Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.
1910-01-01 / 1. szám
günk, hogy a tervbe venni igyekezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselőtestületre van szükségünk, mely nemcsak a magánkörben, de illetékes helyen, a városi közgyűlésen is el merjék mondani ami szivükön fekszik. Csak ennyi önnállőságot kérünk, kivánunk s talán követelhetünk azoKtól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk, — vagy polgártársaik bizalma folytán mintegy a város közönségét képviselik. De nemcsak a városi képviselőktől, hanem a városi tanács tevékenységére is számitunk az uj év küszöbén. Vállalkozási szellemet várunk a városi hatóságtól, főleg pedig legyen konzequens. Ne táncolja a medvetáncot, hanem önállólag gondolkozzon. A szükséges ujitások és pótlások számos kérdéseit sorolhatnók föl, melyek elintézésre várnak, de mi ez alkalommal a napirenden álló dologra, városunk létkérdésére, a csatornázásra és közvágóhid létesítésére szorítkozunk. Minden más kérdést mellőzve, ezen intézmények végleges megoldására törekedjünk. Készséggel elösmerjük, hogy ily fontos tárgyban elhamar kodva ítélni nem szabad és a döntésre hivatott fórum helyesen teszi, ha kellő megfontolással jár el, — mindamellett elérkezettnek látjuk már az időt, hogy városunknak e régi óhaja teljesedésbe menjen. Elég idő volt már a megfontolásra, talán több is mint kellett volna. A férfiak rajongó elragadtatásának közepette csak a fiatal alügyész simogatta ideges bosszúsággal angolosan nyirt bajuszát. Alig tudta palástolni a szivében hullámzó nehéz érzéseket: a vad haragot és a kinzó féltékenységet. Már három hete lebzsel tótlenül a gyönyörű asszony ki terjedt udvartartásában s még egy hajszálnyi elsőbbséget sem ért el az örökké vig, mulatós, szép asszony kegyeiben. Önmagára is dühöngött, hogy egy ilyen könynyelmü, kacér teremtés szoknyája után a fővárosból eddig az eldugott, kis, primitív fürdőhelyig szaladt, hogy az ő híres, fegyelmezett esze is beleveszett ennek az aszszonynak csábitó mosolyába. A négyes végeztével az erdőbe ágazó sétautakon oszlott szét a társaság. Vincze kitartott továbbra is Harmathné mellett, de haragosan hullámzó belső szenvedélyei anjnyira kiültek az arcára, hogy az asszony a szokottnál is gúnyosabban kacagott föl: — Kedves barátom, — súgta oda —• ezek a vasvilla tekintetek a tárgyalóteremben holtra ijeszthetik a szegény delinkven seket, — de engem igazán hatástatanul hagynak. A férfi arca még jobban elsötétült. Összeszorította keskeny ajkát, mitha félne, hogy kitör belőle a keserűség, a megaláztatás feletti düh igéinek féktelen árja. Az asszony apró időközökben titkos oldalpillantásokkal fürkészgette a komor arcot. Eleinte igen mulatságosnak találta a helyzetet, magában csöndesen nevetgélt legkitartóbb udvarlója slemili keservén, de midőn egyszer tekintete hirtelen összetalálkozott a férfi tekintetével s megpillantotta abban a mély, Törjük meg tehát ezen rendszert! Ez legyen a jelszavunk és ezért kellett ily őszinte szavakkal rá mutatnunk a városi életünk általános tengödésre, annál is inkább, mert a baj csak akkor orvosolható, ha az fel van ismerve. Igen ! Tengődés helyett viruló életet kér Pápa város közönsége és vét kes az, aki ennek útját állja. Borítsunk fátyolt az ó évre és engedjék remélnünk, hogy az uj év küszöbén városunk felvirágzása és jóléte érdekében működő egyének ezen felszólalásunkat megszivelve ez irányban fognak működni. Ez legyen programmunk az uj év küszöbén ! POLLATSEK FRIGYES. Pápa és a kétmillió. 