Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-07-17 / 29. szám

ZXUXI- ó-vfoly am. IPáirpa, 1910. j-a.l±-uLS 17. 29. szám. Közérdekű független hetilap — Megjelenik minden vasárnap. ELOFÍZETESI ARAK : Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Lnptulajdonos és kiadó: POLLATSEK FRIGYES. HIRDETÉSEK ÉS NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A. könyv- és papirkereskedésében. ok. — Rendet a piacon. — Nem egy izben képezte már lapunk témáját a piaci anomáliák orvoslása, de mint a tapasztalat igazolja, mindeddig semminemű intézkedés nem tétetett ennek megszűntére. Még a régi időben mellüket veregették és büszkék voltak a pápaiak arra nézve, hogy a Dunántulban a legolcsóbb piacuk volt, s mit tapasztalunk most? Folyton azt halljuk panaszolni, hogy drága, hallatlan drága a piac! A panaszt elösmerjük alaposnak, igaznak s viszont panaszkodunk, de tenni, még sem teszünk ez ügyben, mondhatni mindnyájunkra nézve egyik legfontosabb közös ügyben semmit, pedig elmondhatjuk, hogy kevés, nagyon kevés kivétellel a piacról élünk, hétrőlhétre, napról-napra. Városunkban a sokféle hivatalban igen sok hivatalnok van. Ezek között még az is kinek van egy kevés gazdasága, nem ér rá, hogy gazdaságát vezesse, hiszen minden idejét leköti az iroda s mikor kiszabadul a hivatalos órák után, már se ideje, se kedve, hogy gazdaságának ugy amint kellene utánna nézzen. Kénytelen azt csaknem egészen a cselédjére bizni, amiben pedig — ismerve a mai cselédek hűséges voltát — bizony nincs köszönet. Innen van aztán az, hogy nálunk még az is, kinek módjában volna, hogy legalább saját szükségletére termeljen, — nem teszi, hanem a piacról él, a mi aztán botrányára történik, kik akarva nem akarva rá vannak kényszeritve, hogy a piacról éljenek. Mi volna más, mint a nagy drága piac. Nagy a piac, mert sokan vagyunk; drága a piac, mert nagy a kereset, sokkal nagyobb a kínálatnál. Igy tudjuk ezt mindnyájan, tudják — sajnos — nagyon is tudjuk a köznyelven úgynevezett kofák, kik épen ezért az alkalmat minden módon fel is használják — . természetesen a lakosság rovására, a lakosság zsebére. Csak vegyünk magunknak egy kis fáradtságot s ugy pénteki napokon — mikor heti vásáraink vannak — sétáljunk ki városunkba vezető utak azon kivül eső részére : mit látunk ? Egy-egy sereg kofát, kik már a városon kivül elfogják a városba a vásárra igyekező vidékieket. Megveszik tőlük a tojást, aprómarhát stb. jó olcsón s ők állanak ki vele a piacra, eladják nekünk kétszeres, háromszoros árért, kit hogy tudnak befonni. De vájjon az ö hibájuk-e ez, ők-e ennek az okai ? Ha jól meggondoljuk a dolgot : nem ! Ez a mi hibánk, saját magunk vagyunk az okai. S tőlünk függ, hogy ezen a tarthatatlan helyzeten javítsunk. Mert hát közbotrányos állapotok uralkodnak nálunk a heti piacok alkalmával. Elszaporodtak a piaci hiénák, és valósággal terrorizálják a fogyasztó közönséget a vételben. A kofáknak és közvetítők kartelt kötöttek és azt tesznek a piacon amit akarnak. Hogy nem képtelenséget beszélünk, felhívjuk a városi hatóságot, O^ TÁRCZA A tréfa vége. A vonat pár pillanatra megállt valamelyik kisebb állomáson a hegyek között. A perronon lárma, kacagás, kiáltozás támadt. Zörgő, koppanó, fényes csövű fegyvereket nyújtottak fel a kocsi