Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-03-29 / 13. szám

Szorgalmazza a képviselőtestti létnél egy a mellék utcák jókarban tartását, mely valóban náluuk életbevágó kérdés, a hepe-hupás helyeket tegye egyenletesekké, a piszkos posványos gödröket temetesse be s gondoskodjék praktikus intézkedésekről, a helyi csinosodás és közegészségügyi érdekek védelmére. A fokozott mérvben növekedő igények mellett ehhez természetesen nagy tevékenységre van szükség, de mi hisszük, hogy a közegészségügy hivatott harcosai, városunk haladásának barátai, szóval a nagyközönség minden rétege a város s saját köz vetett érdekéből sziveseu fogják őket anyagi erejükhöz mérten hasznos működésükben támogatni. Mi nem a papiron működő szépitő bizottság tagjaitól várunk orvoslást, hanem azon intéző férfiaktól kik hivatásul tűzték ki maguknak Pápa város közérdekét szolgálni. Nézetünk szerint ez leghelyesebben volna megoldható, ha egy szépitő egyesület alakulna. Volt szó ugyan erről, de mint minden Jlyen kérdés — elaludt mint a szalmaláng. Városunkban pedig tudtunkkal többen vannak, kik ezt maguknak arrogalják és ezen szép és nemes iránt fogékony vezérlő egyéniséghez fordulunk, hogy ezen eszméknek testet adjanak s ha az eredmény nem is fog oly gyorsan bekövetkezui mint tán ők és mi szeretnők, de a végeredmény biztos. Bontsák ki a zászlót melyben e szavak legyenek olvashatók: Mindent Pápa város érdekében! A vidéki sajtó és a közönség, Nem sziveseu foglalkozunk önmagunkkal, de az utóbbi időben a vidéki specialiter a helyi sajtóra kifejtett egyeseknek nézeteire kötelességünknek tartjuk reflektálni. A sajtóról általánosságban beszélni azt jelentené, mint bebizonyítani, hogy a nap világit, a viz nedves és hogy fából nem lehet soha vaskarika. Bárki, ki némileg is szemmel kiséri a közéletben felmerült jelenségeket és a ki beljebb is pillant a közélet műhelyébe, világosan tapasztalhatja azt, hogy irányt, módot és fejlődést bármilyen nagyobb néprétegekre kiható mozgalomnál csak a sajtó ad. Azért is nevezték el a sajtót a negyedik nagyhatalomnak. Hatalma abból áll, hogy útját szegheti azoknak a törekvéseknek, melyeknek alap ját inkább az önzés, mint a közjó érdekében tett szolgálatok képezik. Megbéníthatja azoknak a kalandozóknak tevékenységét, a kik a közönség gyengéire támaszkodva érik el i bűnös céljaikat. Hatalom, mert a sajtó beszél, | nem egy maga, de igenis egy egész | olvasóközönség nevében fejti ki nézeteit. A kit ártalmatlanná tesz, azt ártalmatlanná tette nemcsak a nyilvánosságban rejlő hatalom egyedül, hanem egy egész közönségnek az akarata. Igenis akarat az, ami hatalmassá, nagygyá és olykor félelmetessé teszi a sajtót azok számára, kiket a közbizalom olyan székbe ültetett, a honnan maguk alatt láthatják azt a sok hiányt, azt a sok szenvedést, a min nekik segíteni kellene, de ők e bizalommal visszaélve, vagy a hiuságuk kielégítését, vagy a pénztárcájuk megtömését látják. A sajtó feladata, hogy az ilyen egzisztenciákat elpusztítson az őket meg nem illető helyről ; a sajtó feladata, hogy sasszemekkel ellenőrizze azoknak a tevékenységét, kik állásuknál fogva arra vannak hivatva, hogy előmozdítsák a közügyet és hogy támogatásukra legyenek azoknak, a kik a segítségre rászorultak. Feladata körülbelül az egész sajtónak egy és ugyanaz. Kigyomlálni a dudvát a hová magát befészkelte. Még azok az újságok is, melyek nem politikai vagy társadalmi, hanem tudományos, irodalmi, vagy akár ipari kérdésekkel foglalkoznak, még azok is utalva vannak rá, hogy birálgatásuk által itt ott javítgassanak, palÉs ez a fiu, aki előtt tárva-nyitva volt az egész világ minden nyönyörüsége, azért mégis pontos, szenvedélyes katona volt, sőt ráért még olyan abszurdum dolgokra is, hogy olvhsson s valószínűleg nemcsak olvasott, de tanult is, mert alig volt olían irodalmi, szépművészeti és tudományos dolog, amihez hozzá ne tudott volna szólani. És emellett nagyon jószívű volt. Ha megsejtette, hogy valamelyik tiszttársa bajban van, nem ajánlotta fel neki erszényét vagy hitelét, hanem becsapta rettenetesen. Addig