Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-11-21 / 47. szám

Igenis ez a mi bajunk s ezért pang nálunk minden. Tudjuk régen jól, hogy ezen kijelentésünk sokaknak nem tetszik, de ezzel mi nem törődünk. Utóbbi időben sok terv létesítésére mutattunk reá, mely megoldásra vár és csakis a vállalkozási szellem hiánya folytán nem létesíthető. Nekünk kötelességünk ezen bajokra és talán helyesebben mondva közönyre rámutatni. Ezzel mi orvoslást szeretnénk előidézni és bárha talán ezen nyilt szavunk egyeseknek nem tetszik, azért nem fog ez visszariasztani attól, hogy híven ne adjuk mindazt a mi városunk közügyeit jellemzik. Igenis városunk jövö fejlődéséről, virágzásáról és haladásáról van szó, mely minden egyes városi képviselő kötelesség teljesítését a legnagyobb mértékben hívja fel. Meleg érdeklődést kívánunk közügyeink iránt. Dobjuk félre az indolenciát, mert városunk érdeke kívánja ezt főleg most, midőn annyi sok tenni valónk lesz, s annyi fontos dolgok várnak elintézésre. Vegyék komolyan felszólalásunkat, lássanak hozzá a városatyák a komoly munkához, mert ellenesetben vajmi kévést lendítenek városunk fejlődése és haladásé érdekében. üixi et salvavi! Néhány szó a fizetésrendezésröl. Bár nem szeretek agyoncsépelt thémákhoz hozzászólni, azonban a kérdés tisztázása szempontjából mégis meg kell tennem. Nevezetesen a két millió korona a városok segélyezésére lett felvéve. Ez pedig igazságosan csakis a városok által teljesített állami feladat költségei arányában osztható fel. Hogy minő költségeket fordit egy egy vá ros az állami teendőkre, az a belügy minisztériumnál tudva van. Minthogy azonban a felvett összegben nem le bet teljesen rehabilitálni a városokat, azok között részarányosán osztandó fel azzal a határozott kikötéssel, hogy minden város tartozik tisztviselőinek fizetését a mai viszonyoknak megfelelöleg rendezni. Tekintettel azonban arra, hogy a képviselőtestületekre mindenütt nem volna bizható a fizetésrendezés, ennélfogva az egyöntetűség is azt köve teli, hogy sürgős törvényjavaslat kéi szittessék a városok tisztviselőinek fizetési táblázatára nézve. A törvényben megállapított fizetések kielégítésére azután a városok felhasználhatnák az államsegélyt. A városok segélyezését és tisztviselőinek fizetését csak annyiban szabad kapcsolatba hozni, hogy amely város a mai viszonyoknak megfelelőleg nem rendezi a fizetést, annak igénye nem lehet a segélyre. Mert a két millió korona felvételét az tette indokolttá, hogy a kormány belátta s meggyőződést szerzett a hozzá intézett panaszokból, hogy tovább azon fizetésből, melyet kapnak, a tisztviselők állásuknak megfelelőleg családjukkal együtt meg nem élhetnek, tehát a fizetésrendezést | maga is szükségesnek látta. De a községi törvény szerint azok a községek emelkedhetnek magasabb közjogi helyzetbe, amelyekben ugy az anyagi, mint a szellemi erő meg van, hogy a velejáró kötelességeknek meg is tudnak felelni. Amely város tehát a legelemibb kötelességének meg nem tud felelni, vagyis tisztviselőinek a mai viszo nyokhoz mért fizetést megadni nem tudja, vagy nem akarja, az elveszítette a városi jelleghez való igényét, tehát azok a városi segélyre nem is méltók. Addig is azonban, mig a törvényhozás a városi tisztviselők fizetését rendezi, a városok congresszusának állandó bizottsága hatékonyan kérje* a két millió koronának az állami fel adatok teljesítése arányábani sürgős II. Osztendében történt, dicsősége fénykorában, araikor oroszországi körútja fáradalmait pihente ki. A fürdő igazgatósága hihetetlen, honoráriumot kínált neki, ha előveszi hegedűjét, aranycsattos ébenfatokjából — de hiába. Jött azonban Parisból egy iei-pici asszony, két nagy szürke szemből és csúnya vörös hajból állott az egész teremtés. Csúnya, égő vörös haját néha kiteritette a tengeren, de nem erről akarunk most beszélni. Ez a csöpp asszony megkérte a cigányt, nem is valami nagyon kunyorált neki — s a „^Cserebogár" elkezdett röpködni a legfényesebb osztendei hotel első emeletének kivilágított