Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-10-31 / 44. szám

is csalódtunk. Örömmel konstatáljuk ugyanis, hogy városunk polgármestere Mészáros Károly, ki a polgármesteri szék elfoglalása óta folyton fényes tanújelét adta annak, hogy városunk érdekeit célzó vitális ügyeiben radi kális orvoslást eszközöl, ezen fontos kérdést is magáévá teszi s városunk épitési szabályrendeletének elkészítését megfogja sürgetni. Ez a tudat megnyugtat bennünket s most már erös hitünk, hogy már rövid idö alatt ezen kérdés a közgyűlés napirendjére fog kerülni. Tudjuk ugyan, hogy ezen szabályrendelettel kapcsolatosan az utcák rendezése anyagi áldozattal van egybekötve, de ezt most már kikerülni nem lehet s reméljük is, hogy képviselőtestületünk ezt belátva, nem fog visszariadni ezen áldozat elöl, mert ennél a kérdésnél szűkmarkúnknak nem szabad lenni. Ezen meggyőződéstől áthatva intézzük most már újólag szavunkat városunk érdemes polgármesteréhez s kérjük lakosságunk nevében — kik hozzánk fordulnak már több izben panaszukkal — hogy ha már kezébe vette a városrendezés ügyét hasson oda, hogy épitési szabályrendeletünk nemcsak mielőbb elkészüljön, de jól is készüljön el, és mielőbb hatályba is lépjen. Továbbá tegye meg a szükséges intézkedéseket arra nézve, hogy Pápa városának legyen térképe, mert enélkül alig képzelhető, hogy valaha városunkat a modern városok sorai között említhessük. A A magyar közéletnek ha nem is legveszedelmesebb, de legelterjedtebb betegsége. Összeköttetés, pártfogás, protek ció nélkül nem miniszter, bankigazgató, titkár, irnok, de hivatalszolga vagy rendőr sem lehet az ember s igazán azt sem tudjuk, hogy melyik protekció veszedelmesebb és káró sabb, az-e ami van vagy az a mi nincs ? Első pillanatra különös az igy felvetett kérdés, ám egészen természetes le^z, ha kissé közelebbről vizsgáljuk s mélyebben tekintünk bele. A meglevő protekció Iegfonto sabb közhivatalainkat népesíti be silány, tudatlan, képesítés és képzettség nélküli munkakerülőkkel, akik nek a hivataloskodás ,csak kenyér, de nem hivatás. Hivataloskodnak a fizetésért, a pénzért és nem azért, hogy vállalt kötelességüknek emberül megfelelve, lelkiismeretes munkával szolgálják a közérdeket, a nagyközönséget, a nekik kenyeret nyújtó államot, törvényhatóságot, községet, vagy vállalatot. Egyes hivatalok, intézmények színvonalának szinte szemmel látható sülyedése mutatja a protekció romboló munkáját, amely néha oly mértékben nyilvánul, hogy szinte elenyé szik az erkölcsi kár mellett a szintén számba veendő anyagi veszteség, ami abból háramlik a munkaadó hivatalra, hogy a beajánlott rokon, pártfogolt védenc, egyik hibát a másik után követi el. íme káros hatása annak a protekciónak, amelyik megvan, nézzük most azét, amelyik nincs meg. > Évente ezer meg ezer szép reménnyel, tettvággyal és önérzettel telt fiatal ember lép ki az életbe s nagy részük a proletárok számát amiatt a protekció miatt szaporítja — amelyik protekció nincs meg, amelyik hiányzik. Hajdan, mikor a hivatalviselés csakugyan „u obi le officium" volt és nem kenyér, becsületből hivataloskod ták az emberek s évi tiszteletdijára fizetésére ráfizetett minden tisztviselő — abban az időben nem volt protekció, de nem is volt rá szükség, sőt nem is lett volna értelme. Szükség ma sincs rá, de ha már meg van s kiirtani nem lehet, legalább oly korlátok közé kell szorihoz kellett mennie, másnap mindenestől beköltözött. II. Osváth Kálmán, amint a balkeze negyedik ujján csillogó vastag karikagyűrű elárulta, vőlegény volt. Hogy fiatal lehetett a boldogsága, kitűnt abból a körülményből, hogy első este le sem feküdt addig, mig menyasszonya arcképeit — volt talán vagy tizrendbeli, különböző pózban — fel nem akasztotta a falra, az ágya fölé ; ki nem rakta az íróasztalra. Tecza, másnap reggel, mikor az uj lakó már elment a hivatalba, félénken osont be az idegen ur birodalmába, segítés ürügye alatt, s mig az qgyetlen kis