csábította, kínozta a pillanatnyi pénzzavarban leledző tisztet, mig az vele le nem ült egy partié piket, vagy bakra és oly mesés ügyesen játszott, hogy egy félóra alatt már otthagyott a játékasztalon tíz, húszezer frankot — s igy megkímélte a bajtársát még attól is, hogy meg kelljen köszönnie a váratlan sagitséget. Tovább megyek. Dijon mellett volt a bivouakunk a nagy hadgyakorlatok alatt. Egynehányan — köztük Guido is — bementünk a városba. A főutczán elénk került két gyerek. Egy tíz-tizenkét éves kis leány és egy csepp kiosi, ökölnyi tacskó. Lehetett vagy négy éves. A kis leány sietett és vonta maga után apiczi mezítlábas gyereket, aki kövér kis lábaival alig birta követni nénjét. A Guido figyelmét m:;gára vonta a totyogó kis csemete; engem karon fogott és mentünk utánuk. A gyógyszertár előtt állottak meg, hova a leány bement. Rosszul mondom, felment, mert vagy öt lépcső vezetett a patika ajtajához. A tacskó lent maradt s várakozásában egypár tarka kavicscsal kezdett játszani. Honnan, honnan nem, egy parányi kölyökkutya ténf'eredett oda és rettenetesen megörült a porban játszó gyereknek, akiben játékos pajtást sejtett. Élénk csaholással ficánkolt a tacskó felé, aki azonban nem értette meg a kis kutya nyelvét és rémülten kapaszkodott fel a patika lépcsőin. Nehezen ment az irtozatos meredek ut megmászása, pedig nagy volt a veszedelem, mert a kis fenevad immár elérte a bugyogóból kicsüngő ingecskéjét. Volt valami festői, kaczagtatóan kedves e képben. Egy kicsi gyerek rémülve menekül a játszó pajtásnak ajánlkozó csepp kutya elől. A gyerek rettenetes erőfeszítések után tudott egy-egy lépcsőfokot haladni, a kis jószágnak ez nem sikerült. Két kövér hátulsó lába folyton visszarántotta, s minduntalan lepotyogott újra a kövezetre. Guido és én kaczagva néztük e jelenetet . . . Kérlek kedveseim, ne untasson ez a sok aprólékos részlet, szükség van reájuk, hogy megértsétek a kifejlődést. Már ebből is láthatjuk, hogy ha már igazi lateiner volnék, hány époszt és tragikomédiát Írhatnék c szerencsétlen Guido életéből. Ott hagytam el, hogy a kis ernber és a kis kutya vegyes érzelmektől hevített küzdelmét néztük, mig Guido végét nem vetette annak azzal, hogy a gyereket és a kutyát ölébe vette. Egy vértes hadnagy, egy város közepén, egy kutyával és egy gyermekkel a karján, ugy e szép látvány?... De hát amit mi — nous autres euirassiers — cselekszünk, az mind jól van cselekedve. E perczben lépett ki a kis lány a patikából. Sápadt, gyenge kis penészvirág. Szöszke haja kóczosan lógztt arczába s nagyon, de nagyon nyomorúságosan szegényül volt öltözve. Amint meglátta a Guido karjai közt a gyermeket, mint a vércse repesett feléje. — Uram, bocsássa el az öcsémet ! Guido nevetett: — Hát te vagy a nénje? — Én — felelt a leány. — Mit kerestél a gyógyszertárban ? — Az az én dolgom ! Adja ide Miskát. — Miska ? Hát ez miféle név ? Orosz ? — Nem, — felelt büszkén a leány nem orosz, hanem magyar, — S téged hogy hívnak ? — Idegenek nem szoktam megmondani a nevemet, ^dja ide az öcsémet I —- Majd otthon. Vezess haza — felelt a pajtásom és aytán mentünk a leány után • mind a négyen, már mint én, Guido és az ő két karján a kis fiu és a kicsi kutya. Nagyon szegényes, nyomorúságos lakásba értünk. Egy szegény zeneművész felesége haldokolt — mint ahogy másnapra meg is halt. És Guido gondjaiba vette a két gyereket. Ilonát [igy hivták a leányt) beadta a dreuxi zárdába, a kis Miska egy dijoni internátusban maradt. Azóta hat vagy tán több óv múlt el, de Guido hü istápolója maradt az árváknak. A kutya még ma is mellette van; a fiu idestova tanár lesz. A leányt is meglátogatta gyakran az intézetben s örömmel látta, hogy a fonnyadni készülő bimbóból királyi szép rózsa fakadt s olyan szép, minővel az ő raffinált szépségekhez szokott szeme is meg lehetett elégedve. Ilona tizenhét éves volt, mikor önkénytelen gyámja kihozta a zárdából. — A kis kóczos leány a kedves testvérek keze alatt, nagy uri barátnői társaságában maga is kész „grandé dame"-má változott. Guido már teljesen kész plánumraal