Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-09-12 / 37. szám

teli, miszerint az általunk jelen alkalommal szóba hozott bejelentési hivatal lehető mielőbb szerveztessék s ez által megkönnyítjük nemcsak az orvosok, de főleg a rendőrség ellenőrzési működését, miáltal nagyot használunk városunk közegészségügyének és administrátiójának. Annak jelzésére, hogy Pápa városának mily nagy szüksége van erre egész cikksorozatot lehetne közölni, de nem tartjuk szükségesnek, mert az, amire okvetlenül szüKség van, hosszasan ajánlgatni felesleges. Biztos tudomásunk van, hogy városunk rendőrsége az adó és gyámi hivatal, de általában az összes tisztviselők és mindazok, akik városunk közigazgatását ismerik, igazat adnak nekünk, midőn a bejelentési hivatal felállítását sürgetjük. Hinni szeretjük, hogy a város képviselete be fogja látni felszóllalásunk helyes voltát s rájön, miszerint ez állapoton segíteni, okvetlenül segíteni kell. Jól tudjuk, hogy ezen bejelentési hivatal felállítása anyagi megterheltetést von a város kasszájára, de azt is tudjuk, hogy ezen ráfordított kiadás megtérül azon jövedelmekből melyek a mai viszonyok között a város nem juthat, melyektől a bejelentési hivatal nem léte miatt elesik. A lakositásért eddig nem folyamodó egyének járandóságából eme hivatal költségei nagyrészt fedezve volnának. Még az irigység, a legnagyobb elfogultság sem tagadhatja, hogy városunk halad, hogy sok tenni való vár reánk, de azt is be kell ismerni, hogy amit hanyagolni, mellőzni nem lehet, azt nem mellőzhetjük. Ilyennek tartjuk mi a bejelentési hivatalt sok és fontos okból. Életbelépett a kivándorlási törvény. Mi voltunk azok, akik ismételten sürgettük a kivándorlási törvény sürgős életbelépését, mert azt tartottuk, a mit a belügyminiszter a most kiadott életbeléptetési rendeletben mondott, hogy a nemzeti, gazdasági, jogi és erkölcsi szempontok elengedhetetlen kötelességünkké tették, hogy a kivándorlásra az eddignél szigorúbb rendeletet léptessünk életbe. „Éppen azért örülünk annak, hogy a kivándorlási törvény folyó évi szeptember hó elsején életbe lépett. Az életbeléptetési rendelet most érkezett le városunk elöljáróságához és hat fejezetből áll. Legfontosabb része a rendeletnek az ötödik fejezet, mely azt a fontos társadalmi szervet ismerteti, a mely hi vatva lesz társadalmi utón hazánk legvérzőbb sebét, a kivándorlást enyhíteni. Ez a társadalmi szerv a kivándorlási tanács, a mely megalakul központilag és a vidéken is s mindenütt a helyzethez illő, a kérdés egész egyetemét átölelő programmot állapit meg, e helyi körülmények szerint, a mely a ránk zudult uj szociális veszedelmet talán elhárítja rólunk, azt a veszedelmet, melyet görnyedve érez gazdag és szegény : a nemzeti vérveszteség következtében beálló gazdasági termelés drága, elviselhetetlen voltát. Azt hisszük azonban, hogy a hatóságnak a kivándorlás enyhítésére irányuló munkáját csak az esetben kisérheti teljes siker, ha a társadalom nagj érdeklődéssel fog az uj feladathoz járulni és sikerére széles körben közremunkálkodni. Abban a jóleső hitben vagyunk, hogy éppen a társadalomnak a munka vonalában való állítása, — ha ugyan a társadalom kellő módon felismeri azt a szinte hazamentő célt, a mely munkára hivja, — segít majd megorvosolni a nemzeti veszedelmet. Egy dolog mindenesetre vigasztaló. Amerika tiltó táblákat "állit föl azokra a helyekre, a honnan a beözön'és állandó. Parallel Európának a kivándorlást nehezítő intézkedéseivel. Amerika is hasonló és komoly intézkedéseket tesz a bevándorlás meggátlására. Ugy tetszik nekünk, hogy Amerika ide-oda hasonlít egy olyau budapesti villanyos kocsihoz, melyre a kalauz leakasztani készül a „Megtelt" táblát. Hogy ez igy van idézzük az amerikai „Szabadság" czimü lap feltűnő helyen közölt következő sorait : Már több izben hírül hoztuk, hogy a mióta Williams az ur Ellis Island szigetén, a kivándorlók iránt nincsenek hazament Debreczenbe, midőn azonban a Debrecenből jövő ujabb csapatok elmondták, hogy Daray nincs otthon, lassankint megerősödött lelkében az a gyanú, hogy László árulója lett a magyar