Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-10-31 / 44. szám

tani, amelyek közt nem veszedelmes s ame y határok közt mozogva kárt nem okozhat. Egyszer — tán tíz-tizenkét esztendővel ezelőtt valamelyik miniszterünk szigorú rendeletet adott ki a protekció ellen s jellemzi e rendelet komolyságát, hogy azelőtt is, meg azután is adott ajánlóleveleket a protekció ellen kikelt kormányférfiu maga is. A legeszményibb állapot bizo nyára az lenne, ha választás vagy kinevezésnél a pályázónak nem lenne más pártfogója, mint saját érdemei s más ajánlólevelei, mint a jó bizonyítványok. Jutunk e valamikor ennyire, az kérdés, de á közérdek és közjó ér dekében kívánatos e kérdés kedvező megoldása. Különösen kívánatos itt Pápán, mert ha másutt csak virágzik a pro tekció, nálunk már egyenesen bur* jánzik. Egy évtized óta nem töltöttek be állást másként, mint ajánlólevelek alapján s az irások közt levő kereszt levélből nem azt nézték, hogy hol született és hány éves a pályázó, hanem hogy kinek a rokona. Ennek a módszernek rovására írhatjuk, hogy városunk intézményei első sorban nem hivatalok, de családi menedékházak, hol ha az alapítványi helyeket nem töltik be a rokouok, jönnek a jó barátok, ismerősök, vagy azok pártfogoltjai még akkor is, ha hetedhét vármegye szülötte is s Pá. páról csak annyit tudnak, hogy az fog nekik kenyeret adui, ha az ajánlólevél vagy pártfogás csütörtököt nem mond. Igy népesülnek meg hivatalaink lassanként idegenekkel; igaz, hogy idegenek eddig jobban beváltak mint a rokonok. A protekció azonban országszerte megérett a csődre s hisszük, hogy az nem is késik sokáig. Mi jobb szeretnénk ma, mint holnap. Még két előadás és Szalkay Lajos színtársulata hétfőn befejezi az őszi sziniévadot és már másnap, kedden Z.-Egerszegen „A sasfiók" verses drámával megkezdi mintegy 3—4 hétre tervezett szinévadot. A társulat a nálunk töltött sziniévad alatt kötelezettségét híven teljesítetté és közönségünk igényeit minden tekintetben kielégítette. A társulat nálunk óriási munkát végzett. Minden heten 3—4 újdonságot tanult be és hozott szilire, mely körülmény csak azt igazolja, hogy a társulat minden egyes tagja a legnagyobb ambitióval iparkodott arra, hogy közönségünk jóindulatát és pártfogását kiérdemelje. Nem mondjuk, hogy egyes előadások nál észrevehető nem volt a próbahiány, de általában véve az előadások precízül lettek bemutatva. Aki bennfentes a színészet adminisztrációjában, az méltányolni tudja egy színtársulat ambitióját, melynek I igjai 2—3 próbára képesek a legnehezebben megirt színdarabokat tisztességes előadásban bemutatni. Szalkay Lajos színtársulatánál erről győződtünk meg és ezért részünkről a legnagyobb elösmeréssel adózunk nekik. Ami a sziniévad anyagi sikerét illeti, arról is a legjobbat mondhatjuk. Eltekintve egy két előadást, az egész évad alatt telt, zsúfolt és táblás házak előtt folytak le az előadások és amint tudjuk, Szalkay Lajos szinigazgátó a legnagyobb megelégedéssel távozik el tőlünk, amenynyiben a sziniévad elég szépen jövedelmezett neki. Közönségünk amint már említettük a színtársulat iránt a legnagyobb jóindulattal volt és ennek fényes tanújelét adta azáltal, hogy az egész sziniévad alatt tömegesen látogatta a színházat. Szalkay Lajos színtársulata a jövő tavaszi sziniévadra újra körünkbe érkezik és igy tőlünk „A viszontlátás reményében" búcsúzik el. Heti referáclánkat adjuk a következőkben : Szombaton mint újdonság „A mozgó postásné" adatott elő. A közönség teljesen megtöltötte a színházat és igen jól mulatott a bohózat ügyes bonyodalmain. A címszerepben Bihari Erzsike igen kedves és bájos volt. A betétként elénekelt „szeres, szeres, ne hitegess" keringő is zajos tapsokat nyert. A címszerep kicsin}', de hálás. Igen hálás és kedves szerepe volt Gyárfás és Fekete Irénnek, mint fiatal* naiv szerelmesek. A kettősben elénekelt „Az a kutyafája" cimü dalt sok tapsok után többször megu jrázták nincs üdvösségesebb dolog a világon egy leányra nézve, mint tudni azt, hogy valaki ébren, alva, mindig csak vele foglalkozik. Ez a biztos tudat a mesebeli palást, mely láthatatlanul körülöleli, betakargatja, hogy ugy jár a földön, közönyös emberek között, mint Istennek kiválasztottja. Egy éjszakán pedig

