkmozgalmakkal, mint a szabad versenyen alapuló társadalmi rend tömegjelenségével szemben, mily álláspontra igazságos és méltányos dolog helyezkednie. A mindennapi tapasztalat bizonyítja, hogy a munkaadó jóindulatától és altruistikus érzelmeitől tenni függővé a munkafeltételeket nem helyes, czélszerü és igazságos dolog. A gazdasági érdekellentélek a termelési rend változásával folyton kirívóbbak lesznek és a munkaadók a gépipar által feleslegessé vált munkás tartaléksereg segélyével a munkabéreket a munkások szervezkedése nélkül a termelés folytonosságának megzavarása nélkül még a létföntartási minimumon is jóval alacsonyabb színvonalra képesek leszorítani. — magyarázta a leány szavait. — Képzelem, hogy fájt az magának, hogy megsiratta! Ugy-e? Aztán tovább faggatta, tovább kérdezősködött. Milyen volt a gyermek? Finom, szöszke volt-e a haja, vagy bodor, fekete? Hasonlított e hozzá? Kövér volt-e, vagy sovány ? Mitől volt a betegsége ? Hogyan temették ? Milyen virágot tett a kis koporsóra ? Kifogyhatatlan volt az ilyen kérdésekben. Sándornak nagyon jól esett, kiérezte belőle a megbocsátást. Hiszen szinte öröm hangzott a sok apró kérdésben. Szerelmüknek legszebb estéjét élték akkor. Mikor elváltak, Milike igy szólt: — Legközelebb én gyónom meg a multamat. — Oh, a maga múltja, édes! — lelkendezett a férfiú. — Mi van a maga múltjában gyónni való? Legfölebb csak rózsaszínű futó indulat színezi a fehér álmokat. Tudja, ugy, mint az almavirágot. Milikének azonban gyötrelmet okozott a mult. Akárhogyan lelkesítette is magát, hogy fel kell tárnia. Milyen jó is lesz! — biztatta magát. Kölcsönös megbocsátás szenteli meg frigyüket igazság és megbocsátás. De felmerült a kísértés is. Talán mégsem kellene elmondania? Hogy is fogjon hozzá ? Könnyű a férfiúnak elmondani, hogy már mást is szeretett. Könnyű még azt is, hogy már gyermeke is volt. Kivált, ha már mind a ketten halottak. De leánynak! Hiszen a leány egészen más. Elgondolta aztán a Sándor ragyogó műveltségét. Az ilyen lélek a legnagyobb