11500 koronát kapott a város. Műit számunkban jeleztük, hogy karácsonyra megjött a kétmillió és Pápa is megkapja a maga részét. Akkor örömhírként adtuk közre a híradást és ma látnunk kellett, hogy a mikor a kétmillióból megjött a Pápának juttatót 11500 korona, savanyu ábrázattal böngészte mindenki az irást a városnál, az öröm helyett csalódás szállt a szivekbe, boszuság ült az arcokon, a kormány karácsonyi ajándékát ugy fogadták, mint valami büntetést s mintha nem gyötrelmes bánat tükrözését, egyszerre elérzékenyült s bánta rendszeres kacér játékát. Áz ut egy kanyarulatánál a többiektől előre sietett, csak az alügyész maradt a nyomában Mikor már nem hallhatta senki, engesztelő hangon, — szinte alázatosan mondta: — Látom, Vincze, hogy magának terhére van a társaság. Hagyjuk itt őket, úgyis hűvösödik az idő, maga meg szíves lesz és haza kisér. Elbúcsúztak a társaságtól s Vincze a férfiak irigy tekintetének kereszttüze között indult el az asszonnyal a fürdőtelep felső részén emelkedő villa felé. Pár lépést szótlanul tettek meg. Csöndes, alig hallható hangon szólalt meg először Harmathné : — Ugy-e, most reám gondol ? A férfi határozottan, nyugalommal válaszolt : — Magára. Újra csönd, Vinezét láthatólag elhagyta erőszakolt nyugodtsága. Erős szenvedélyek, vad indulatok viaskodtak lelkében. Nem tudott határozni: odavágja e nyíltan, brutálisan az asszony szemébe, hogy könnyelmű, kacér teremtésnek tartja, vagy pedig vergődjék őrült szenvedélyének súlya alatt továbbra is hangtalanul. Az asszony sietett a segítségére. Szinte ünnepélyesen csengett a hangja : — Tudom rég, hogy maga őszinte ember. De azt is, hogy talpig lovagias, gyöngéd férfi. Épp azért, hogy megkíméljem az igazság őszinte bevallásának gyötrelmétől, én mondom el, hogy e percben maga mire gondol. De egyet kikötök : semmi udvarias közbeszólás. is a pénzt, hanem lealázó hivatalos orrot küldött volna a miniszter, olyan volt a hangulat a városházán. Nem a 11500 korona miatt szomorkodtak, hanem a garnirung miatt, amelybe csomagolva volt a krisztkindli. H* kevés is az a 11500 K azért még csak hagyján. A pénz mindenképp elkel. És ha 11500 K javítást kaptak volna a város tiszt viselői, kétségtelenül nem emlegették volna annyit a tervezetet, mint amennyit emlegették. De a 11500 korona, amint a garnirung jelezte, nem lesz a tisztviselőké. A városok tisztviselői továbbra is mostoha gyermekei maradnak az államnak, nekik csak vékony kenyeret szán a kormány, ami megélni kevés, meghalni sok. A kétmillióról szóló törvényjavaslat ugyanis, amely mellékelve volt a 11500 koronához, súlyos sérelme a rendezett tanácsú városok tisztikarának. Valósággal degradálták a rendezett tanácsú városok tisztikarát és a városok jogvégzett embereit abba a rangsorba állították, — amelyikben a vármegyék és törvényhatósági városok Írnokai vannak. — Különösen Pápa tűnik szembe a nagy ellentét, — Pápa ugyanis nagy ad minisztrációval dolgozó város, amelynek ügymenete és foglalkoztatott tisztikara ugy kvalifikáció, — mint munkabeosztás tekintetében teljesen w«n r» nn mu iíihihh —t if i —i m m< r A férfi ijedt, tiltakozó mozdulatát észrevétlenül hagyva, a hivatásos gondolatolvasók szakadozott, — fátyolos hangján kérdezte : — Reám haraggal gondol most, az uramra pedig lenéző szánalommal ? A kerek világ leggyámoltalanabb teremtményének tartja ez egyszerű, szürke, nagykorona utcai rövidáru- és vászonkereskedőt, aki isteni naivsággal, hihetetlen rövidlátással szabad jára ereszti élvezni vágyó, könnyű vérű, kacér feleségét. . . . Nos, barátom, nincsen igazam ? Vincze Zoltánt fiatalsága dacára, erős Ítélőképességű, gyors elhatározásu jogásznak ismerték kartársai, mint aki a legfonákabb helyzetből is diadalmasan vágja ki magát. Ez egyszer azonban cserbenhagyták kitűnő kvalitásai, annyira kihozta sodrából ennek a boszorkányos asszonynak ingerkedése. Képtelen volt igent, vagy nemet mondani, de egész viselkedése elárulta, hogy legtitkosabb gondolatait fürkészte ki ez az asszony, aki most már tréfás komolysággal leckéztette a szoruló fiatal urat: — Vincze, Vincze, magát ugyan szép kis csődbe vitte „megállapodott" filozófiája, „kemény" logikája. Ha-ha-ha !... Bátran becsukhatja a boltot. Nem az én uram, hanem maga, kedves barátom, az édesen naiv ember. Az az irodai üvegfal mellett görnyedő, — pápaszemes kereskedő ismeri igazán, nemcsak a saját feleségát, hanem általában az asszony természetrajzát. Az élet tanította meg, hogy nem mindig a társaságban csöndes, szemlesütő, urát be • céző asszony az ideális hitves és nem minden vidám, mulatni szerető, mondju^.
