Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-11-14 / 46. szám

* \ humanismus nevében annyiféle és oly sokoldalú áldozatot követel tőle manapság, hogy mindezen követelményeknek és áldozatoknak csak ugy képes megfelelni, ha önmagától a lelki üdülést, a szellemi élet művészi alakban való megnyilvánulásait, a magasabb élvezeteket megvonja. A gyomromba nem lát bele senki, a Svardström nem jő hozzám, hogy kényszereszközökkel hurczoljon a hangversenyére, a vállalkozó sem erőszakoskodik, tehát bármint áhítozik is a lelkem a művészi esemény után, otthon maradok és nehéz szívvel bár, de lemondok az élvezetről, — gondolják és mondják igen sokan, akik számolni tudnak és akarnak. És ezeknek, akik igy gondolkoznak, igazuk van. Mert hát hol találunk még egy olyan vidéki várost, ahol ugy dühöngne az egyesületi mánia, mint minálunk. Az egyesületi élet pedig tagsági járulékokkal jár. Sok egylet, sok kötelezettség. Már pedig az egy letekben benu kell lenned mert különben azt mondják rólad, hogy nem vagy társas lény. A tagsági dijat pedig meg kell fizetned ha törik, ha szakad, senki sem kérdi tőled, honnan, miből veszed. Hol találunk még egy vidéki várost, melyben ugy termelnék a kiaknázási, a pumpolási ideákat mint minálunk. Ugy termelik ezeket nálunk, mintha pályadíj lenne erre kitűzve. Mindez a kultura és humanismus nevében történik, tehát nem volna baj. A baj abban nyilvánul, hogy szeretjük utánozni a nagy károst, és megfeledkezünk arról, hogy nagyvárosban sok ember van, nagy az idegeu forgalom, az utca, a forgalom képe szakadatlanul változik, mig minálunk mindig ugyanaz a képe utcának és mindennemű forgalomnak vagyis minden alkalommal, minden időben egy és ugyazon emberek. Minden ujabb idea ujabb áldozatokat követel — mindig egy és ugyanazon emberektől. Tehát nem csuda, ha sok ember meg von magától egy egy ízletes szellemi falatot, hogy 'egyéb ugy ne ve zett társadalmi kötelezettségeknek megfelelhessen. Nem mindenki közömbös tehát a művészi események iránt azok közül, akik szerényen odahaza maradnak, valamint nem mindenki lelkesedik azokért, akik oda mennek. Sokan vannak, akik legtöbbet tesznek — a látszat kedvéért. De hát nem is egyformák az emberek. Az egyik folyton czeruzát tart a kézében és számol, a másik pedig azt tartja, számoljon — más. Az egyik készséggel szórja a hűturadót, de a kultusz&dőt végrehajtás terhe mellett fizeti csak meg egyzának. Az egyik ember előtt szent az ősi cég, — a másik pedig fütyül rá és hol mint előd, hol mint utód szerepel. Mit neki a firmaglanc, fődolog csupán a — Píianc. Az egyik ember — azt mondja egy keleti közmondás -— szereti a foghaoyinás rostélyost, a másik meg — (ha a kutya szalad utánna. Valóban itt lenne az ideje, hogy valamelyes mozgalom induljon meg, mely a nálunk meglevő sok minden féle egyesület és az ezekkel járó egyénenkénti temérdek anyagi áldozatot levenné a közönség nyakáról és valamelyes uton-módon és formában gátat vetne annak a kultura és humanismus nevében uton útfélen űzött és mindig egy és ugyanazon embereket sujtő mindenféle megterheltetéseknek. Majd ha az emberekben felülkerekedik a józan gondolkozás és észszerüség és be fogják látni, hogy belső mivoltukra kell a társadalom nak építkeznie nem pedig az ez által az egyesekre reákényszeritett üres külsőségekre, akkor, de csak akkor leszen a társadalmi és egyéni élet valóban ideális élet és akkor fog igazán mindenki önként, szivvel, lélekkel, jószántából tenni mindent amire a társadalmi élet fenntartásának szüksége van és ez a tevékenység áldásosabb is l'eszen és csak akkor fogja mindenki a részét ki vehetni a kinálkozó jóból, szórakozásból, élvezetekből a szellemi élet megnyilvánulásaiból, a művészi eseményekből. Miért ? Mert sok üres kényszer alól felszabadulva — mindenre lesz módja* Nem uj téma amiről szólni kivánunk. Évekkel ezelőtt hangoztattuk már, hogy városunkban