Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-11-07 / 45. szám

a város. Anglia a maga kusz első város:il valóságos törvényhatóságokká fejükei lordmajorokká emelte. Átengedett nekik egy csomó állami jövedelmet, adott és ad közvetlen pénzbeli támogatást. Nálunk még mindig az ellenkező állapot vau meg. A városokat renge tegül megterhelték az állami igazgatás dolgaival, fogyasztási, adóbeli és italmérési jövedelmüket pedig az államkincstár részére foglalták le. De nem volt nagyobb gondunk a városi közszellem fejlesztésére sem. A városok egykori értékes polgár síiga nem állott közéletünkben ott, ahol állania lehetne. Kiváló közéleti erőink legnagyobb részben elvonultak a városi élettől s más téren kerestek érvényesülést. Mindamellett a modern magyar fejlődés legörvendetesebb jelenségeit a városokban látjuk. Ki ne gyönyörködnék abban a hatalmas haladásban, amelyet Pápa városa is fölmutat. Ki ne érezné, hogy művelődésünk e hatalmas em póriumot erősítenünk, gyarapitanunk kell s meg kell könnyitenünk azt is, hogy a szépen fejlődő városunk pol gárai anyagi túlterhelése nélkül kaphassák meg a városi törvényhatóság közjogi fényét. Valamennyi városunkat megilleti a törvényhozás különös gondozása. Több százados fölfogást és politikai gyakorlatot kell megtör nie az uj városi törvénynek. Az uj városi törvénynek kell századok mulasztását pótolni s tovább építeni abban az irányban, amelyben városaink fejlődése saját erejéből, a ránehezedő kedvezőtlen viszonyok ellenére is előre tudott törni. Most már nem idegen test nemzetünkben a városok lakossága, mint annak idejében, hanem ellenkezőleg, a leg hatalmasabb tényezője a magyaroso dásnak és a nemzeti kulturának. Gyarapodnak a városok belső szellemi erői s mind több lesz azok nak száma, akik a városi közéletben I szereztek érdemeket a nemzeti munka terén, s képesek és hivatottak a vá rosi közügyeket vezetni. Ez erőkön fölépülhet a városok erőteljesebb anyagi gyarapodása is. Óhajtva várjuk, hogy a politikai válság komor felhői elvonuljanak s az állami munkásság mielőbb megin dúljon, a melynek során a városok helyzetének nagyfontosságú rende zése is a megvalósulás stádiumába jusson. A Svardströ November 2. Felejthetetlen műélvezetben volt része az elmúlt hét kedd estéjén annak az előkelő publikumnak, amely a Griff-szálló nagytermében gyűlt össze, hogy meghallgassa Svardström Valborgnak, a világhirii énekesnőnek hangversenyét. A svéd csalogány, aki egyébként a budapesti opera állandó vendégművésznője, mostanában élelmes impresszáriójával, Luria Artúrral sorra látogatja a vidéki nagyobb városokat és e kőrútjában eljött Pápára is, hogy mi is megcsodálhassuk tüneményes koloraturáját, előadásának precizitását, énekének szines, meleg tónusát. Sajnos, a tágas terem — kellő érdeklődés híján — csak félig telt meg. a hátsó széksorok üresen állottak. Szinte érthetetlen a pápai publikumnak ez alkalommal tanúsított közönye. Oly ritkán van nálunk alkalom hasonló kellemes szórakozásra, hogy örömmel kellene felkarolni mindenkinek az ilyen vállalkozásokat. Az az aránylag kicsiny hallgatóság azonban, amely a koncerten megjelent, mindjárt az első szám után szinte extázisba jött s az egész estén keresztül lelkes ünnepléssel adózott a művésznőnek, elhalmazva őt zugó tapsokkal s a bámulat és elragadtatás gyakori nyilvánításával. Valóságos tapsorkán követett minden egyes dalt; kettőt az ovációkon szinte gyermekes örömöt tanusitó énekesnőnek meg kellett ismételnie. Először — programon kívül —• a LaJcmé csengetyü-áriáját énekelte. Mintegy megbűvölve, varázslattól igézve hallgatta a közönség a csodásan behízelgő hang színpompás csillogtatását s a bámulatos könynyedséggel előadott nehéz staccatokat. Viharos taps hangzott fel az első szám befejezése után, a művésznő pedig boldogan, számtalan mély meghajlással köszönte meg az ovációt. Azután négy kisebb dal következett, ugyanolyan művészi tökéletességei előadva, hasonló sikerrel. Mégis a legnagyobb hatást a művésznő Lőve két kis dalával érte el. Svardström Valborg asszony ugyanis nemcsak énekesnő, hanem színésznő is és dalait a tartalomhoz simuló diszkrét, felette kifejező mimikával kiséri. Ezt a képességét tanulni vágyó