Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-05-15 / 20. szám

ínak Nem tudjuk hányad izben szólalunk fel ezen kérdésben és mindanynyiszor ezen fontos kérdés megvalósítását sürgetjük. Városunk képviselőtestülete elhatározta egy uj közvágóhíd felépítését és utasította a városi tanácsot a tervek és költségvetés elkészítésére. Ezen utasítás már majdnem két évvel ezelőtt történt, de mindeddig homály fedi ezen városunk létérdekét nagyon is fontos ügyét és ezen körülmény teszi szükségszerűvé, hogy ezen kérdést napirenden tartsuk. De hol aludt el ezen ügy ? Néhány hóval ezelőtt szóvá tétetett ezen kérdés egyik képviselőtestületi köz gyűlésen és városunk polgármestere ez érdemben hozzá intézett interpellátióra azon választ adta, hogy a köz vágóhíd létesítése már küszöbön van. Ezen kijelentés elhangzott, de a közvágóhidi tervek és költségvetések hollétéről nem tudunk semmit. Hozzá kell már végre valahára komolyan és érdemlegesen fogni ezen égetően szükséges intézmény létesítéséhez. Mi már több izben felszólaltunk ez ügyben, sürgettük ezen közintézmény létesítését már azon fontos szempontból, mert ezen közvágóhíd létesítésével közjövedelmünk tetemes szaporítása van biztosítva. Nem tágítunk ! Ismét, nem tudjuk hányadszor, de felszólalunk ezen kérdésben, mert megérett a dolog és nincs értelme a hallogatásnak anynyival is inkább, mivel ezen intézmény felállításával nemcsak hasznot biztosit magának a város, de a közegészségügy terén számos visszaéléseknek és panaszoknak vesszük elejét. Az eddigi hallogatással egy jövedelmi forrásnak minél előbbi megnyitását mulasztottuk el, ami pedig nem állhatott érdekében senkinek, legkevésbé városunk vezető férfiainak, kik legjobban tudhatják és látják városunk nehéz anyagi viszonyait. Ezeket előre bocsájtva, csak kö • telesség mulasztás vádja érhetne bennünket, ha a közvágóhíd létesítése kérdését újólag — nem tudjuk hányadszor — újból sürgetjük. Igenis, kötelességünknek tartjuk, mert első sorban a helyi sajtónak kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani a tervbe vett üdvös alkotásokat és intéztézményeket. De nemcsak nyilvántartani, hanem igenis a hivatott intéző férfiúinkat sarkalni, biztatni a tervbe vett üdvös njitásoknak megvalósítására. Egy ily fontos és városunk haladását nagyban előmozdító kérdés a közvágóhíd létesítése, melyet újólag sürgetünk. Sürgetjük pedig azért, mert a hallgatásnak most már nincs értelme. Az eddigi hallogatással is a gondolkozók. Nálunk a kicsinyes villongások rabolják el minden időnket s vértezetlenül eszeveszetten rohanunk a biztos bukás sötét örvénye felé. Itt van a szép, virágos, piros pünkösd napja, mely csupa szeretetről beszél. Van e szebb, nemesebb a földön mint a szeretet ? Most mikor az alkotmányos hullámok legmagasabbra csapkodnak, most midőn a kortes világot éljük, most kell megóvnunk nyugodtságunkat, higgadtságunkat. Ne feledjük, hogy az egyetlenség, felekezeti villongás és marakodás könnyen végzetes tetteket szülnek és ezúttal nem ellenséggel állunk szemben, hanem mindannyiunk közös hazája érdekében atyafiainkkal, honfitársainkkal küzdünk; Cselekedjünk meggyőződés szerint, de ne gázoljunk a mások tisztességében, hogy megőrizzük az alkotmányos küzdelem tisztaságát. A tüzes nyelvek e magasztos ünnepén térjünk magunkba ! Gondolj a hazára és jövödre! Csapjuk félre a kicsinyes villongások méregtől habzó serlegét s cseréljük fel azt az igazság kristálytiszta poharával. Mert csak akkor lehet biztosítva jövőnk a hármas bérc és négy folyó honában, ha az összetartás fokozott erejével sikerrel állunk ellent a körülöttünk forrongó népáradat halálos ölelésének. rult a kirívó, szánalmas vonások feltüntetéséhez. A rajtam mutatkozó megdöbbenés olyan hatalmas volt, hogy néhány másodpercig üdvözölni se tudtam. De mire fel ocsúdtam, kis vendégem megelőzött, miközben néhány lépésnyire hátrálva előttem, önérzetesen kidülesztett mellel, egyre