Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-07-31 / 31. szám

ZXZ^XI- évfolyam. Pápa, 1910. j-ia.l±-\xs 31. 31. szám PAPAI KÖZLÖNY Közérdekű független hetilap — Megjelenik minden vasárnap. ELOFIZETESI ARAK: Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Laptulajdonos és kiadó : P 0 L L A TSEK FRIGYES. HIRDETESEK ES NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A. könyv- és papirkereskedésében. Gyermekeinkért. Irta : KEMÉNY BÉLA. „Engedjétek hozzám a kisdedeket !" — E kijelentést a Megváltó nem Pápán tette, de el is eresztjük ám a fülünk mellett, akárcsak semmi közünk sem lenne akár a Megváltóhoz, akár a kisdedekhez. Tán sehol a világon nem törődnek oly keveset a gyermekekkel mint minálunk. Bennünket a Megváltó szavai hidegen hagynak. Mi nem hívogatjuk, nem édesgetjük és nem dédelgetjük a gyermekeket. Jó, jó, hát ne hívogassuk, ne édesgessük és ne dédelgessük őket, de legalább adjuk meg nekik azt, a mi őket joggal és méltán megilleti. Igaz, hogy ovodát azt állítunk anynyit, amennyi csak kell, iskolánk is elég van. De ez még nem minden, a mivel eleget tettünk volna már a kultura mai állásának megfelelő kötelességünknek. Ezek az intézmények lekötik a gyermek figyelmét és szabad mozgásában akadályozzák. Mert az ovoda akármilyen tökéletesen legyen is berendezve, a „néni" akármilyen édes, a „dada" akármilyen figyelmes is, a gyermek finom lelke még is érzi azt, hogy ő ott bizonyos korlátok között mozog és csak azt teheti amit a néni, no meg a dada megenged és ezt is csak ugy és akkor, amint és amikor azt megengedi. Igaz, hogy a gyermeket zsenge korában kell fegyelemhez szoktatni, de azért nem szabad a lelkét teljesen lekötni és alkalmat, módot kell nyújtani, hogy önállóan gondolkozhassék, fesztelenül mozoghasson és ezt csak a játszótéren teheti meg. De hát vajon van-e nekünk ilyen gyermekjátszóterünk ? Vannak akik azt mondják, hogy van. Ott van az Esterházy-ut jobb oldalán a Bakonyere hídja mellett. Hát igaz, hogy ott van egy, hol kopár, hol pázsitos terület, melynek ti'én egy tábla van elhelyezve ezzel a felirattal: Játszó-tér. Ámde ezt szerintem jó lélekkel gyermek játszótérnek minősíteni nem lehet és nem is szabad. Gyermekjátszótér alatt csak olyan megfelelő területet lehet érteni, mely a közegészségi és közbiztonsági szempontokból kifogás alá nem esik és kizárólag gyermekek játszóhelyiségeül szolgál. Ez a játszótér pedig amellett, hogy sem közegészségi, sem közbiztonsági követelményeknek nem felel meg, csak akkor gyermekjátszótér, ha nincs a városban cirkusz vagy másféle komédiás, vagy látványos bódé, mert ha ilyen van, akkor az foglalja el azt a területet. Nos hát arra, hogy ott komédiások játszanak lehet alkalmas az a játszótér, de gyermekjátszótérnek minősíteni azt a legelőrehaladottabb fokú hygieniai és pedagógiai érzéketlenség. Érdeklődtem a dolog iránt, utána jártam és tanulmánytárgyává tettem a gyermekjátszótér kérdését, természetesen nem Mucsán, sem Piripócson, hanem oly helyeken, ahol szakszerűen és érzékkel kezelik az ilyen dolgokat és arra a tapasztalatra jutottam, hogy sajnos, mi a gyermekjátszótér dolgában elmaradtunk. Sok berket, ligetet bejártam, sok helyet megnéztem, ahol madárdal zengett és gyermek ajak csendült, mindenütt andalító lelkiörömmel szürcsöltem magamba a madárdal zengése és a gyermekajak csengésének tökéletesen együvé forrott isteni harmóniáját. TÁRCZA. A v a k. A lány nem látta soha a fiut. Nem látott senkit a földön. Csak a hangját hallotta