Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-04-11 / 15. szám

társra, másikra is, de nem azért mert nekik jól esik, hanem azért mert az egyiket ülőnek a másikat kalapács nak tartják, mely a saját szerencséjük kovácsolására alkalmas lehet. Áskálódnak, piszkálódnak és gázolnak minden olyan madár danájában, mely nem az ő szájuk ize szerint fütyül. Szaladnak minden fényes kocsi után hátha találnak nyomában egy egy fényes szeget, mellyel társadalmi pozi czi ójukat megerősít he tik. Köszöntenek nyakra főre névnapot, ünnepet, ujesztendőt, de nem azért, hogy a megköszöntödnek tény leg valami jót kívánjanak, hanem hogy az ilyen apró figyelmesség fogaskerekűjén feljuthassanak oda a hova vágynak. Rugdalóznak, kapá lódznak, hogy utjokból mindenkit és mindent elseperjenek aki és amiről csak hiszik, hogy uíjukban áll. Meg tagadnak Istent és hitet, hogy csak kapaszkodhassanak és feljuthassanak az érvényesülés eperfájára. Igenis a vallás erkölcs sarktételének : „szeresd felebarátodat, mint önmagadat" manapság fucscs. Nem felebarátot lát manapság egyik ember a másikban, hanem riválist, vetélytársat akitől a mindennapi kenyerét és a népszerűségét félti és ha meg tehetné még a napsugarat is lefelebbezné a legfelsőbb hatóságnál embertársa feje fölül. Ha tehát ezt az erkölcsi anar kiában fetrengő világot és emberiséget nézzük, arra a tapasztalatra jutunk, hogy más anyagból áll a telek és más anyagból az épület. A telek : az igazság ; az épület : a hazugság. Ilyennek képzelem a világot a Sodorna és Gomora idejében. Ilyen lehetett a világ akkor amidőn a teremtő az özönvizet eresztette reája. De hát miként a bibliai kritikus időkben h az igazság győzött és a hazugság elbukott, higyjiik és remél jiik, hogy a mai kor, a mai emberek hazugsága is el fog bukni és felette diadalmasan fog győzedelmeskedni — az örök igazság. Vajha a feltámadás magasztos ünnepének fenséges eszméje a kor szellemére s az emberiség erkölcsi világára hatna és feltámadna az őszin teség, a hűség, az önzetlenség, a szeretet és testvériség szent érzete a szivekben. Majd ha ezt a feltámadási ünue pet is ünnepelheti az emberiség, az lesz még csak az — ünnepek ünnepe s a dal, melyhez áhitatteljes öröm és örömteljes áhitat szolgáltatja majdan a melódiát az lesz valójában az — énekek éneke. Társadalmi kórság. Ha kissé széjjel tekintünk társadalmi életünkben, elszomorító jelenségeket látunk. Nincs meg a kellő harmónia, hiányzik az a láncolat, nem találjuk meg- azt a kapcsot, mely a polgárokat együvé fűzné. Az embereknek egymás közötti és egymáshoz való viszonya, lehet mondani, igen meglazult, rideg lett az utóbbi esztendők alatt. A helyett, hogy a civilizáció, a feivilágosodottság meghittebb kapcsolatot teremtett volna és ápolták volna a barátságos össhangzatos szellemet s mind szorosabb kötelék létesült volna a társadalom minden osztálya, valamennyi rétege között, elidegenedtek, mérföldes távolságra elhúzódnak egymástól az emberek. A rangosztály, a polc, a fokozat kiélesitette az ellentéteket, a kasztrendszer megmaradt csorbítatlan hatalmában és vörös fonálként húzódik végig társadalmi életünkön a „tekintély" firtatása, majmolása. A felsőbb tízezrek elzárkóznak az alsóbb százezrek elől, ezek meg elsáncolják magukat a legalsóbb milliókkal szemben. Mindenki „előkelő"-nek tartja magát, mert alatta vél nálánál kisebbet és gyengéb bet. Mily hetykén, mily dölyffel beszél a kishivatalnok a kereskedőről, s ez mily fity| málva, mily félvállról emlékezik meg az iparosról, s mily fennhéjázóan, mily pöffeszkedő hangon szól ez az alantasabb munkásról. Nem annyira a belértéket, a szeplőtlen tisztes munkát mérlegeli a társadalom, mint inkább egyesek munkakörét, hivatását tekintik és nézik le az emberek szokatlan gőggel, undorító kevélykedéssel. Mindebből azt a következtetést kell levonnunk ; hogy a társadalom előtt