a tekintetemet lesve, szólt tréfásan gunyoros hangján : — Szervusz, kedves barátocskám! Nos, mit szólasz hozzám ? — Isten hozott nálam! — nyögtem ki végre görcsös, erőszakos mosolygással viszonozva az övét. — Fényes . .. barátom, fényes. Mondhatom, sokért nem adom, hogy ilyen jól sikerült ez a kis meglepetés. — Igen, bizony. Megleptél. Hiszen évekig ígérted ezt a látogatást — feleltem én ideges kapkodással. — Nonono! Semmi kerülgetés ! Én meglepetés alatt egyedül és kizárólagosan az én kitűnő és impozáns megjelenésemet értem . . . Derék legény vagyok, nemde ? A legcsekélyebb túlzás nélkül vallhatom be neked, hogy még egyetlenegy esetben sem tévesztettem el eddigelé a kellő hatást. Ekkora zavart még életemben nem éreztem. Zavarom kinosságát még csak növelte a kényszerű körülmény, hogy dacára a helyes értelmezésnek, észlelnem kellett a csodálkozást szavai fölött. Mialatt válasz után keresgéltem, belekapaszkodtam utolsó szavába: •— A hatás . . . elhiszem . . . Igen .. . látogatásod örömteljes hatása a magam nagy öröméről ítélve, csak kedvező lehetett . .. Gfondolataim zavarosából kinos-keser- j vesen halásztam ki ezt a töredezett választ. De ő rendületlenül és kíméletlenül folytatta : — A te nyelved csetlik-botlik minduntai án. Csak mondd így bátran : gyönyörködtető hatás . . . Hm ? No de a legjobb akarattal egy világért sem tudtam volna ezt a kis ártatlan meglepetést megtagadni sem tőled, sem magamtól. Szerencsémre és óriási megkönnyeb bülésemre kocsisom közeledett felénk. Átadtam az uti podgyászt s egyebekben rendelkezve, összeszedtem közben lélekjelenlétem. Beültünk a hintóba. S nemsokára alkalmam nyílt vendégemnek a gazdasági tudásban való tájékozottságáról meggyőződést szerezhetni. Ez a városi ember részéről kellemesen lepett meg. — Miért nem nősülsz; — kérdé aztán minden átmenet nélkül. — Én a te helyedben, ebben a kutya magányban, egy minutáig se késnék vele. — Eh, hagyjad csak ! így talán még jobb. A nők ... — motyogtam kitérően. Odaérkeztünk volna tehát a legkényesebb tárgyhoz, amit én — iránta való kíméletből — sohase mertem volna előtte még másokkal szemben sem megérinteni. Újból elfogott az előbbeni kényelmetlenül kínos érzés, félelmemben, hogy most megrázó és megdöbbentő beismeréseknek leszek fültanuja e szerencsétlen ember részéről. De ő elemében látszott lenni és a nyelve itt bőségesen megeredt : — Ah, a nők! A föld e szoborteslü, édeslevü virágékességei! Hidd meg, ha elmerülök az ő bámulásukba és szeretésükbe, mindig eszembe jut a bibliai frázis lehetetlensége, amely nem átalja tanítani, hogy az ilyen pompás első asszonypéldány Adám oldalbordájából került volna elő sokszorosításra : azaz a mi gyönyörűségünkre. — Inkább igy mondhatnád : boszantásunkra. — Micsoda ? Csak nincsenek e téren kellemetlen tapasztalataid ? Kezdtem megütközni ezen a természetesen ,hivalkodó hangon. Remetéskedésem javaokait egy asszony szolgáltatta ós igy gonosz emlékeket idézett fel bennem. Kissé boszusan feleltem : — Azt hiszem, kevesen dicsekedhetnek az ellenkezőjével. — No hát akkor magadra vess, édes, jó öregem ! Egyedül magadra. Bizonyára nem tudsz velük bánni. Igen, igen, kedves barátocskám, a nőkkel bánni kell tudni. .. bánni. Ez a hóditásnak egyedüli titka. Hogy az ő meghódolásukért remegünk : sohase szabad elárulnunk : ellenben a magunk tüzes hódolatát minél eltulzottabb mértékben kell kecses lábaik elé váltságdijul szórnunk . . . Nem vagyok valami elbizakodott fráter, nem is tulajdonitok a testi előnyöknek abszolút értéket ós fontosságot, de ez a pökhendi stílus végre is boszantani kezdett. Elvégre nem találhattam a legjobb indulattal sem elfogadható okot arra nézve, hogy éppen ezt a szánalmas torzszülöttet válasszam oktatómul a hódítás mesterségében. Nem gondolhattam mást, mint hogy ez az ember az ő vékonyka, olcsó áron szerzett útszéli kalandjait általánosítja előttem. Kifejezést is adtam rögtön e gondolatnak :