termeiben. Mert a cserebogár is csak olyan bolond bogár, hogy belerepül a lángba, a vörös haj égő tüzébe... A mulatságot a társaság gavallérjai egy szeparéban folytatták. Közöttük ült a cigány is: dédelgetett, befogadott pajtása az előkelő uraknak. Az asszonyért folyt a pezsgő, az asszonyról sírt a nóta, az aszszonyról -szólt a beszélgetés. Valaki el keseredve fölsóhajtott: — Hiábavaló minden! Az asszony kacér, mint egy chansonette és hü az urához, mint egy hollandus szatócsné ... A cigány kezében megállott e szóra a vonó. A cigány, akinek a fejébe ment egy kissé a sok test vérpohár, hamisan hunyorgatott. Mindenki észrevette és feléje fordult: — Nos? Mit akar mondani? — kérdezték tőle. — Semmit! — cifrázott a cigány halkan valami dévaj nótát. — Csak azt, hogy maguk is furcsán ismerik ám azt a hűséges asszonyt... Az asztal végén egy fiatal muszka ült, aki imádta a kacér asszonyt a sápkórig. A fiatal muszka felszökött és sziszegve vágta a cigány arcába: — Szemtelen ! . A cigány marokra kapta hegedűje nyelét, hogy boszut álljon, ha bélétörik is a drága szerszám. Az urak közbevetették magukat — majd ők elin'.ézik az ügyet. S el is intézték szépen, ahogy urak között szokás. A cigány engedte, hogy kivezessék a park végébe, hűvös hajnalon, mikor még a tengerről alig szakadt föl a köd ; sőt meg se rendült, mikor füle mellett elsüvöltött a golyó ... Hires művész volt s megtette, amit soha semmiféle ivadéka, hogy a lovagiasság szabályai szerint, fegyverrel a kezében torolja meg a becsületén ejtett foltot. III. S aztán nagyban bújta a kaszinóban a lapokat, melyek bőséges tudósításokat hoztak az osztendei fürdőévad szenzációjáról, a világhírű művész párbajáról. Ezenközben kezébe került egy újság abból az országból, ahol, ha meg akarják örökíteni az o szülőhelyét, valami bokorra kell függeszteni az emléktáblát, — csak azt volna jó tudni, hol ? . . . Megakadt a szeme egy hiren, amely azt jelentette, hogy Detrekői Bordács Mihály gróf, császári és királyi kamarás, Szalókmegye örökös főispánja, valóságos belső titkos tanácsos eljegyezte Bajnóczy-Willporth Klára grófkisasszonyt, Bajnóczy-Willporth gróf és neje, született márialaki Márialaky Melissza bárónő leányát. A művész ábrázatján széles mosoly vonult végig és szinte félénken, alázatosan, kegyelettel suttogta: — Lám, az öreg kegyelmes ur ! Ki hitte volna! S föltűnt előtte a rengeteg, félelmes ősi kastély, amelynek udvarán az ősei jajgattak, mikor libalopásért huszonötöt vágattak rájuk. Ott robogott az ötlovas hintó, mely előtt olyan respektusa volt a putrik lakóinak, hogy még cigánykerekeket se mertek hányni előtte a rajkók, mint más közönséges hintók, szekerek előtt. Látta a fiatal kegyelmes urat, akit tulajdonképpen ő vezetett be az élet tudományába, nem tömérdek külföldi nevelője! 0, az éjszakákon át zengő nótáival. A raj — ahogy a cigány az igazi nagy urat nevezi — vitte őt magával a fővárosba, ahonnan később diad aj útjára indult; ő hegedülte hozzá a szivét az első feleségének, jó ég tudja, miféle falvi grófkisasszonynak. Most is elevenen villogott előtte az a szem, melynél parancsolóbb, uralkodóbb tekintetet nem látott a muszka cár udvarában sem s amelynél tüzesebb, féktelenebb, világot fölgyujtóbb ragyogás nem lobogott előtte semmiféle vad, eszeveszett mulatságban, amely . a földkerekségén már körülötte tombolt ... S az osztendei társaságot másnap nagy meglepetés érte. A hires művész elutazott, — elutazott haza, hű, elválhatatlan kísérőjével, hajdani klarinétosával, akit magával vitt mindenfelé, bár a bandáját rég szélnek eresztette, mikor már csak a maga szál nyirettyüjével dolgozott, — ahogy művészek szoktak ... IV. Az utolsó szamosparti nábob háza már zajlott a nász előkészületeitől, a nászétól, — melynek friss virágai detrekői Bordács gróf hatvanöt éves ősz fejére hullanak majd. Első feleségét rég eltemette a nagy ur, — eltemette már az asszony életében. Csöndes, békességes, etikettes háborúságban éltek, a nő az óriás épület túlsó szárnyában, nesztelen magányosságban, ugy,