Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-11-28 / 48. szám

XIX. évfolyam. 3?&pai

a 1909. no^emlDer 28. 48. szá*-ra, JNY KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP, - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre G kor., negyed évre 3 kor. Egyes szám ára 30 fillér. LAPTULAJDONOS és KIADÓ: ffftfc&AYSSK wui&izm. HIRDETESEK és NY1LTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és N 0 B E L ÁRMIN könyvkereskedésében. A cioá Irta : K E M E N Y BEL A. A cigáuykérdés korunknak valö ságos szégyenfoltja. A cigány kérdés voltaképen az a pofa, mely szemtelen szemérmetlenségtől duzzadó arroganciával vigyorog szeme közé a huszadik század oly sokszor felmagasztalt felvilágosodottságának és agyafúrt gyakorlati észjárásának, a vele szemben való nevetséges tehetetlensége miatt. Egy maroknyi nomád népséggel egy sok milliónyi állaudó tömeg nem tud megbirkózni. Egy egész ország, minden kormánygépezetével és sokirányú szervezetével nem képes arra, hogy ezt a maroknyi nomád népséget sarokba szorítsa. Miért ? Mert az a maroknyi nomád nép ség, a maga erkölcsi és szellemi zül löttségében, törzsi széttagoltságába^ majd itt majd ott való ődöngésében, szakadatlan vándorutjában nagyobb együttérzésről és az összetartás kifejlettebb érzékéről teszen tanubi zonyságot, mint aminőig mi, majd hogy a maga zsirjába -bele nem ful- MRNMMMMárnamrnmKímUmmmwmim^ ladó erkölcsi és szellemi egyéui fö lényünk, valamint inkább drága mint tökéletes különféle testületi szerve zetünk dacára felemelkedni tudunk. Valamikor régen olvastam valahol azt a mondást ' „hü a kutya — de nem a kutyához !" Ugy emlékszem, hogy valamelyik élclap régi évfolyamú kalendáriumában bukkantam erre a mondásra. Pedig hát nagyon komoly magja van ennek a látszólag tréfás hüvelynek. És én épen ezen látszólag tréfás mag komolyságának izét érzem, a midőn a cigány kérdésről elmélkedem. És ugy találom, hogy a huszadik század felvilágosultjaiban több a „béte htimaine" vagyis, hogy ugy mondjam,, a kutyatermészet, mint a természeti állapotban ténfergő ama testi és lelki szinre egyaránt fekete alakjaiban. Hü a kutya — de nem a ku tyához, mondja ama mondás. Hű a cigány — de csak a ci gányhoz, látjuk, tapasztaljuk lépten nyomon. De hát mondhatjuk e azt a dis tingvált, az u. u. kulturemberről is

