Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-07-24 / 30. szám

hették és ha egy-egy élelmezési cikk árát — amint ez már nálunk epidémiaszerüen mutatkozik — ijesztően fölemelik az eladók, az élelmezési bizottságnak kötelessége tudni azonnal, vájjon az áremelés indokolt-e és ha igen, milyen mértékben ? Söt éppen azért, mert nálunk epidémiaszerü ez a baj, a közélelmezési bizottságnak, a mely még nincs, mindig készenlétben kell lennie és ha tapasztalta, hogy indokolatlan, vagy ha csak részben is indokolatlan az áremelés, a nyomban életbeléptetendö radikális rendszabályokkal kötelessége megvédeni az úgyis nehéz anyagi viszonyokkal küzdő polgárságot a jogtalan kizsákmányolással szemben. Olyan szomorú igazság ez, a melyet nem lehet meggyözöleg dementálni, nem lehet hitelt érdemlő módon megcáfolni. Minden szépitgetés, okoskodás hiába való. Itt csak gyökeres intézkedés, erélyes hatósági fellépés segíthet. A tekints ide, tekints oda, a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon, eljárás nem vezethet célhoz. Nem lehet sorsára hagyni ily népességű város lakosságát, hogy kiki éljen meg ugy, a hogy tud. Nem lehet az üzérkedés önkényes nyerészkedési vágyának kiszolgáltatni Pápa fogyasztó közönségét, a mely nem lévén termelő, — a piacról kénytelen élni. Nem először foglalkozunk ez ügygyei, de nem is utoljára, mert nem maradunk nyugodtan mindaddig, mig a közélelmezés terén valami okos és alapos akció nem történik. A közélelmezés egyike legfontosabb kérdéseinknek, energikusan kell a megoldáshoz hozzálátni. Egy egyszerű magyar textilipari munkásembertől kaptuk az alábbi cikkelyt, mely tiszta főre és erős magyar érzésre mutat. Nagy örömmel fogadja a tanulóifjúság a kéthónapos vakációt, de nem ugy azok a szülők, kiknek gyermekei most végezték a középiskolát, felsőbb tanintézetet vagy ipari szakiskolát, mert nem tudják, mikor hozza meg a fiaik iskoláztatására fordított tőke a kamatját, vagy egyáltalán meg hozza e ? Ugyanez az aggodalom él továbbá ama szülők lelkében is, kik nek fiai iskolájuknak csak a fele ut ját járták be, mert nem biztosak ab ban, hogy tanulmányaik befejezése után juthatnak e megfelelő pozícióba, már pedig a közép- és alsóbb néposztály csakis ebből a célból iskoláztatja gyermekét. Napjainkban, mikor a megélhetési viszonyok felettébb súlyosak, minden pályán nehéz a boldogulás, mert valamennyi tul van zsúfolva. Leginkább áll ez a lateiner pályákra. Az ipari és kereskedelmi pályákon való boldogulás útját lehetne még ez idő szerint könnyebben elérni, de itt meg az a baj, hogy sok ifjú visszariad a munkától, mert kevés kivétellel, oklevelet nyert ember ezen a pályán is inkább irodai teendőkre vállalkozik, mert itt könnyebb a dolga. Ugyanilyen a helyzet a textilipari pályán is. Ezelőtt öt-hat esztendővel ritkaságszámba ment az olyan fiatalember, aki elvégezvén hat elemi iskoláját, a szövőiskola látogatására és elvégzésére szánta volna el magát: ma azonban már egész sereg olyan magyar fiatal ember van, a ki érettségi vagy még nagyobb képesítéssel a kezében, hazai vagy külföldi textiltanfolyamokat végzett s a kinek e pálya iránt érzett mohó vágyakozá sától méltán következtethetünk arra, hogy társadalmunk kezdi már belátni évszázados hibáját és képzett erőkkel siet a még gyermekkorát élő textilipar támogatására. — Csakhogy nagy baj van itt is. A fiatalság egy része a könnyebb, irodai pályára kívánkozik ; az a része pedig, mely megértette az ipari tudás gyakorlati oldalának fontosságát, a teknikai (műszaki) ismeretek elsajátítására hazai textilipari vállalatoknál nem kap alkalmazást és igy kénytelen vagy más pályára lépni vagy külföldre kimenni. Nincs más mód e viszásság kiküszöbölésére, mint hogy a kormány lépjen közbe s gondoskodjék a taufolyamot elvégzett ifjúságnak gyakorlati kiképeztetéséről. Máskülönben hiába költ az ország évente százez reket szövőiskolák és tanműhelyek Balerina! Ugy-e. megdobban a te szived is e szó olvasásakor? Ami