ügynek és beállott a labanczok közé. A különböző csatározásoknál Dezső Imre mindig vigyázta Daray Lászlót, de nem találkozott vele, pedig elhatározta, hogy az első adott esetben leszámol vele. Végtelenül elkeserítette az a tudat, hogy egy magyar ember árulója lett a legszentebb ügynek. Daray László Heiser Kázmér német kapitány mellé volt beosztva és még eddig nem vett részt a csatározásokban, mivel a német gyanakodott Lászlóra és nem igen akarta oldala mellől elereszteni. Egy alkonyatkor Heiser maga elé hi vatta Daray Lászlót és egy lepecsételt levelet adván át neki, meghagyta, hogy amint teljesen besötétedik, azonnal induljon tizenkét emberrel és adja át a hadiüzenetet a tábortól négy mértföldnyire fekvő Brindau Alfonz ezredesnek. László átvette a levelet, elrejtette kabátja alá és amint szétterült a komor est a tájékon, csapatával megindult a Tisza felé. Alig mehettek egy órát, hatalmas eső omlott alá és oly pokoli sötétség lett, hogy ugyancsak lassan haladhattak az agyagos utakon. Éjfél felé szétszakadoztak a felhők és a kis csapat egy kis erdő szélén megállott pihenőre. A lovak nyerítve harapdálták az esőtől felfrissült füvet, a lo vasok pedig a gyorsan gerjesztett tűznél ruháikat szárítgatták, mikor hirtelen arra eszméltek, hogy körül vannak véve kurucz vitézekkel. Daray vette észre legelőször a veszedelmet és fegyveréhez kapott, de már a következő pillanatban két kuruc vasmarka vett körül. A tizenkét német pár perc múlva gúzsba kötve káromkodott a nedves földön. Ugy esett a dolog, hogy Dezső Imre negyven emberével éppen valami portyázásra indult, mikor a messze távolból világló tüzet meglátták. Nagy csöndben vették körül a németeket, ugy, hogy azoknak sem ellentállásra, sem védelemre nem volt idejük. Csák Kis Gergely kuruc vitéz oly éktelen dühbe jött, mikor a német plundra alatt felismerte Daray Lászlót, hogy menten le akarta ütni buzogányával. Dezső Imre azonban leintette a nagytüzü kurucot, kijelentvén ellenmondást nem tűrő hangon, hogy ő akar végezni az árulóval. — Bizony én nem sokat teketóriáznék vele, — mormogta Csák Kis Gergely — hanem felköttetném az első fára, hogy a holi lók egyenek a bűnös testéből. Dezső Imre azonban másképpen gondolkozott. Odalépett Lászlóhoz, aki dacosan nézett szerteszét, várva talán a véletlen szabadulást. Aztán végigmérve az embert, igy szólt hozzá keményen : — László! Mi vitt arra a végzetes lépésre, hogy fegyvert emelj véred, néped, nemzeted és hazád ellen ? Mi ölte meg a lelkedben a becsületet, melyért őseid vért ontottak ? Felelj, s ha van egy szó mentségedre, én elbocsátlak. Daray László nem felelt. — Megérdemelnéd, — folytatá Itnre i — hogy mint hazám árulóját menten fel akasztassalak. De nem teszem ezt, mert nem akarom az eddig tisztes Daray-nevet megbecsteleniteni. Ámde kardomat sem mérhetem össze veled, mert hazaárulóval nem verekszem. Azért tehát elbocsátlak. Menj, de szemem elé ne kerülj többé. Csák Kis Gergely éles szeme a beszéd alatt észrevette, hogy Daray valamit igen szorongat a mellén. Nem állhatta meg, hogy ne figyelmeztesse Imrét arra, hogy László valamit rejteget. Imre csakhamar elvette a levelet, melyben a német százados értesiti Brindau ezredest további hadimüveleteiről, a kurucok állásáról és több eféléről. Dezső Imre végtelen szánalommal nézett egykori barátjára, majd parancsot adott két kurucznak, hogy vigyék el Lászlót az erdő szélére és ott bocsássák szabadon. — Életéért feleltek, — végzé a szót Imre. — Te pedig vidd el gyalázatodat és ha tudsz ezzel élni — én életben hagylak. Ha azonban ismét visszatérsz a labanczokhoz és fegyvert emelsz véreid ellen, jaj neked. Megtalállak, bárhol ontod is boszudat. És akkor csakugyan nem ez a kard adja meg neked az utolsó döfést, vagy vágást, hanem kötéllel oltatom ki életedet. A két kurucz csak hajnal felé tért vissza. Azt beszélték, hogy Daray egész uton átkozódott és midőn elbocsátották, kétszer visszafordult és öklével megfenyegette az eget. Másnap délre Dezső Imre vitézeivel visszatért a táborba, maga előtt hajtatván az elfogott labanczokat. Daray László elhatározta, hogy vissza-