Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-09-12 / 37. szám

Ebből a kis szemelvényből és abból a körülményből, hogy a kiván dorlók szigetén, Ellis Island nevü vesztegzárban ez idő szerint háromezer olyan kiváudorló várja sorsát, a kiket a szigorú bevándorlási biztos nem engedett partra szállani, — megállapít ható, hogy a kivándorlásra vonatkozó liiidetett szigorúságnak a fele se tréfa: Amerika palliativ intézkedésekkel kor látozza a kivándorlást mindaddig, mig a szenátus előtt levő törvényjavaslat az Amerikában követelt nagyobb biztosítéki alap és 12 dolláros fejadó behozásával amúgy is lehetetlenné teszi a kivándorlást. Mondanunk sem kell, hogy a munkaadók érdekeinek ezek a rendelkezések nem tetszetösek: az amerikai szén, petróleum — hus és egyébb királyok akik az olcsó munkabérek következtében szerezték milliárdjaikat, nem fognak szívesen beleegyezni abba, hogy a szenátus a törvényt meghozza. Ára súlyos gazdasági okok és az erős közvélemény kiküzdi ezt bizonnyal a milliárdosok ellenére. Ne várjuk azonban összetett kezekkel, hogy mit tesz megmentésünkre Araerika, hanem érző szívvel és sze retettel maga a társadalom induljon munkára, hogy honfitársainkat itthon tartsuk nemzetünk erősítésére. Sziniévadunk kezdetén. Már legközelebb megjelennek a falragaszok, mely a „Színházi jelentésiről számolnak be és melyből kitűnik, hogy Szalkay Lajos szinigazgató újonnan szervezett társulatával szombaton kezdi meg az őszi évadot, mely körülmény bizonyos kötelességet ró reánk arra nézve, hogy oly dolgokat szellőztessünk, melyeket megszívlelendőnek tartunk ugy a közönség mint színtársulatunk részéről. A jelentésből látjuk, hogy a társulat gerince teljesen újonnan van szervezve és ha a régi jó tagokat hozzá vesszük, azt kell konstatálni, hogy kitűnő erőkkel fog rendelkezni s igy teljes reménnyel nézünk elébe a sziniévadnak s hisszük is, hogy közönségünk is méltányolni fogja Szalkay szinigaztónak áldozatkészségét, ki nem kímél semminemű áldozatokat, csakhogy közönségünk jogos és méltányos igényeit kielégíthesse. Senki sem tagadhatja, hogy Pápa varosa mindig hires volt irodalmi és művészeti szeretetéről. Pápa városa mindehkor örömmel áldozott a magyar színészetnek. Városunk intelligentiája eléggé tudja már, hogy melyik társulatot kell respektálnia! Nem a pessimista szemüvegén nézi közönségünk az előadásokat. Nem. Hanem képes arra, hogy a jót selejtestől, a salaktól megkülönbözteti. Nem frázis, de igaz tény, hogy Pápa városának messze földön hire van, hogy Thália papjait, ha hivatásukat őszintén és lélekkel fogják fel, itt e város falai között erkölcsi és anyagi siker kisérte. Szalkay Lajos színtársulatát majdnem teljesen újonnan szervezte a vidék legjelesebb erőiből és ha figyelembe vesszük, hogy a színigazgató azóta a színműirodalom legújabb termékeit is megvette és ez évadban előadásra kerülnek, ugy tehát elfogultság elnézéssel és ha azok nem felelnek meg a törvény követelményeinek, vissza küldik őket régi hazájukba. Sohasem figyelmeztettük honfitársainkat komolyabban, mint figyelmeztetjük most, hogy a lehető legjobban megfontolják, mielőtt útra kelnek az Egyesült Államokba.Szól pedig.ezen figyelmeztetésünk nemcsak azoknak kik önként, saját akaratukból indul nak el hazulról, hanem azoknak is. kik az Egyesült Államokban élve, vagy itt megtelepedve, hozzátartozóikat ho zatják ki. Bármilyen testi fogyatkozással bírjon valaki, ha péld. vak, sánta, béna, púpos, — szenvedjen valamely beteg ségben — a bevándorlási hatóság kér lellietetlenül visszaküldi. De kizárja és visszaküldi azon esetben is, ha nincsen anyagiakkal kellőleg ellátva. Példa erre két erős, fiatal munkabíró honfitársunk, kikről legutóbb lapunkban említést tettünk és kiket a ha tóság a szükséges továbbutazási költség hiányában kizárt. Egyébként, mi már hetek óta utalunk az eként megváltozott viszonyokra és az ezzel kapcsolatos, mind inkább sűrűbben előforduló deportálásokra. Azok tehát, kik jóindulatu tanácsunkat nem szívlelik meg és könnyelműen útra kelve, ideérkezésük alkalmával bajoknak és kellemetlen ségeknek vannak kitéve, önmaguknak tulajdonítsák az ily káros következményeket. megy Debreczenbe. Egy jámbor szántóvető