Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-07-31 / 31. szám

Csak nem régiben kerestem fel az osztrákok birodalmi fő- és székvárosa valamint több, kisebb-nagyobb vidéki városában a gyermekjátszótereket és ugy találtam, hogy azok rendszerint sétányok, parkok és ligetekben vannak egyegy direkte e célra berendezett kisebbnagyobb területen. De igy találjuk ezt már a külföldön mindenütt, sőt nem is kell ma már külföldre fordulnunk példáért, mert igy van már megoldva a gyermekjátszótér kérdése nemcsak Budapest székesfővárosban, hanem azon vidéki magyar városok területén is, a melyek a korszellemével egy taktusban haladnak. Találtam és láttam olyan gyermekjátszóteret is, ahol a hatósági figyelem homokbuckákat és kavicshalmokat rakatott le a legapróbb generáció számára és hogy minő boldogság ül ki ilyen helyeken a kisded arcokra, azt csak az képes megérteni, a ki a gyermeklélek szépsége és öröme iránt fogékonysággal bir. Mintha hallanám az ellenvetéseket : mi nem követhetjük a más országok, más városok példáját, nekünk a saját területi viszonyainkkal kell számolnunk. Az Esterházyak várkertjébe mi nem ültethetünk gyermekjátszóteret. Ez igaz, ezt aláírom én is. De amiként másutt a legkisebb park, liget vagy sétány sem annyira kicsiny, hogy belőle egy pár talpalatnyi a gyermekek számára átengedhető ne lenne, nem tudom belátni azt, hogy miért nem létesíthetnénk épen igy mi is gyermekjátszóteret azon a területen, amelyen minden rög, minden fűszál a mienk, az Erzsébet-ligetben. Az Erzsébet-liget eredetileg nem volt akkora mint a mekkora most, a Sportegylet felőli részletnek hozzácsatolása óta. Nos tehát az Erzsébet-ligethez ezen ujabban hozzácsatolt területrészt j óhajtanám én gyermekjátszótérül berendezve látni. Itt a gyermekek pormentes levegőt szívhatnának zsenge tüdejükbe, közbiztonság tekintetében is teljesen védett pozícióban lennének és saját külön helyük volna, ahol vágyuk, lelkük szabadon röpködhetne és fesztelenül mozoghatnának, kényük kedvük szerint cselekedhetnének, játszhatnának, futkoshatnának. Az Erzsébet-ligetnek ezt a területét kell gyermekjátszótérré átalakítani és hálára kötelezzük vele a szülőket és gyermekeket egyaránt. Vannak emberek, akiknek minden jó ugy ahogy van és ezek tudom azt mondják, minek az a külön terület a gyermekeknek, amikor az egész liget nagyobb tért enged a kis játéku babáknak, szaladgáljanak a liget összes utjain. Hohó ! De nem addig van ám ! Nem mindenki mehet ám el fürdőzni, nyaralni a tenger avagy valamely tó partjaira, nagyon sokan vagyunk akik a Tapolca mentén, az Erzsébet-liget zöldjében vagyunk kénytelenek üdülni, akiknek nyaralója csak egy keskeny ülőhely a liget valamelyik padján. Mindenkinek meg kell adni a magáét. A felnőtteknek a pihenésre alkalmas helyet és ezen helynek a meg- I felelő nyugalmat, csendet, a gyermekeknek pedig a gyermeki kedélynek és temperamentumnak megfelelő alkalmas játszóteret, ahol nem hurrogja le egy- ] egy gyenge idegzetű csendet kivánó bácsi vagy néni, ha torkát egy hangosabb kiáltás hagyja el. Nemrégiben Bécsben egy ily gyermekjátszótéren nézegettem a különféle gyermekcsoportok játékait. — Egyik fiúcska felhajította a magasba diabolóját, a madzag beleakadt egy fának az ágaiba. Rögtön ott termett egy öregember, a liget őre és előzékenyen segített a fiúnak játékszere megszabadításában. Oda léptem és néhány kérdést intéztem hozzá, kérdéseimre megvallom az öreg csak hüledezett, nem tudta vajon mi vagyok szent-e vagy őrült, de a kérdéseimre adott válaszaiból azt vettem ki, hogy a bécsi hatóságnak nincs gyakorlati érzéke és nem tudja a hasznost a kellemessel párosítani. A bécsi ligetőr ugyanis semmi más csak ligetőr és nem egyszersmind fertőtlenítő is, mint például minálunk. A bécsi ligetőr csak a ligetben jár, mig a mi ligetünk őre elmegy a fertőző betegek lakásait, bútorait, ruházatát desinficiálni, aztán megy a ligetbe ügyelni és érintkezni a publikummal szóban és tettekben, mert nem hiszem, hogy maga előbb egy fürdőt vesz, ruháit pedig gőzmosóba adja mielőtt a fertőtlenítés munkájából a ligetőrzés munkájára menne. De ezt csak ugy mellesleg akartam elmondani. Nagyon örvendenék, ha a gyermekjátszótér szükséges voltának jó ügyére sikerült