Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-11-21 / 47. szám

kiutalását azzal a megszorítással, hogy a tisztviselők fizetése rendezendő, még pedig visszamenőleg 1909. január 1 re. (Igy is történt. Szerh.) Hogy a tisztviselők fizetése mégis egyöntetűen legyen rendezve, directiva volna adandó a rend. tan. vá rosok polgármesterei által megállapi tott fizetési táblázattal. Hiszem, hogy ha az állami se gély kiosztatik a fenti megszorítássá], ugy nem lesz város, amely tisztvi selői nyomorát megsokalva, ne rendezné fizetéseiket. Bizonyára eddig is csak az késleltette, hogy várták a városok az államsegélyt. Az állami költségvetésben felvett két millió korona azonban nem csak hogy a városoknak az állami feladatokra fordított költségeit nem fedezi, de nem fedezi a tisztviselők fizetésrendezéséhez szükséges összeget sem, miért is a városoknak oda kell hatni, hogy az államsegély a szükségletnek megfelelőleg állittassék be az állami költségvetésbe. Minden eg^es város országgyü lési képviselőjét hívja fel ennek kö vetélésére, s ha 150 országgyűlési képviselő sorompóba lép, ugy a kormány igazságos ügyünk elől ki nem térhet. Ha pedig városaink fejlesztését nem tartják országos érdeknek országgyűlési képviselőink, ugy a városok bizalmával meg nem ajándékozhatok. Városaink pedig jelen körülmények között csak ugy fejlődhetnek s ugy tölthetik be nemzeti missióikat, ha az állam által reájuk ru házott feladatok teljesítéséért őket kárpótolja is. Hogy mennyire rug ez egy-egy városnál, azt költségvetéseik élénken illustrálják. Minálunk 60 — 65.000 koronát emészt fel. Ha várórosunk évente ily összegű kárpótlást nyerhetne, ugy mindazok a fontos in tézmények megoldást nyerhetnének, amelyek után most mint utópia után vágyakozunk. Pedig azt hiszem, ma gára az államra sem közömbös dolog, hogy egy város közegészsége kifogástalan e, vágy sem, avagy a közés tűzbiztonság mily lábon'áll? cs. K. logusok estélye. — 1909. november 16. — A pápai ev. ref. theologiai hallgatók önképzőköre kedden a Griff' szálloda nagytermében rendezett hangversennyel egybekötött táncmulatsága fényes sikert aratott. . Tartozunk az igazságnak azzal, hogy minden olyan egyesületet vagy kört, rnely a maga helyes célját megfelelő élénk tevékenységgel és kitartással igyekszik megvalósítani, teljes elismeréssel és méltánylással kisérjük. Es ez a kör hivatottságának minden tekintetben megfelel és annak vezetősége, mely szakavatott kezekben van, meg is ragad minden alkalmat, hogy a kör iránti érdeklődést a társadalom körében ébren tartsa ós fokozza. Erről győződtünk meg ezen rendezett hangverseny alkalmával is, mely minden tekintetben kiválóan, sőt fényesen sikerült. A Griff szálloda nagyterme megtelt diszes közönséggel és a nyolc pontból álló hangverseny műsora helyes műérzékkel és tapintattal volt egybeállítva. A közreműködők egytől-egyig megfeleltek a várakozásnak és nagy élvezetet szereztek a hallgatóságnak és kik tüntető tapsokkal jutalmazták a kiérdemelt sikert. A hangverseny műsorát a főiskolai énekkar nyitotta meg. A főiskolai énekkar jelenleg oly erőkkel rendelkezik, melyre valóban büszke lehet. Minden hangnem tökéletes és az összhang kiváló precizitásban érvényesül. Ez alkalommal „A vadász gyönyöre" cimü dalt énekelték és mondhatjuk, hogy a közönség zajos tapsait méltán kiérdemelték. Az énekkart a régi elösmert szakférfi Gáty Zoltán vezette. Ezután dr. Körös -Endre a ref. leányinternátus ideiglenes igazgatója tartott felolvasást „Kocsi Csergő Bálint" a kurucz korszakban élő ref. lelkészről. A mártír ha Iáit szenvedett lelkészről verses költeményben emlékezett meg a szerző, ki érdekes költeményével lebilincselte a hallgatóság figyelmét. A felolvasást zajos és, szűnni nem akaró tapssal honorálta a közönség. A tapsok elhangzása után Vikdr Erzsi zongorajátékában talált élvezetet a közönség, ki Liszt „14. Rhapsodiá