; hogy őszinte és hűséges az embertársához ? Aki ezt akarná erősíteni, bizonyítani, az a mindennapi élet tanulságait találná önmagával szemben. A kulturember mindenhez hű és őszinte — csak embertársához nem, mert abban nem társát, hanem riválisát látja és véli. Innen van aztán az, hogy ha lélektani górcsőn át vegyelmezzük azt a jelleget, mely egyiknek is másiknak is karakterisztikonja, arra a végeredményre jutunk, hogy sok kulturbábuban bizonyos tekintetekben több a — cigány jelleg, mint amennyi a cigányban minden tekintetben az — emberi. Ámde ne fektessük bölcselkedési alapokra elmélkedésünket. Hiszen a cigánykérdésnek úgyis az a legnagyobb baja, hogy felette örökkönörökké teoretizálnak, ahelyett hogy praktika energiával nyúlnának hozzá az illetékes faktorok. Amint az országnak, az államnak gondot ad az általános cigánykérdés, ugy minden kis községnek és nagy városnak egyformán meg van a maga speciális, a maga helyi cigánykérdése. És azt hiszem, sőt eme hitemet bízvást meggyőződésnek is minősithetem, TÁRCZA. i háziorvos. Klinda Ágoston doktor urnák, hiába, csak nem akart szolgálni a szerencse. Pedig milyen rózsás reményekkel indult neki a pályafutásának, mikor orvosi diplomáját végre megszerezte! A tömzsi, kis emberkét, akinek termete már ifjú korában is erősen gömbölyödni kezdett, nem bántotta a becsvágy, hogy nevét valami korszakos fölfedezéssel örökítse meg az orvostudomány történetében, nem, az ő vágyai sokkal reálisabb dolgok körül csapongtak.Sajnos azonban, hogy pályáját nem kezdhette mindjárt a dus egyetemi tanárságon, hanem egyelőre meg kellett elégednie szerény körorvosi állással, arait az atyafisága protekciója révén elnyernie sikerült, A felvidéki kis városban aztán, ahová a mostoha sors szeszélye dobta, rettenetes keserűségben volt része. Abban a kis városban féktelen orgiákat ült a jó egészség. A sorsfordulat azonban nemcsak a drámákban, hanem a közönséges emberek hétköznapi életében is be szokott állani. Lombhullajtó ősszel történt, amikor aranyvörösbe öltöznek a hervadó fák, araikor mélabúsan zizeg az avar, hogy megélénkült a hegytetőn hallgató vadászkastély, puskaropogástól lett hangos a messze rengeteg. Majcsányi Boldizsár fényes kompániát hozott magával a vadregényesség hazájába, amely pazar murikkal verte fel a környék unalmas csöndességét. Egy ilyen hétországra szóló muri után történt, hogy délfelé lóhalálban vágtattak a városba az orvos úrért: az Isten szerelméért, repüljön a kastélyba azonnal mert a méltóságos urat talán már nem is találja életben . . . A kis doktor valóságos lámpalázt érzett, amikor a nagyúri hálóterem függönyei elé lépett. Hogy is ne ! Hiszen pirosbetüs ünnepet jelentett számára az, amikor egy egy betege ütőerét megtapinthatta. Ha az Isten szereti őt: makacs nyavalya hetekig ágyhoz fogja láncolni a méltóságos urat!.. . Csakhamar meggyőződött azonban | arról, hogy nem, ő nem kedveltje az Istennek. A .báró urnák nincs más baja, mint az a nyavalya, amely a mi még mindig t'jjel-mézzel és borral folyó hazánkban éppen nem szokatlan, s arait magyarul Katzenjammernek neveznek. Akármilyen kevés betege volt is azon ban Ivlinda Ágoston doktor urnák, annyi gyakorlata mégis volt, hogy nem nevezte néven a kedves gyermeket. Valami szörnyű latin műszóval fejezte ki a diagnózist, amitől a báró urnák még jobban megfájdult a feje. S ezért is tiszteletteljes csodálattal nézett a doktor úrra, amikor őt a halál torkából, egy heti szenvedés után, a verőfényes életbe újra visszavezette : — Kedves doktor ur, -7 mondá — 011 egyszerűen csodát tett. Éppen ezért bennem nagy elhatározás érlelődött meg. Mindenekelőtt tehát egy kérdést: ugyebár, hogy a pénz és az orvosi tudomány két olyan hatalom, amely megnyújthatja tartózkodásunkat a siralom völgyében ? A doktor magában irigykedve mosolygott : a báró ur azt nevezi siralom völgyének, araikor körülötte hétszámra szól a muzsika, zeng a heje-huja. — Mindenesetre, — bólintott megfelelő komolysággal. — Nos tehát, — folytatá a lábbadozó — pénzem, az van elég : s ugy látom, hogy az ön tudománya is elegendő. Ezt a kettőt egyesitjük az én életem megnyújtására. A halál szellője már-már meglegyintett, — nem akarom, hogy egyhamar rám leheljen az öreg, kaszás gentleman. Szakitok eddigi ledér, kicsapongó életemmel, s ezután hajszálnyi pontossággal ugy fogok élni, amint ön, az én háziorvosom, előirja. Az ő háziorvosa ! E szavak ugy csengettek a kis körorvos fülébe, mint a szerelmes sziyébe az ideál nyájas, meghódító turbékolása, mint a szerző fülébe a siker tapsa, mint a győztes versenyparipa tulajdonosának a tribün hurrázása . . . — Igen ám, — hebegé szédelegve, — de hogy lehetek én méltóságod háziorvosa?