lakáshiány van és hogy ezen kérdéssel újólag foglalkozzunk, tesszük ezt azért mert tűrhetetlen állapottá kezd válni városunkban Frigyes herceg pedig a férj volt, aki a feleségét derék személynek mondá — s ezzel mindazt leróta, amire lelke kényszerítve volt. ... A családi kötelesség szólitá a nászi oltár elé, akárcsak a név becsülete parancsolja ki a torna porondjára, a haza veszedelme a csata mezejére. Történt, hogy Frigyes herceg nem egyedül jött haza. Vendéget hozott magával. Sudár növésű, hullámos, lágyhaju, sötét szemű lovag- volt a vendég. Fejedelmi alakja, lelke. Mikor először állott szemben a vár úrnőjével s kora szokása szerint megcsókolá, az asszony érezte, hogy a csók nem az, aminek eddig ismerte, e csók — az egészen más valami. Piros volt az arca, mikor a vendég felé hajolt és sápadt, mikor ránézett az ajkra, ramely megcsókolta. Észrevette e valaki ezt, vagy sem ? Aligha. Legalább akkor senki sem ejte róla szót és senki sem nevette ki érte. — Adelaida, — mondá Frigyes herceg — tudod, ki e lovag ? Ez Lajos, Thüringia hercege. Derék vitéz, nagy hős, szaracén verő. A padisah háremében lázadás tört ki miatta. Hét basát fűzött láncra egy csatában s mind a hetet megajándékozá életével és egy arany kereszttel — s hazabocsátá. Ara-Bokharban egy ütközetben ugy harcolt, hogy ezüstpáncélja vörös volt a vértől s maga köté be a sebzett muzulmánok sebét s gyógyitá őket. Egy kitörés alkalmával egy kis macskát mentett meg egy háztetőről — ezer veszély közi. Ilyen legény ez ! Ha Frigyes herceg tudta volt, mit tesz, amikor vendégét igy mutatja be ! Hisz ez nem legény, nem hős, nem lovag, ez tündéri regék alakja, ez káprázat, ez derű, mely a nap sugarából nyerte alakját s csillagok reszkető fény éből szivét, kábitó, délövi, mesés virágok illatpárájábcl lelkét. Aztán megszólalt. Nincs az az ezüstharang, mely szebben szólna: — Te, hercegasszony, el ne hidd, amit a férjed beszél. Mese. Ugy e, hogy nem hiszed ? — Hiszem ! — Nem jól teszed. Volt egyszer egy ifjú vitéz velem, anyás legény, ki egyre verset szerze s aztán dalolta, hogy künn táboroztunk. Az gondola ki — a rímekkel együtt. — Szerénykedés. — Oh dehogy. Valóság. — Nem. —- Lovagi szavamra, az. Adelaida rávetette szemeit és azt mondá : — Megszűntél lovag lenni . . . Lajos az asszony szemébe nézett: — Igaz, — rabszolga lettem. Még azon az estén történt, hogy Adelaida és Lajos magukra maradtak. Beszédes csend volt sokáig a szobában. Adelaida egy dagadó párna aranybojtjával játszott, Lajos pedig nézte azt a kezet ... és utána nyúlt. — Csodás e kéz. Az asszony elrejté a vánkos alá. — Mért dugtad el ? Kegyetlenség tetőled. Isten azért teremté szépnek, hogy csodáljuk. — Bűn ugy beszélni. — Mondd, bűn igy érezni s bűn elbeszélni, amit érezünk. Ugy én a világ logbünösebb bűnöse vagyok. Bár elvenném méltó büntetésem s meghalnék . . . — Meghalni, mért? — Érzem, — van rá okom. — Ez ok ? — Hogy szeretek. — Az asszony egész testében megvonaglott. — Szeretsz ? S ezért — Igen, mert akit szeretek, már másé. — Akkor ábrándulj ki . . . — Nem lehet. — Ha kell! — Hiába. — És ő? - — Nem tudom, mint érez irántam. — Beszéltélvele arról? — Nem még! Az asszony megkönnyebbülten felsóhajtott. — Hát ha azt mondaná, hogy ő nem szeret ? — Meghalnék rögtön bánatomban. — És ha azt mondaná, hogy szeret? — Meghalnék rögtön a gyönyörtől. Ugy halnék meg, mint egy dicső lovag, ki esküvéssel megfogadta, hogy elmegy — s kardjával u'at vág magának a szent városig — Jeruzsálemig. Sok harc, sok kin, sok szenvedés után már majd elérte, mikor a hitetlenek rárohannak, megtámadják és ő a harc hevében oly sebet kapott, amelyen által nagy lelke elszállt . . . Ámde óriási vágya, *amely küzdeni hívta, legyőzte még a közeli halált is. Vergődve, kínban, vérben, amint bírta, odavonszolta magát a városkapuhoz, s küszöbére nyomva ajakát., egy hos-zu, hosszú csókkal halt meg . . . Én is