volna szavaimmal az illetékes faktorok figyelmét reá terelnem. Hiszen alkalmas terünk is van hozzá és igy nem is kell még hozzá egyéb mint három szó : készség, érzék, jóakarat. — 1916. julius 28. — Csendes lefolyású volt a hétfőre, egybehívott képviselőtestületi közgyűlés. A határozatok kivétel nélkül az előkészítő bizottságok javaslatai alapján lettek meghozva. A közgyűlés lefolyásáról a következőkben számolunk be : a padból, a többi fejek közül, hogy tisztán, érintetlenül kapja a szétáradó hangokat. Hogy várta ő ezt a felséges éneket, hány ezerszer álmodott róla a magány csendjében s a hosszú, gyötrelmes éjszakákon ! Pillanatig ugy érezte, hogy e blivös hangok tömörülnek a magasban s fényes, fehér híd alakul belőlük, amelyen át az angyalok csodálatos serege özönlik alá. De megindulnak a lelkesült emberek is fölfelé, hogy szétoszoljanak a csillagok között. Megindul maga is az anyjával s gyönyörködve veszi észre, hogy a magasság is tele van léggé olvadt ezüsttel. Itt a magasban ő is lát: ez a felséges öröm visszaadta a szeme erejét. S halkan, felmagasztosulva, megszólalt újra : — Milyen szép világ ez, anyám ! A csillagok itt röpködnek el mellettünk. Az ezüst pedig árad, egyre árad, hogy már szinte betemette a hidat. Már nincs messze a meny ország, anyám . . . Az istentisztelet véget ért. A lány csendesen kifelé indult az anyjával. De jóformán ki se értek a padból, már felhangzott a kántor nehézkes lépése ; utána egy másik: könnyed, lassú, el elvesző. A szegény vak ezt hallgatta visszafojtott léiekzettel. Kezét csókolom. Régen nem volt szerencsém láthatni. Istenem, Imgy nő ez a kisassony, akárcsak húznák. És milyen szép, mint egy szál gyöngyvirág. — Ma tizonnyolcéves éppen; Hál' az égnek, megerősödött, hiszen tetszik emlékezni, hogy milyen penészvirág volt szegényke. — Emlékszem. Hogy telik az idő, hogy telik ! És mit mondott az orvos, ha szabad tudnom ? — Most, ha Isten is ugy akarja, alávethetjük a megváltó próbának. Hátha visszaadhatnék a szeme fényét. Miről beszéltek tovább ? nem igen érdekelte a lányt. Szivét határtalan öröm járta át. Látni fogok ! Látni fogok ! —- ujjongott magában; — büszke, irigyelt teremtés leszek, amilyenek a könnyen ka CHgó, fiukkal kergetőző lányok ! És mintegy varázsütésre átsuhant a lelkén mindaz, amit látni fog, amit látni szeretne. Legelőször a szomszéd kovácsműhely, a kormos fiuk s a szikrázó vasérc, amelyen csodás tik-takkot ver ki a kalapács. Mennyit álmodott ő ezekről a kormos fiukról . . . ! Aztán a nagy táncte rém, a táncoló, ugrándozó fiuk, leányok, akik félénken adják a szót, titokban tekintgetnek egymásra, de szemükben ott leselkedik a vidám élet. Jaj, milyen boldog lehet e sok édes ostobaság látása ! Es aztán látni fogja őt... őt, aki évek óta él a lelkében ; fény a sötétségben, vidámság a, nagy szomorúságban, aki kézenfogva jár vele szünetlenül s beszél olyan dolgokat, amelyektől vidám fényességgé válik a lelkében élő nagy feketeség. Jaj, Istenkém, csak meg ne szakadjon a szive a csodásan áradó, ismeretlen, nagy világosságban 1 Otthon egy nagyszakállú, komoly ember volt a vendégük. Keveset beszélt, de annál élénkebben figyelte a lányt, hogy szines fantáziája miként csapong, milyen különös, rendszertelen összevisszaságnak képzeli az életet. Többnyire érthetetlen, össze nem függő dolgokat beszélt a csillagról, amelyet bevár egy másik, hogy aztán közösen folytassák az utjukat. Miért ne lehetnének boldogok egymással, egymás által a csillagok ? Délután a nagyszakállú ember egy pillanatra szövetségre lépett az égiekkel, hogy helyrehozza a természet mulasztását. A családtagok megilletődését látva, magának is s/.inte köny szökött a pillájára. — Látni fogok! Látni fogok! — mondogatta magában a lány diadalmasan s mig a szülők felváltva szorongatták a doktor kezét, maga egy álombeli délceg alakra gondolt. Senki másra, csak erre az álombeli alakra, aki olyan sugár, olyan egyenes, elbűvölő, mint a mesebeli herceg. Jaj, de sokat mesélt róla Zsuzsó, a vén szakácsné, miközben összebújtak ketten, hogy meg tudták olvasni egymásnak a sziveverését. Vájjon a fiuk szive is igy dobog? — gondolta ilyenkor nem egyszer a vak, de sohase merte megkérdezni. Aztán hosszú hetek következtek a