Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-11-07 / 45. szám

ismertetni, kultnráj ukat emelni, pénzügyeiket rendezni, őket függetleníteni s előkészíteni a talajt, hogy ne a vármegyékre, hanem a modern hadmüveleteknek ezen modern erősségeire fektessék a súlyt az országos ügyek intézésénél is. Egyszóval erős városi polgárságot teremteni, fejlett iparral és kereskedelemmel, gazdag, hatalmas városokkal, akik és amelyek át legyenek hatva attól az ideától, hogy az állam jövö sorsa a városok életerős fejlődésétől függ. Nem közjogi csete-patékban kell kimerülni a nemzet érdeklődésének és erejének, hanem a szociális, kulturális és közgazdasági alkotások terén kell egy nagy versenyt végig küzdeni. Ezen versenyben pedig a főszerep a városoknak jut, amely próba teszi intellektuális erejüket. Ehhez a szerephez meg kell kezdeni a traininget. A közérdekért hevülő, tettre kész, összetartó, öntudatos polgárságot kell teremteni, amely tisztában legyen ne csak saját városának, de az összes hazai városok érdekeivel, tudjon ezért lelkesülni s ha szükség kivánja tudjon harcolni is. Álljanak a polgármester urak az egész tisztikarral együtt az élére a szervezkedésnek s alakítsák meg városaikban a városi pártot minden politikai vonatkozástól menten. A polgármesterek egyesülete a hivatalos város szervezkedése csak. Ezt követni kell a városi polgárság szervezkedésének. Budapest főváros polgármesterének buzdítása kell, hogy visszhangra találjon az egész országban, midőn a legutóbbi polgármesterek ankettjén ezeket mondotta : „A városi polgárságnak fel kell ocsúdnia a tétlenségből, éreztetni kell mindenkivel, akitől az ö sorsának intézése függ, a maga elszánt akaratát s azt, hogy annak kellő erővel, szívóssággal érvényt tud és akar szerezni. Az egész ország városi lakosságának szervezkedni kell.

u Nagyon is ajánljuk ezen eszmét polgármesterünk figyelmébe! A A politikai válság gomolygó füstje úgyszólván minden más kérdést és ügyet elföd most, legyen az bármilyen fontos s legyen bármilyen régen napirenden. Hogy ne menjünk messzire, itt van a vidéki városok helyzetének rendezése, amely szinte égető kérdéssé lett s a válság előtt a kormány és a törvényhozás elsőrangú teendői közé sorozta. Meg is indultak a városok helyzetének rendezésére az előmunkála tok s a vidéki empóriumok reménykedő izgalommal néztek a kormány akciója elé, amikor egyszerre beütött a válság s megakadt minden téren a munkásság s a városok ügye is háttérbe szorult. Pedig bizony nagy szükség volna a városok helyzetének rendezésére s a kormány annak idején tett kijelentései a legszebb reményekkel kecsegtették a városokat. Remény kelt, hogy a törvény hozás teljesen különállóan fogja fölkarolni a városok ügyét. Vége szakad annak az állapotnak, amelyben a törvények, hol mint törvényhatóságokkal, hol mint községekkel bánnak velük. Most ugy áll a dolog, hogy részben a vármegyei, részben pedig a községi törvényből keli összeszedni a városokat illető közigazgatási sza bályokat. A közelmúlt idők legelfogultabb dicsérője sem állithatná, hogy városainkat a törvényhozás és kormányzás különös támogatásban részesítette volna. Sem közjogilag, sem társadalmilag, sem gazdaságilag nem kaptak olyan erősítéseket, amelyek öntudatos városfejlesztő politika cselekményeiül volnának tekinthetők. A vármegye ma is előkelőbb dolog, mint s aki egy fillért dob a szegényeknek, az azt hiszi, hogy egy óra múlva teljes joggal söpörhet be ezrekre menő nyereséget. Hiszen a béna öregasszony is mivel köszönte meg ott a templom előtt a milliomos fillérét ? — Isten fizesse meg ezerszeresen ! Mikor delet harangoztak, megjelentél a béna koldusasszony zsöllyéjénél. Reggeltől kezdve az apácaknál tanultál, s ők küldöttek általad a nagyanyónak egy kis meleg levest, jó puha kenyeret, és egy falatka hust. Szöszke fejecskédet ráhajtottad a görnyedt váliakra, S ekkor az ember azt hihette volna, hogy Isten nem bizott az agg nő töredezett hangjaiban, alig hallható könyörgésében, de