a templomban, melynek lágyan, tiöztán, fényesen ömlő érce bűvös erővel lopta be magát a szivébe. Nem kérdezte senkitől, hogy kicsoda. A vakok zárkózottságávai, a saját belső világának élvén, gondolatait, érzelmeit nem közölte senkivel. Mindazonáltal tudta róla, hogy fia a kántornak, szép, sugár, mint a jegenye és valahol messze, nagyon messze tanul, ahonnan csak vakációzni tér haza. Még a kopogását is ismerte. Képzeletében ugy látta, hogy vékony, fényes ösvény van taposva, amelyen egyre kopognak a léptei: kopognak egész éven át, akkor is, amikor valahol a messzeségben tévedez a fiu. Sőt még a hosszú, forró éjszakákon is hallotta, nem egyszer felriasztotta álmából ez az ismerős, kedves kopogás. Ha közeledett a nyár, melegebben ömlött a levegő és lombosodtak a fák : jóleső melegség töltötte el a szivét. Tudta, hogy egy nap könnyű, alig hallható léptek zaja üti meg a fülét a hűvös oszlopok között. Erre várt, figyelt, lélekzetét visszafojtva, ha anyjával a templomba ment. Mert ment, egyre ment, hogy nagy ügyefogyottságában vegye észre a jó Isten. S mindig olyan mély szomorúság fogta el, ha egymagában hallotta lépkedni a vén kántort, aki különben rengeteg hájas ember : igy képzelte. A hangja pedig nagyon mekegő és nagyon fel kanyarítja az ének végét. Az idén valamivel korábban hangzott fel az ismerős, várva várt kopogás. A szép, magas fiu megérkezett s első utja is az j istenháza volt, hogy kiönthesse előtte a szivét. A leányt könnyű szédülés fogta el s akaratlanul meg kellett kapaszkodnia az anyjában, hogy el ne essék. Oh, milyen nagy boldogság, ha valaki láthatja őt! — sóhajtott magában. Az istentisztelet megkezdődött. A tágas, patkós boltozatok alatt egyszer mély csendesség támadt. Soha sincsen ez ugy, ha a vén kántor énekel. A hivők 'arca kigyúl a várakozástól s a szinte fájdalmas csendben valaki lekiáltoz a magasból : Halleluja ! A templomban csodás szentképek és ragyogó szobrok vannak*. Meg aztán fényes márványoszlopok, amelyek viztiszta mélységükkel játszian tükrözik vissza a lobogó gyertyákat. Ezeket mind nem látta a szegény vak, de annyit hallott róluk, hogy tisztára el tudja képzelni őket. Hát ezek a szentképek e pillanatban megelevenednek, a bűbájos fehér asszonyok kissé kilépnek a fényes rámákból, megigazítják magukon a hosszú, finom leplet. A komoly férfiak is megmozdulnak színes habitusaikban és egy pillanatig meleg mosolygással tekintenek az orgona felé. Olyan bűvös, titokzatos, felséges ez a csend, mint amilyen a vak leány lelkében él, tele várakozással, tele üdvözítő forró sággal. Ebben a nagy csendességben most is kiáltoz valaki, t&ián valamelyik nagyszakállú vén : Halleluja ! halleluja ! A lány szive fájdalmasan, üdvözülten visszhangzik reá. És mondja az anyjának forró elragadtatással. — Ugy-e, itt az Isten közelében vagyunk, azért áradoz ugy az angyalok kardala ? Milyen jó -ez az istenháza : magasztos csendjével boldogságot szerez a hajótörötteknek. Lám, ezt a ragyogást, a világtalan szem e beszédes fényességét nem tudja megadni semmi más a földön; hasztalan a nagy gazdagság, hasztalan a nagy szeretet, hasztalan minden. Aztán felhangzik az ének: a régen várt, az epedve óhajtott. A jó asszony észre se vette, hogy az angyalok kardala mikor olvadt át a chorálok magasztos dallamába, mely mint eléggé olvadt ezüst, színesen, ragyogón, melegen öntötte el a boltozatok alját. A lány azonban édesen rendült össze a legelső hangnál, fázósan reszketett, s mintegy magánkívül kihajolt