vajmi kevés becsben áll a tisztességes, becsületes kenyérkereset. A munka, nyilván szégyen, ha valamely alantosabb formában végzik. Nálunk ez az erős osztályozás megvan, mert mindenki ur akar lenni, mindenki legalább is annak tartja magát. A ki fölötte áll, I az imponál neki, bár tele irigységgel van Pihenőm csak uj ruhák idején van, ha szabad pihenőnek nevezni azt a nyarga lászást, amit a pénz előteremtése érdekében fejtek ki. Egyszer azonban rájöttem valamire. — Édes lelkem, — szóltam hozzá, — lépjünk becsületes alkura, intézzük el ezt az ügyet üzleti alapon. Én szeretem a nyugalmat, te szereted a zsebpénzt. Minden olyan napért, amelyiken nem panaszkodsz, kapsz egy forintot, Az asszony nagyot nézett s elkezdett magában számolni. Összeadott, kivont, sokszorozott, a végén kijelentette, hogy keves. — Én soknak találom. Ez tisztára mellékes jövedelmed lesz. A végén megalkudtunk napi három koronában, hozzácsapva a paragrafusokat is. Nevezetesen jogom van a levonásokhoz, ez a jogom pedig életbe lép minden legkisebb panasznál és az egész összeg erejéig terjed. Egy hét alatt visszaesés nem állhat be, mert minden visszaesés egy egy polgári ki menőt jelent a részemre. Viszont hét napi kifogástalan magaviselet után a rendes három koronákon kivül külön prémium jár. Meg is voltunk nagyszerűen egy darabig. Az én feleségem mosolyogva fogaMEGNYÍLT; dott, még mulattunk is ezen a furcsa szerződésen s én lefekvés előtt boldogan nyújtottam át a napidijat. A negyedik napon azonban már baj volt. Ahogy hazamegyek, ott gunnyaszt megint a díványon, igen halk hangon fogadta a köszöntésemet. — Mi baj, kicsikém ? Majdnem sirva mondta rá : — Semmi. — De mégis ! Talán bántott valaki ? Mitől vagy ilyen szomorú ? — Ne is kérdezd, ne törődj velem, — tört ki belőle a keserűség — rosszabb dolgom van, mint a kutyának. Elég bamba vagyok hozzá, hogy nehezen fogjak gyanút, ugyanazért tovább kérdezősködtem. De már erre felugrott és szinte villogott a tekintete. — És igy nem akarok élni, süsd meg a pénzedet, itt van az eddig adott is. Én panaszkodni akarok, tudd meg, mert a kutya is panaszkodhatik. A legnagyobb cliplomácziát alkalmaztam : hallgattam. Ismeri ezt az i Uapotot mindenki. Baj, ha az ember résztvevő, baj, ha ideges, baj, ha nem szidja a tehetetlen háziorvost (akit mellesleg emlitve, asszonyok őszitenek meg időnap előtt,) minden baj. Talán a hallgatásból nem származik veszedelem ! De minthogy már majdnem túlzásba mentem, amennyiben megeresztettem a jajongás zsilipjét, — előszedtem a második osztályú diploinácziai fogást. — Szegény X.-né, sóhajtottam — ugyancsak megjárta. A feleségem akkor már a sirást megelőző pihegést végezte. Ez olyan lassú fujtatásféie, hogy svungba jöjjön, amihez nagy gyakorlat kell. Ha azonban ismeri valaki a módját, elkészül vele minden perezben. Csodák csodája azonban a fujtatás lankadt s az én kis drágám, holmi szipogás után, még mindig egy csöpp sírással a torkában, megszólalt : — Hogyan járta meg X. né ? — Előre kell bocsátanom, — jegyezte meg a barátom, —hogy én, amint itt látsz magad előtt, lassankint egész közönséges alakká váltam, sőt azt is mondhatnám, hogy hitvány firma vagyok. X.-nét, mint a női tökéletesség mintaképét, fölötte nagyra becsülöm, de kénytelen vagyok róla pletykát komponálni, mert a feleségemnek kell a pletyka s másképpen nem jutok nyugalom hoz. A róla kitalált híreim közül tehát semmi MI? az uj postapalotával szemben az „ARANY OROSZLANY"-hoz : cimzett brazíliai káyébehoz SL t cil főlerakata, hol naponta friss pörkölt-kávé kapható. H Kapható még : nyers kávé, ezukor, csokoládé, cacaó. Mandola, mazsolya-szőllő, vanília. Rizs* szilva. Valódi nemes paprika. Dió. Tea, rum, likőrök, cognac eredsti zárt palackokban. •• VALÓDI GYÓG Y-C O G N A C. H r t A n. é. közönség szives pártfogást kérve, maradok teljes tisztelettel LOWENSTEIN M, MIKSA,