ragyogó fény, csillogó gazdagság, káprázatos pompa elképzelhető, mindezt a szót glóriázzák. Mi, szegény diákok elbűvölve néztük esténkint a színházban, hogy mint táncol versenyt az égi angyalokkal s a regényekből tudtuk meg, hogy egész nap királyfiak s félelmes lovagok hódolnak a pici lábacs-> kák előtt. Képzeld: Ő balerina! Rodolphe, ki az Operában muzsikus, állapította meg kétségtelenül. Azóta öreg fiu, kicsi fiu, csak azon igyekszik, hogy észrevétesse magát e nagyszerű, kivételes lénnyel. Gyerekkoromban nagyon jól imádkozhattam. Engem ért az a csodás szerencse, hogy először behódolhattam neki. Istenem! miért is nem vagyok költő, hogy kellő színekkel festhetném most neked azt a regényes, mithológiába kívánkozó ismerkedést. Kora nyári hajnal volt. Siettem a Dunához, hogy mielőtt bátyám fölkelne, elcsent puskájával egy szárcsát lepuffantsak. A víz felett finom ködpárák lebegtek, a kellő napsugarak aranysávaival megszaggatva. És ebben a káprázatos világításban a víz közepén úszott a csónakom s az evezőlapátok mellett ott ült Ő, a balerina. Alig pillantott meg, a partnál termett. Halk hangon, restelkedve kért bocsánatot, hogy engedelem nélkül igénybevette a ladikot. De neki nincs senki ismerőse, senki barátja, aki csónakozni vigye a holt Dunaág rejtelmes szigetei közé. Rettenetes zavarban voltam. Izzó forróság tüzelt az arcomon. Szemem előtt szines karikák táncoltak. — Itt vagyok én, — mondtam, vagy kiáltottam, igazán, már nem emlékszem. Csak ott voltam én is a csónakban s kemény evezőcsapásokkal vágtam a viznek. A csónak orrán ült, a kormány mellett. Félve, lopva pillantottam olykor rá, de amint összeakadt tekintetem derűsen mosolygó szemével, babonásan hunytam le pilláimat. Hófehér, könnyű pongyolája szabadon hagyta még fehérebb nyakát, a karjait s ez a sok fehérség egészen elvakított. Egy ige nem sok, de annyi sem esett köztünk, mig elértük a nádast. Keskeny, vízi ösvényen siklottunk tova s hangos muzsikaszóval fogadott az ébredő verébtábor. A nyári reggel ezer hűhója ömlött el a szabad természeten. Az isteni nő ujongott, lelkesedett, s hálás szavakban kö szönte, hogy ilyen páratlan élvezetet szereztem neki. AZ én nyelvem pedig csak nem fordult, mint a készületlen diáké. Oh, de nevetséges, szánalmas figura lehettem ! A szárcsa lövés elmaradt, a nap magasan állt már, mikor kikötöttünk. Meg szorította a kezem bucsuzásul, s forró kezének delejes érintésére háborgó vérhullá mok vágtattak egész testemen keresztül. Kábult vagyok még most is, csak azt tu dom, hogy bátyám már felkelt, mire haza értem, s majd a tűzre rakott a puskájáért. Némán tűrtem a szidalmait, s épp ugy nem vettem észre később hízelkedő kedveskedéseit, midőn a déli fürdésnél az egész közönség elképedésére, nyájas fejbólintással üdvözölte az elérhetetlen, nagyszerű nő a te Béládat. Augusztus 20. Kedves Öregem ! A baráti szeretet a szivemből nem hiilt ki, de oly izgalmas napokat élek, hogy levélírásra nem jut idő. A nagy boldogságnak különben sincsen szava, ón pedig boldog vagyok, olyan boldog, amilyen csak az lehet, akit Angéla szeret. Igen, engem, az „éretlen tacskót", — amint családi és baráti körökben emlegetni szoktak — szeret, ez a legremekebb teremtése a széles világnak. Szerelem l Nem tudod te se, más se, hogy micsoda mérhetetlen gyögyöraség az, mert még egyik sem üdvözült az ő karjaiban. Sokszor azt hiszem, hogy nem is vagyok a földön. Az anyám, a nővéreim hetek óta nem beszélnek velem, s fülem hallatára tanakodnak, hogy mint lehetne a telepről kisepiüztetni azt a-^nőt". Édes, jóságos angyalom, mily égi türelemmel viseled a sok megalázást és inzultust, amely lépten nyomon a társaság részéről ér! Nem is megyünk már sehova, a kis árnyékos kert a mi tündérvilágunk, melynek pázsitos gyepén egy észvesztő, forró nyári éjszakán először szorította fejemet lázasan dobogó szivéhez. Hasonló gyönyörben fürdő halandót sem azelőtt, sem azután nem láthattak a kandikáló csillagok!