Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-10-18 / 42. szám

garmada számra vásároljon az ügynökök tolakodó serege, mely minden jobb falatot kiragad a kezünkből és nekünk csak az alját, a söpredéket hagyja. Várja be az ügynök, a mig a város közönsége szükségletét fedezte s ha olyan biztos és jó az ő pénze a kínálóknak, bizonnyal az ügynökök számára is termel eleget a termelő közönség. Ezt az észrevételünket jól jegyezzék meg városunk urai. Fontos nagy érdek az, mely immár hangosan kö vetéli a megvalósítást. Az adózó polgárok egy olyan jogát érintjük itt, melyet valóban élvezni akarunk. S mi azt hisszük, hogy a kenyérkérdéssel foglalkozó, adózó polgárok észszerű jogos óhaja oly világosan beszél, hogy a város urai feltétlenül kezet fognak a piaci mizériák megszüntetésére, a mely immár állandó témául ott ül azokon a verejtékkel dolgozó, kenyeret szerző, családapák homlokán, kik oly régen ha szontalanul, panaszkodnak, kik eddig hiába vártak valamelyes intézkedést. Jól jegyezzük meg, hogy.a polgárok e nagy sérelmén a legsürgősebb feladat segíteni s nem lehet nagyobb ambíciója egy városnak, vagy községnek sem, mintha polgártársai megelégedttek. Ez a városok legszebb politikája és egyben a leghasznosabb is, mert a közintézményekkel megelégedő polgárság képes városát előbbre vinni, minden ügyekben. A bejelentő hivatalról. Mint mult számunkban már jeleztük, a városi tanács f. hő 10 én tartott ülésében behatóan foglalkozott azon előterjesztéssel, melyet Kemény Béla városi jegyző tett a bejelentő hivatal létesítése tárgyában. Ezen előterjesztés szerint a bejelentő hivatal kérdése csekély költséggel, a rendőrkapitányság meglevő személyzetének legföllebb egy díjnokkal való szaporításával keresztülvihető. K Magát az előterjesztést alábbiakbiakban közöljük teljes szövegében: Tekintetes városi Tanács ! Városunk közigazgatásának szövetében egy nagy folytonossági hiány észlelhető, mely mintegy útjában hirtelen megmerevedett szempilla le nem csukódása folytán nyitva maradt szem mered felénk beszédesen mondván : toltsed be már egyszer óh város ezt a tátongó ürt, mely minél előbbre haladsz, minél magasabbra emelkedel a közgazdasági, a kulturális élet hágcsóján, annál nagyobbá, annál s^embeötlőbbé és hatásában annál érezhetőbbé leszen. Ez a folytonossági hiány, ez a tátongó ür a város közigazgatási életében voltaképpenaz fontos hely, melyet egy tökéletes összműködésre törekvő administráció szervezetében és szerkezetében egy olyan hivatalnak kell betöltenie, mely a közigazgatás minden kirendelt funkcionáriusának működésót megkönmiti és a nagy közönség a közigazgatási elet összes költségeit viselő publikum, vonatkozó köz és magánigényeinek teljesen megfelel. Ilyen hivatal, mely ugy a közigazgatás valamennyi orgánumára, valamint a nagyközönség minden rétegére nézve ma már a szó legszorosabb értelmében közszükségletet képez a bejelentő hivatal. Egy ilyen bejelentő hivatal létesítésére vonatkozólag kívánok a tek. városi tanácsnak, a város képviselőtestületének plénuma elé is terjesztendő, tiszteletteljes előterjesztést tenni. Megvallom-régóta- foglalkozom már a bejelentő hivatalnak városunkban mi módon lehető létesítésének gondolatával. Tanulmányoztam a bejelentő hivatalok szervezetét és berendezését nem kisebb helyen, mint többek között Bécsben is, ahol az azon időközi rendőrfőnök Habrda lovag engedélyével a bejelentő hivatal akkori főnöke Franki császári tanácsos egy magasabb rangú tisztviselőt rendelt mellém készséggel a célból, hogy nekem minden vonatkozó dolgot tüzetesen megmutasson, megmagyarázzon. Tanulmányozásom végén arra az eredményre jutottam, hogy nagyvárosok bejelentő hivatalainak rendszerével és módjával járó költségeket és kiadásokat igénylő ilyen hivatal, messze túlszárnyalja a mi anyagi tehetségünket, de meg igényeinket is. Nincs is szükségünk arra, hogy egy nálunk és általunk létesitend® bejelentő hivatal olyan nagy arányokat öltsön és sok kiadással járjon. Töprengésem, elmélkedésem és gondolataim ezen kalézolása közepette egyszerre csak azt látom, hogy annak a német poétának igaza van aki azt dalolja . Warum in die Ferne schweifen Sieh das Gute liegt so nah! íme, hiszen már is van minálunk egy ilyen bejelentő hivatal és ennek a vezetése épen az én kezembe van letéve. Igaz, hogy ez az én