egy angyalát is leküldötte, mert az emberek irgalmassága e bájos képtől nem fordulhat el. Megkondult fölöttetek a déli harang. Mit tudtad te, játszi, mosolygó gyermek, hogy ércnyelvével hozzád beszél, s hogy beszéde betölti egykor egész életedet, s hogy egy hosszú élet minden pillanatában lesz hozzád valaha szava. Megkondult a déli harang, s te hazavezetted a nagyanyót. Az asztalnál ült édes anyád, és eldicsekedett vele, hogy a jó nénikéktől mily sok jót, mily sok szépet kapott maga is. Eldicsekedett adományaikkal, eldicsérte az adakozókat, A süldő leánykák figyelmes fogékonyságával hallgattad el, amikor — lopva mindig rád pillantva — eldicsérte, hogy mily pompás szobákban lakik a fejedelenmő! Mily szép oltárterítőket, misemondóruhákat hímez az egyik testvér, mily gyönyörűen fest a másik, és a fiszharmóniumon mily szépen játszik a harmadik, hogy szinte orgonát vélsz hallani!' A konyha kitűnő, s valamennyien oly jók ezek a nénikék, akik segitik a szegényeket, s ugy élnek ezen a világon, hogy a túlvilági élet már csak folytatása lehet a földinek. A nagyanyó rárábólint a templom látogatásban oly serény leányának szavaira, és sóhajtva mondja, hogy az élet csak teher, s az a boldog, aki Istennek él, s akit mielőbb magához vesz Istene! Te pedig elmerengsz az ágyacskád felett levő szenteltviztartón és feszületen, melyhez oda van tűzve a szentelt bárka, és egy hervatag koszorú. Eszedbe jut magadnak is, hogy a jó nénikék mily jók hozzád; sokkal jobbak, mint többi társnőidhez, sőt gyakran hallottad már saját ajkaikról, hogy milyen derék kis apáca válna belőled . . . Csalódások nem törtek meg, — hiszen nem is léphettél még abba a tömkelegbe, ahol minden lépés csalódás, búbánat és kétségbeesés. Még gyermek voltál, amidőn apácafátyollal választottak el az élettől, a világtól. Apáca lettél, mert szülőid téged találtak legméltóbb ajándéknak Isten számára, s a kolostor hölgyei rég fogékonnyá tették ifjú lelkedet az önmegtagadás, s a lemondás nagy érzései iránt. Jutalmad a szenvedők áldása, s a hála könye. Fogadj tőlem is egy forró köszönő szót, aki láttam, hogy a "kezed érintése balzsamot ád, a te szavad hangzása gyógyulást igér, s a te imádságod irgalomra hangolja a Mindenhatót . . . , * Ott állott a kórház ajtajában, amikor először láttam. Ott fogadott bennünket. Világos nappal döcögött végig a lépésben haladó bérkocsi a kórház bejáratáig vezető utca hepe-hupás kövezetén. A kocsi két ülésén halvány ifjú terült végig. Mellette ültem én, s aggódva figyeltem arcára, melyen — a hű barát szemével — a halál kezét láttam végigsimulni. Szemközt ült az orvos, kinek szemében aggodalom tükröződött, az én aggodalmamnak sokszorozója. A beteg ifjú is érezte a halált. Fölötte lebegett zordonan; nem volt hatalom, mely elűzze, ha a végzet törvénye azt parancsolja, hogy ezt a haldokló ifjú életet rabolja el azoktól, kik a kialvó lángot szitogatják, növesztgetik. — Gyorsabban hajtsatok, hiszen ugy nem fáj olyan nagyon. Az ifjú mély sebből vérzett. S amidőn abb?n a harcban, amelyre az előítélet mindig rákényszeríti a társadalom rabjait, a gyermekifju — gyilkos fegyvertől találva — lehanyatlott, ott álltunk mellette s remegve vártuk, hogy ez az ifjú lélek mikor keresi — hófehér szárnyakra kelve — Istent, hogy az elrablott életért, örökélet kárpótlását kérje ! Talán egy szóért, egy divatért, egy semmiért! Két lövés hangzott el. Pórnép tolongott körülöttünk, amely semmiesetre sem nyugodott bele a párbaj-kodex határozmányába, amint egy húszéves gyermekifju haldoklását lácta. — Kórházba visszük! Ez volt az orvos határozata. Kórházba! Csak ez a szó kellett az élet-halállal vivódó ifjúnak! A nagy dzsentri, család fiát kórházba vinni, ahol a plebs ! vívódik egy egészen plebejusmódon bekQ ! szöntő halállal! Őt, aki előkelő formák közt élte át s előkelően lökte el húszéves életét! Hadd lehelje ki inkább a lelkét út, az Isten szabad ege alatt, de ő nem fekszik nyolcvani krajcáros kórágyra, rajta nem okosodnak