cseléd söprögetett, ő csillogó szemekkel vizsgálta a berendezést. Bár elég csinos perszóna volt, be kellett vallania, hogy a „menyasszony" e tekintetben messze fölötte áll. — Milyen boldog lehet ez az ur, — gondolta magában, — hogy ilyen nőt mondhat magáénak, és a félénk tiszteletből most már kijutott Osváthnak is, kivel azóta ugy bánt, mint egy mesebirodalom várományo sával. A „vőlegény" körül forgott minden á háromszobás kis lakásban, ahol a vőlegény szóhoz egyúttal kozzáfüzték a rózsaszínű álmok, szép jövő és biztos boldogság fo galmát. Osváth nem volt zárkózott természetű. Mint az édesanyjuk által becézett fiuk rendesen, ő is szükségét érezte, hogy a messze idegenben is legyen valakije, akihez bizal masan szólhasson, és igy Molnarék csak hamar sokat megtudtak róla. Hogy Osváth szülei valaha gazdagok voltak. Az apja, mint első kereskedők egyike, a városban, ahol laktak, nagy tekintélynek örvendett. Mig egyszer csak, néhány rövid esztendő alatt, összeomlott minden. Csőstül szakadt ez időben rájuk a szerencsétlenség, amint ez már történni szokott. Leégtek. Egyik haláleset a másik után csak ugy söpörte a népes család tagjait. Szerencsétlenül ütöttek ki a spekulációk. Szóval az Osváth-ház ellen esküdött minden. Nem volt menekülés. Csupán ketten maradtak meg a nagy pusztulásból : ő és egy huga, aki a körülményekhez képest jól ment férjhez. A sógorának a nővére pedig az ő menyaszszonya : Dobay Piroska. Tecza valami csalódásfélét érzett, mikor a Piroska nevet hallotta. Tudja az Isten, de ő igy, az arckép után Ítélve, egészen más nevet gondolt neki: regényeset, patetikusan hangzót. A gyönyörű szép szemeihez, fenséges homlokához, dus, nagy barna hajához, junói termetéhez valami szomorú királynői, vagy tragikus bibliai alak nevét, pl. Izabella, Judit, vagy Kleo ... De hát Piroska volt, egyszerűen Piroska, mint akármilyen csitri leány, akinek mozgékony lényéhez, fitos pofikájához nem is talál más név. Teczának ettől kezdve valami különös, mélabús örömet szerzett, hogy a levélhordó milyen gyakran fordul be a kapujukon a lakásuk felé és az Osváth szobájának ajtajára függesztett kis postaszekrénybe levelet dob. Sokszor jött csomag is: könnyű, ízlésesen kiállított, illatos csomag és ilyenkor ő vette át és őrizte, mint az inkák kincsét, mig a címzett átvehette. Már messziről csengett feléje a hangja, mikor délben jönni látta: — Ma nem csak ugy! Ma csomag érkezett! Tudta, hogy mennyire megörülnek ennek a kedves hírnek. Az ifju arczán ilyenkor mintha napsugár suhant volna át. Szép szemei felragyogtak és puha metszésű ajkai körül egyszeriben boldog mosoly jelent meg. Átvette a csomagot, köszönt és sietett. — Uram Isten, — hogy sietett! — vele a szobája felé . . . Tecza sokáig nézett utána és nem tudta, miért, de sírni, keservesen sírni lett volna kedve. Az ő fiatal élete, mely eddig mentve volt minden ilyenfajta emóciótól, egyszerre sivárnak, értéktelennek tetszett neki. Szegény leány volt és fegyelmezett lelkű. Képtelen ábrándoknak helyet nem engedett a szivében. Hozzászoktatta magát a gondolathoz, hogy az ő helyzetében megnem engedett fényűzés a szerelem és ha férjhez megy, ezt csakis azért teszi, hogy legyen, aki eltartsa őt és az edés anyját. Igy tett az anyja is. Reá miért várakoznék más sors ? De most, hogy közvetlen közelében nyílott a szerelem csodás pompájú, exotikus virága, valami nyugtalanító, emésztő sóvárgás, mondhatni irigység, egészen alattomosan fészkelte be magát a mit sem sejtő, becsületes lelkébe. Megtörtént, hogy ő, kinek eddig oly nyugodt, egészséges álma volt, mint egy gyermeknek, most a fél éjszakákat átvirrasztotta. Ilyenkor mozdulatlanul feküdt az ágyában, hogy az anyja mit se sejtsen és nyitott szemekkel meredt, a sötétbe. Tőle a harmadik szobában pihent egy idegen férfi, boldogan álmodva az ő gyönyörűséges arájáról. Mert hogy minden éjjel róla álmodik, arra Tecza meg mert volna esküdni. És Tecza most már sejtette, hogy