n-ját remek technikával játszta el. Vikár Erzsi művészi hogy egy csöppet sem éreztette a változást, mikor a Bordácsok százados nyugvóhelyén kissé szűkebb, de semmivel se csöndesebb kriptába került. Csak a temetése okozhatott neki egy kis emóciót, mert azzal a gróf világraszóló zajt csapott. Mivel tudomást kell venni róla az egész világnak, mikor a dt'lrekői kastélyból valakit temetnek és leborulni és elvakulni a pompa előtt, ahogy a ház fogadja a nagy vendégét: a Halált. Királyokat is fogadott különben a kastély, virágos, zengő, uradalmakba kerülő vendégszeretettel, valamint királyokkal is viselt háborút, a Csák Máté dacával, dölyfével és hatalmával. Es detrekői gróf Bordács mozdulatai most is olyanok valának, mintha azt a páncélt viselné, amelyben egyik előde a király ellen harcolt, nemesei, jobbágyai élén. A cigány ott állott a palota tornácán. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy beküldi látogatójegyét, mint ahogy a vicomteoknál és márkiknál szokta. Azután tekintete az előszoba ajtaja felett a grófi címer kardos oroszlánjaira esett, s meghúzódott az ambitus oszlopai mögött . . . — Majd itt megvárom a kegyelmes urat, — mormogá. Nem soká kellett várnia. A szárnyajtóban megjelent a gróf, aki maga intézte a nász ünnep készülődését. A menyecskefogadás munkája felvidította a grófot, csupa könnyű, jókedvű mosolygás volt az arca ; ugy, hogy a cigány egész felbátorodva sün dörgött eléje : — Kegyelmes uram, kezeit csókolom. Tetszik-e ínég rám emlékezni, a Ferkóra ? Hogyne emlékezett volna a gróf a kedves cigányára? Szinte kitörő jókedve támadt: hatalmas tenyerével rácsapott a művész vállára : — Szervusz, Ferkó ! Hát merre vetetted a vályogot, mióta nem láttalak ? A művész, a nagyvilági életben elpuhult ur. csaknem összeroskadt a csapás alatt. De boldog volt, a lelke is nevetett, mikor felelt: — Nagy földet bejártam, kegyelmes uram ! De azért most mégis haza jöttem : még a régi bandát is összeszedtem Párisban. Mondok, gyertek fiuk : azt már csak ne engedjük, hogy valami malacbanda muzsikáljon a mi kegyelmes urunk lakodalmán. V. Az esküvőt a szomszédos Bajnóczycsalád házi kápolnájában tartották meg : azután a fiatal pár a férj birtokára vonult. Este lett, mire a sok búcsúzás után, útnak indulhattak'; de nem ám a plebejus vasúton : fáklyás legények vágtattak hin tójuk mellett. S odahaza, a kivilágított kastélyban máivárta őket a véghetetlen dáridó asztala. A palotában olyan lakzi kerekedett, aminőt már alig bírnak a mai fiatalok, csak a régi öregek. A gróf tudni akarta, méltó e az ő friss menyecskéje a Bordács grófnék helyére, •— akik nem csendes turbékolással kezdték mézesheteiket a fészekben, hanem három éjjel, három nap sürögtek a vendégsereg között, kocezintottak az áldomásozókkal, ropták a táncot a daliákkal, ha az uruk már kifáradt, — s többnyire kifáradt. Bordács Mihály most nem tudott kifáradni. Tüzfelhő égett a boltozatos, tar homlokán, lengettek az ősz fürtéi a tánc viharában. Kinizsi Pál szemében loboghatott ez a fanatikus tüz, mikor fogai közt a martalékával, a diadalmas táncot járta. Neki is itt volt a martalék, — hófehér karjai a nyakára fonódtak. S azután eleresztette karjai közül a párját, hadd járja, rakja előtte szabadon, egyedül, s ő itt gyönyörködjék benne, kendőjét lengetve a cigány előtt, s biztatva a prímást, hogy mindig szilajabb-szilajabb nótát húzzon . . . S akkor a cigány odahajolt a kegyelmes ur füléhez, és ezt súgta neki: — Csak nagy kópé vagy, kegyelmes uram! Milyen szép menyecskét kerítettél magadnak, kopasz fővel 1 Csak aztán nyitva tartsd a két szemedet, mert hej! .. . Nem folytathatta tovább. A lélegzete elakadt a gróf tekintetére, melyben egyszerre fölszikrázott a düh. A cigány hátrált, — a gróf keze ökölbe szorult, s arculcsapta a művészt ugy, hogy kieset kezéből a hegedű és a vonó. — Konfidens gazember 1 — kiáltott rá sápadtan, rekedten. A banda rémülten hallgatott el. A vendégsereg összefutott, de a gróf már akkor lecsillapodott és intett nekik : — Semmi baj, uraim. Móresre tanítottam a cigányt, mert nem jót húzta. Folytassuk csak a mulatságot, — szedd föl a hegedűdet móré, ha jót akarsz . . . És a világhírű művész, a lordok dédelgetett pajtása, aki párbajt is vivott már idegenben a megsértett becsületéért, idehaza az ő ura, parancsolója, a magyar gróf előtt —

t egy mukkanás nélkül hajolt a földre a' hegedűje után, és rágyújtott a frissre . . . 8 a lakzi viharzott tovább. Csak a klarinétos, a nagy művész diadal-utjának kísérője, taszította oldalba könyökével a prímást: -- Mi lelt. Ferkó? Te, aki azokkal a nagy urakkal ittál, meg párbajoztál . . . Ferkó haragosan, amúgy igazi cigányos oldalbaütéssel utasította rendre az okvetlenkedő muzsikust: — Elhallgass, bibast! Nem volt azok közt egy se, aki igazán d i u r . . .