folyosójára ; egy két nagyobbacska elejtett vad követte, hálóba kötve. Aztán felugráltak a vadászok, előbb az amazonruhás hölgyek, aztán egypár tiszt. Fütty, zörgés ... s a vonat tovább rohant. Egy pillanatra, a szűk folyosón, két meleg tekintet, mint két lángoló repkényboroslyán, összefonódott. — Erarai nagysám prezideál ; a vadászati törvény értelmében őt illeti a legjobb hely ! — mondotta Kovács főhadnagy s jelentőségteljesen tekintgetett a régi utasokra, mintha azoknak is respektálniok kellett volna a vadászati törvény emiitett parancsát. íílhizott gabonapzenzál iilt. az ablak mellett, ezt ostromolta a főhadnagy, de a hájas s szemmeíláthatólag közönséges fráternek nem volt érzéke a vadászati törvények, még kevésbbé a lovagiasság szabályai iránt. Meg se mozdult. — Az ilyen vadászt meg kell becsülni, még a vasúton is. Ugy lőtt, mint Teli Vilmos! — harsogta Zubicsek kapitány, akárcsak odakint lett volna a gyakorlótéren. Hatalmas termetét lecsapta a hájas szenzál mellé s még egyszer elharsogta: Mint Teli Vil-mos! — hogy boszuságot szerezzen az írásaiba mélyedi alaknak. — A hasonlat sántít s nem is modern. Napoleonon inneni bókot kérek, kedves kapitány ! — szaporázott Emmi. — Gráczia a fejemnek. Teli Vilmát akartam mondani, hogy elsőséget adjak a női nemnek. Ez elég modern is: ugy hiszem, hogy világteremtése óta én használam előszer. — Elfogadom a falzumot, ha biztosit, hogy csorbát nem szenvedek a hasonlat által. — Itt a tanú: Kovács, aki menten kivívna egy szál kardra, ha . . . — Ne ! Ne ! Két puha, gömbölyű kar, mintha ijedten kapott volna Kovács főhadnagy felé, hogy visszatartsa holmi veszedelmes vállalattól. De a vonat váltón robogott át s ugy csattogott, ingott, zörgött a tömérdek vas, hogy egyetlen szót sem lehetett megérteni. A hájas szenzál is megelégelte a vidám társaságot s átdölingélt egy másik szakaszba. Mire szokott lüktetéssi 1 haladtak a kocsik, már a civilbe öltözött Arnstein von Wallis vette át a szót: — Szent Marsra mondom, ha a kisasszony a századomban szolgálna, azért a lövésért elsőrendű érmet akasztanék a . . . blúzára. (Az ide illő szót nem merte kimondani.) Nagy asszonyi kacagás támadt. Az a nevetés ez, amelyről sohasem tudja az ember, hogy vidám jókedv, vagy bosszankodás-e a szülője. A férfias hangú őrnagynó megszólalt mély dübörgéssel : — Megköszönné Emmi ezt a századparancsnoki kegyet, ha ott babrálna a — blúzán. Az az elsőrendű érem hamar megtanulna repülni . . . — A vén kujon ... jaj, a vén kujonl — ütögette Zubicsek kapitány a térdét, mi mindent kitalál I — Hamarabb repülne ő, mint az az érem ! — dörmögött Kovács főhadnagy, aki egy kissé tragikusan fogta fel a dolgot. Emmi, az ezredeslány, vidáman kacagott. Olyan volt, mint egy termetes, csintalan gyerek. Hátradűlve, keble veszedelmesen feszült meg a könnyű bluz alatt a egyik lábát átvetette a másikon. Nem bánta, hogy amennyi csipkefodor, mind kivillan a szoknyája alól. Jól esett, ha ilyenkor zavarba jönni látta a férfiakat. — Drága parádé volna ez, nem tudnám megfizetni az árát. Mert azt csak nem kívánhatnám, hogy „ingyen" fáradozzék velem a kapitány ur — A tisztek dülöngéltek, kacagtak. No, vén szatócs, ez egyszer megkaptad a magadét. Még az érem osztásból is pénzt tudnál szerezni, azt mondta ez a kis ördög.