orvosnövendékek s ő nem szí hétszámra karbolos levegőt 1 A beteg egészen felizgult ettől a nyárspolgári gondolattól. De én letérdeltem a súlyos beteghez ; homlokáról letörültem a verítéket s egész szivemet átköltöztettem ajkaimra : — Édes, kis fiam, kedves Alfréd, mindig melletted leszek én is ! Hiszen ott is van uri ellátás ; ott is adnak külön szobát, külön ápolót! Jó dolgod lesz ott neked ! S ha a mama, a szegény, zokogó mama megtudja, hogy ott fekszel, meg lesz nyugodva az ő lovagias, szenvedő fiának sorsa fölött! Hatott, elvégre is hatott a könyörgés. A beteget kocsira tettük, s hála a főváros patriarchális közbiztonsági viszonyainak, elértünk minden akadály nélkül a kórházba. Útközben senki sem kérdezte tőlünk, hogy ki lőtte le közülünk ezt a szegény, beteg fillt? Végre ott feküdt a beteg a kórház hófehér ágyán. Virág volt a kezében, jóbarát őrködött fölötte. Csakhamar jótékony, felüdítő álomba szenderült, s amidőn fölébredt, mit látott legelőször ? Azt hitte talán, hogy rég általlépte azt a keskeny mesgyét, amelyen tul már a túlvilág szférái kezdődnek. Isten angyala fogadja e fenséges ébredésnél. Visszamosolygott a bájos tüneményre, mert az ágynál szép, jó Benigna soror — te állottál s te mosolyogtál a súlyos betegre, s mint tavaszi lombot a verőfény, ugy vidítottad fel tekinteteddel, mosolyoddal, szavaddal. Súlyos napok következtek most. A halál tusára kelt az erős, ifjú élettel, amely visszakövetelte jogait a jövőre, a boldogságra, a létezésre. Lázálmok hozták el fantomjaikat. Véres alakok röpdöstek a kórágy körül. Vérfagyasztó sikolyok hangzottak közelében. Ott 1 ott! mellette ! Ki üzi el őket! Ki hallgattatja el azokat! Egy gonosz szellem megtámadta a beteg ifjút, ki felpattant párnáiról és menekült volna, de nem tudott, nem menekülhetett! Lángba borult körülötte az egész világ ; mindenki futott, mindenki menekült, —- csak ő nem, csak őt nyaldossák már a tüzlavina gyilkos nyelvei 1 Ki segit a szerencsétlenen ? Avagy nem volna segítség ? Van, oh mégis van erőhatalom, mely a kárhozattól elragadja. Egy kis kéz, mely a lázas homlokot megsimitá. Egy ima, mely az egek irgalmát lekönyörögte. Egy köny, mely az égő sebeket megenyhítette. A szegény apáca térdelt a kórágynál, s mily óriás lehetett az ő hatalma, hogy attól a fantomok mind eltakarodtak, a zűrzavaros lárma elcsitult s a tűztenger háborgása megbékélt. — Jó testvér, maga van itt? — nyögött a beteg. — Én vagyok, Alfréd ur. Ugyebár, jobban van? Na, lássa. Egész éjjel imádkoztam maga mellett és beadogattam a jó orvosságot. Szentképet tettem a vánkosa alá és a jó Isten most visszaadja a marná jának., • Ártatlan, tiszta lélek ! Hiába váltottak ki a világ rablóbarlangjából ? Az élet néha oly következetes, mint a halál : nem bocsátja ki a kezei közül azt, akihez joga [ van. Legcsábítóbb szolgáját, a szerelmet küldte az ártatlan szivbe. A szerelem e falak közé hogy talál bemenetelt ? Karöltve érkezett meg a szenvedéssel és gyanutlanul ajtót nyitottak előtte. Vagy tudod-e, szegény testvér, hogy szivedben lakik már az, amit az emberek szerelemnek neveznek ? Ijesztő gondolat ! Mennyi ima, mily vezeklés lesz oly hatalmas, hogy visszaadjon Istenednek, önmagadnak ? A napok multak. Alfréd meggyógyult. Holnap távozik. Fiatal uracsok állanak körülötte. Felöltöztetik. Az elegáns ruha mily lötyögősen áll a megviselt testen! A mellényen észrevehető a gyilkos ólom által ütött lyuk. — Alfréd ! A golyót aranyba foglaltatod és odaajándékozod Micikének ! — kiált fel az egyik korzó alak. — Az ám, a Mickének ! Hogy van a I Miczi ? — Kint vár a kocsinál! — A .kocsinál ? És Alfréd siet, siet az ajtón kifelé, nem köszön, nem búcsúzik, mert a kocsinál várja őt Micike, aki két héten át várta s ha nem is imádkozott érte, és nem is ápolta, de pezsgőzés közben néha — emlegette. Akkor jut eszébe az ifjú lovagnak a szegény apáca. Talán el kellene búcsúzni a bohó leánytól. A kocsiból Micike mellől kiált hát I vissza : — Adieu, soror Benigna! Meg fogom látogatni! Soror Benigna ott áll az ajtóban. KÖny csillog a szemében. A Szent Szűz képe elé menekül. Lerogy és ugy zokog keservesen, keservesen ! Azután-megy a betegek közé. Ápolja őket, imádkozik értük . . .