kezembe letett bejelentő hivatal csak részleges, amenyiben csupán katona sorba kerülő és katona sorban levő férfiak nyilvántartására szolgál. Ámde ami a nagyközönség egy részére nézve megállja a helyét, miért ne lehetne — Krisztus Urunk, könyörülj rajtunk ! Zsoltárokat és Iitániákat énekeltek s a kétségbeesett nép jajgató szóval ismételte : — Krisztus Urunk, könyörülj rajtunk! Nyár ideje volt éppen. A learatott gabona már garmadákban állt ; ele abból csak az ellenség lovai abrakolnak, Gallia népe már nem eszik. A tüz pusztítja el, amit az ellenség lovai meghagytak. Mindennek vége. Meneküljön, aki tud ! Lutetia lakói is, mely városka a Szajna egyik kis szigetén épült, menekülni akartak. Akkor még csak a szigetet foglalta el ez a város, azóta kiterjeszkedett a két partra s s másfélezer év alatt világváros lett belőle: a m;ii,Páris. Élt akkor e városban egy szentéletü apáca : Genoveva. Ez intette a lakosokat, hogy ne futással igyekezzenek elkerülni Isten ostorát, hanem buzgó imádsággal és penitencziatartással engeszteljék ki az ég Urát, a Mindenható nem fogja akkor elhagyni őket a veszedelemben. De az emberek nem hallgattak rá. Bolond beszéd az, hogy itt várják be az Isten ostorát. Igaz, hogy vannak a városnak jó bástyái, falai, tornyai, de ilyen maroknyi nép, mint ők, hogy állhat ellent a tengernyi, rettenetes sokaságnak, mely Attila királylyal jön ? Futni kell innen, menekülni, valami nagyobb város falai közt keresni oltalmat, ahol többen lesznek, ahol jobban védelmezhetik magukat. Vagy kievezni hajóikkal a tengerre. Annak mocsarai közt elrejtőzhetnek. Bárkáikra hordták minden értékesebb holmijokat, a házieszközöket, az élelmiszereket, mindazt, arait meg akartak menteni. Csak hamar, hamar, mert jön az Isten ostora 1 — Ne menjetek el, — esdekelt nekik Genoveva. — Én imádkoztam éjjel és nappal értetek sok könyhullatás közt, hamut szórva fejemre és böjtölve, hogy az Ur for ditsa el rólatok a veszedelmet. Imádkozzatok ti is. Mert nagy bün az, amit cselekedni akartok, hogy elhagyjátok szülővárosotokat. A férfiakat azonban nem bírta megindítani Genoveva szava. — Hát egy eszelős leányra hallgassunk ? — mondták bosszankodva. — Nem bíztok az Isten hatalmában, aki megvédelmezi övéit? — szól Genoveva. — Az Ur sugalja, amit én mondok. Attila nem fog e város falai alá jönni, ha ti megtértek bűneitekből, ha penitencziát tartatok, böjtöltök és imádkoztok. — Hamis próféta vagy, — feleltek neki — í.mitás a szavad. Ez a város már el van Ítélve, hogy romokba dőljön. Ha itt maradunk, mindnyájan elveszünk. Mikor Genoveva látta a férfiak megátalkodottságát, az asszonyokhoz fordult. Öszszegyüjtvén őket, igy szólt hozzájuk : — Szívtelen asszonyok, hát elhagyjátok házi tűzhelyeiteket, a hajlékot, ahol születtetek s ahol születtek gyermekeitek ? Mintha nem volna más módja a szabadulásnak, csak a futás. Miért nem folyamodtok az Úrhoz ? Hatalmas védőfegyver az imádság és Én mondom nektek a Mindenható I sen nevében, hogy városotok meg lesz aélve, ha ugy cselekesztek, araint igaz keresztényeknek cselekedni kell, mig sok nagy város, ahol oltalmat reméltek. az ellenség kezébe kerül s nem marad belőle kő a kövön. Az asszonyok megrendülve hallgatták e jós igéket. A fiatal apácza lángoló beszéde, átszellemült arcza, szemeinek túlvilági fénye meghatotta őket. — Valóban az Isten szava szól belőle, —- mondták. S körülvévén őt, kezét, ruhájának szegélyét csókolták — Ugy fogunk tenni, ahogy te mondod. És mindnyájan követték, amerre vezette őket. Genoveva pedig a Szent István mártir templomába ment velők, od», ahol most a Notre Dame pompás székesegyháza áll. Mikor mindnyájan bementek a templomba, Genoveva bezárta kulcscsal a templom ajtaját. Aztán gerendákkal is eltorlaszolták, hogy még biztosabbak legyenek. -— Most, testvéreim, imádkozzunk, — szólt az apácza. S letérdelvén az oltár előtt, hangos szóval elkezdett imádkozni. Az asszonyok egész gyülekezete pedig utána mondta az imádságot. Így imádkoztak ott sokáig, térdreborulva, zokogva s könyörögve Isten irgalmáért. Kint azalatt a férfiak nem találván sehol az asszonyokat, arra a hirre, hogy a Szent István martir iemplomába mentek imádkozni, odagyiiltek a templomhoz s dörömböztek az ajtón ; — Miért zártátok be az ajtót ? Mit csináltok odabent"? — Imádkozunk, — mondták a bent lévők.