embertől paraszti ruhát vett jó pénzen és az erdőben eldobálván a német ruhát, parasztnak öltözve ment egészen Kisújszállásig, hol egyik atyafiához bekopogtatván, azt beszélte, hogy a kurucz táborból fontos levéllel küldték, hogy hírt vinne a zempléni részekre, de a labanezok elfogták, ő azonban éjszaka megszökött és mivel a kurucz tábor körül volt németekkel kerítve, kénytelen volt visszafordulni. Oss Gergely, a gazda, megindultan hallgatta az ifjú elbeszélését, egy pillanatig sem kételkedvén, mert az inszigiiis Darayfamilia vitézi tetteit még a török időkben hallotta. Alig is akarta elereszteni vendégét, sőt, mikor ez menni készült, az öreg ur egy pár cselédjét rendelte mellé, hogy semmi bántódása ne legyen Debreczenig. A városban csakhamar hire terjedt a László esetének. Az öreg Eörsy is magához kérette Lászlót, hogy hátha tudna valami hirt Dezső Imréről. László szomorú ábrázattal jelent meg az öreg ur előtt és ugy tett, mintha valami nagy titok tartaná zárva ajkát. Az öreg Eörsi észrevette a László habozását és igy szólt : — Öcsém ! nem pulyalelkü ember áll előtted. Az élet ekéje nem egyszer véresre szántotta lelkemet. Minden csapást átéltem és elbírok még többet is. Csak a bizonytalanságtól irtózom. Mond meg tehát, hogy él e még leányom jegyese, Dezső Imre, vagy elveszett a szabadságért vivott küzdelemben? — Sejtésed való, — felelt Daray. — Imrét a labanezok egy éjjeli csatározásban leverték és megölték, ugy, hogy bármenn} ire is kerestük, még holttestét sem tudtuk, megtalálni. Nem akartam a lelkedet megszomoritani. A rossz hirt sohasem szerettem tovább adni. — Tehát meghalt, — suttogá az öreg Eörsy és elköszönvén Daraytól, ingatag léptekkel ment a kert felé, hol Ilonka éppen virágait öntözgeté. — Mi bajod, jó atyám, — szólt aggó dóan Ilonka — olyan sápadt vagy, talán rossz hirt halottal ? — A mai időben, midőn a szabadság van veszedelemben, hallhatunk e jó hirt ? — feleié szomorúan az öreg ur. — Isienem, talán csak nem esett Imré nek valami baja? Beszélj, beszélj, jó atyám, én erős leszek és ha csakugyan elesett Imre a szabadságért, egész életemen át fogom gyászolni, siratni, de büszke lesz égő fájdalmam, hogy szerelmemet a szent haza kérte áldozatul. — Igen, leányom, Imre maghalt. Többet nem mondhatott, mert Ilonka velőtrázó sikoltással borult mellére és a mélységes fájdalom pillanatában egymásba folytak könnyeik. — Az ég elvette Imrét, — vevé fel a szót Ilonka — de meghagyott téged nekem, jó atyám. Melletted talán enyhül szenvedé sem. Nyugodjunk meg az Isten akaratában és emeljünk sirig tartó emléket Imréntk szivünkben. És Ilonka elvonult rettenetesen égő sebével a világ elől. Gyászból, könnyből és öreg édesatyja iránt való gondos szeretetből állott élete. Egyszer aztán, egy esztendő mulvaj szállingózó csapatok vonultak keresztül a városon. Szomorú arezok, melyekről le volt olvasható a lemondás. A fejedelem, álmaiban csalódva, uj erőforrásokat gyűjtendő, elhagyta a haza határát. A tárogatók hangja elcsendesült és voltak olyan reménytvesztett lelkek, akik nem akarván szolgaságban élni, golyót röpítettek agyukba. Alig, hogy megjelentek a szatmári részek fiai, Daray László eltűnt Debrecenből. Pár nap múlva megjöttek a debreceni fiuk is, a holtnak hitt Dezső Imrével, aki egyenesen az Eörsy-portára ment. A jegyesek találkozását lehetetlen leírni. Ilyen boldogságról nem álmodott Ilona. Az öreg Eörsy, aki már elgyöngült szemeivel alig látott, szinte fel sem tudta fogni a valót, mikor karjaiban tartotta visszatért vejét. Imre csakhamar megtudta, hogy Daray hamis hireket hozott haza, melyek, jó, hogy életébe nem kerültek a fiatal asszonynak és az elagott embernek. Ezek düledezve hallgatták a Daray gazságait, hazaárulását. Most már megértették, hogy miért tűnt el Daray, aki, nem állhatván másképpen boszut, hazug hirrel mérgezte meg az Eörsi-porta becsületes lelkeit. Néhány hét múlva Füredről az a hir érkezett a debreceni magisztrátushoz, hogy egy Daray László nevü embert a Tisza vize kidobott a partra. A molnár, akinél az öngyilkos lakott, csak annyit tudott mondani, hogy az az ember mindig szomoru volt és éjjelenkint mindig a viz mellett járkált Az árulót megölte a lelkiismerete.