v különösen szép őszi éjjelen, mikor a holdsugár tolvaj módjára osont le hozzá a leeresztett redőnyök rései között, határtalan megdöbbenéssel vette észre, hogy Osváth Kálmán deli alakja jelenik meg előtte, mikor arra a férfira gondol, kinek oldalán szinte elviselhetetlen üdvösség volna az élet.. . III. Ettől a pillanattól kezdve lehetőleg kerülte a szobaurat. Napok teltek el, hogy nem találkozott vele. Tecza most állandóan a szobában tartózkodott, mikor tudta, hogy Osváth hazajön, csakhogy ne lássa még a folyosón se. De azért állandóan figyelt mindenre. Így feltűnt neki, hogy a postajárás ez idő szerint nagyon megritkult. A levélhordó már nem tért be mindennap a kapu alá és csomag sem érkezett jó idő óta. Ezek a jelenségek Teezának valami leírhatatlan keserűséggel vegyes örömet okoztak. Gyűlölni kezdte azt a leányt, aki, ugy látszik, kegyetlen játékot űz a vőlegénye szivével és valami eszeveszett reménykedés költözött a szivébe annak a le hetőségnek az elgondolására, hogy a frigy talán fel is bomolhatik. Es ha szemtőlszembe nem is kívánta látni Osváthot, az ablak függönye mögül óvatosan kikandikálva, mindig figyelemmel kisérte, ha jött, ha ment. Égy napon Osváth útra készült. Előzetesen nem szólt nekik semmit, csak mikor a szobája kulcsát adta be, akkor búcsúzott el. Tecza nem kerülhette el, hogy ne találkozzék vele. Ránézett és csak akkor látta, hogy milyen halvány és szemei, bizonyosan az éjszakai virrasztástól, bágyadtak. Mikor a kezét nyújtotta, Tecza ugy érezte, hogy nem szabadna elbocsátani azt a kezet többé. Valami névtelen rettegés szorította össze a szivét. Mintha örvény kavarogna előttük. A zavaros, piszkos áradatnak még a harsogását is hallani vélte. El fogja nyelni, okvetlenül a martaléka lesz, ha ő nem tartja vissza, — gondolta magában babonás félelemmel és ez a félelem valahogy visszatükröződhetett becsületes, gyermekszemeiben, mert Osváth gyengén elmosolyodott és olyan hangon, mely biztatásképpen hongzottt mondta : — A menyaszonyomat látogatom meg. Három nap múlva megint itthon leszek; csak annyira kaptam szabadságot. E szavakra engedett a szörnyű nyomás Tecza szivéről, hogy helyet adjon a jól ismert féltékenységnek és irigykedésnek', amit az ismeretlen, szép leány iránt érzett. Oh, de ezt már sokkal könnyebb volt elviselni, mint a rettegést a derék, jó fiúért... IV. A három nap eltelt. Osváth nem tért vissza. A negyediken sem. Kerestették már az irodából is és Teczáék nem tudtak a szolgának felvilágosítást, adni. Végre a rákövetkező éjjel a gyorsvonattal megérkezett. Tecza az első csengetésre tudta, hogy ő az. Hirtelen felült az ágyban és leírhatatlan szívdobogás közt figyelte, míg a kapus beereszti. Aztán végigjött a folyosón, az ablakuk előtt továbbhaladt és benyitott a szobájába. Tecza mindent jól hallott az éj nagy csendjében. Egy perezre se hunyta le azután a szemeit és csak arra a gondolatra nyugodott meg kissé, hogy Osváth reggel a rendes időben hivatalba megy. Délután azonban újra kezdődött a rettegése. A kis cseléd, aki vizet vitt be, újságolta, hogy a szobaúr ir és ugy el van merülve, hogy fel se nézett, mikor ő a pohár vizet letette eléje. És olyan furcsa! a fal puszta és üres ; nincs ott egy arckép se és az íróasztalon sincs, a szoba földje ellenben tele van papirfoszlányokkal. — Szakítottak! . . . Vége van mindennek ! — ujongott fel magában a leány és két kezét a szivére szorította. De nyomban reá rettenetesen megbűnhődött vétkes öröméért, mert Osváth szobájából pisztolydörrenés hangzott át. Tecza megingott. Egy percig még kételkedett, hogy bekövetkezhetett a szörnyűség, de látta az anyját végigrohanni a folyosón Osváth szobája felé és hallotta, amint kétségbeesetten rázza a bezárt ajtó kilincsét. Aztán nem látott, nem hallott többé semmit . . . Mikor hetekig tartó ideglázából felépült, megint az a csendes, igénytelen leányka volt, aki azelőtt, azzal a különbséggel, hogy nem volt maradása abban a lakásban többé. Télvíz idején költöztek el onnan, ahol szegény kis Tecza első, szinte tárgy nélküli, rövidéletű szerelme olyan szomorú véget ért . . .