Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-03-29 / 13. szám

lérozzanak és az ügynek ilyen mód hasznára lehessenek. Hivatásban és jelentőségben semmivel sem áll a fővárosi sajtó mögött a vidéki. Bárminő lenézéssel, akármilyen kicsinylő csufolodással kisérjék is a vidéki sajtó tevékenységét olyanok, kiknek okuk van lebecsülni mindazokat a faktorokat, melyekhez vagy fel nem emelkedhetnek, vagy kiktől félniök kell, annyi bizonyos, hogy a vidéki sajtó a maga megkörvonalazott hatáskörében éppen olyan fontosságú tényező mint a fővárosi a magáéban. Sőt minden tartózkodás nélkül mondhatjuk, hog> jóval több. Mert mig a fővárosi lapok hasábjai csak magasabb fokú igények számára vannak nyitva, mig a fejlettebb sajtó nem képes a részletekre kiterjeszkedni, addig a vidék „élő lelkiismerete", amint a sajtót elnevezték, érzi, tudja olvasóközönségének minden kívánságát, minden óhaját. Tudja a helyiviszonyok beható ismerete folytán a módját is annak, hogy miképen lehetne javítgatni, helyrehozni mindazt, a mit megkíván a jobb állapotba való helyezés. A vidéki sajtó nagy hatással lehet az illető vidék egész társadalmi életalakulásra. Ha szükség van magyarosodásra, ha kell egyik másik helyen iskola, ha a közigazgatás nehézségéin egy hivatal létesítése segíthet vagy könnyíthet, ha bármily inas nyilvános közeg visszaél a reá bízott kötelességgel, akkor előáll a vidéki újság és rámutat a hibákra és megjelzi azt a helyes irányt, melyet követve, legkönnyebben és leg gyorsabban célt érhet a község, a járás, vagy az egész vármegye. Annak a sajtónak pedig minden más érdektől függetlenül, egyedül az igazság és a közjó legyen a vezérelve. Ha ilyen elvtől engedi vezettetni magát, ha ez képezi minden törekvésének savát, borsát, akkor hivatásának magaslatáról könnyű lesz neki oda jutnia, hogy valóban vezére lehessen minden tekintetben annak a vidéknek, a melynek érdekeit j védeni saját homlokára irta. Az igazság hatalma nagyon erős. Képes a legI makacsabb ellenséggel is szembeszálni. | Ez a makacs ellenség pedig minden | haladásnak kerékkötője, mely ellen a | hazug hiába viaskodik: mert az balítélet. Az a balítélet, mely csak ósdiságon rágódik és jónak csak az tartja, a mi a régi jó idők emlékének bélyegét viseli magán. A vidéki sajtónak a baitélettel, a rosszakarattal olykor nagy és kemény küzdelmei vannak, melyek szinte legyőzi) etetleneknek látszanak. Az egyedüli fegyver az igazság és a szeretet, a melyek segítségével minden ellentétet lehet elsimítani. Ez a két fegyver lesz oldalunkon ezután is, ha elindulunk abba az ütközetbe, a hol a műveletlenség, a butaság, a rosszakarat és az elnyomatás ellen kell majd csatát vívnunk. A harc kemény lesz, de annál boldogitóbb lesz az a tudat, hogy ebből a hadviselésből győztesként kerülünk ki. Színészet Pápán. Megjöttek régi jó ösmeröseink! Szalkay Lajos befejezvén Székesfehérvárott majdnem öt hónapra terjedt téli szinióva1 dot, ahol a közönség lelkes pártolását bírták, városunkba visszaérkeztek és hétfőn megkezdték a tavaszi évadot. Szükségtelennek tartjuk a társulatról újólag véleményünket nyilvánítani, hisz a társulat Összes tagjai megmaradtak, ösmeri őket közönségünk a mult szezonról, amidőn nap-nap után telt házak előtt lettek az előadások megtartva. Nincs okunk kétkedni, hogy a jelenlegi évad is oly fényesen fog záródni, mint a mult ősszel. Hisszük és reméljük ezt, mert Szalkay igazgató nem kiméivé áldozatot a sziniirodalom legjobb újdonságait megszerezte és azokat ezen évadban előadja. Ebben a reményben üdvözöljük Szalkay igazgatót és társulatát és eleve azon I tudatban vagyunk, hogy a közönség és színtársulat között a régi szinpatliia csak fokozódni fog. Az eddigi előadásokról adjuk referádánkat a következőkben: Hétfőn bemutató előadásként és egyszersmind premierként „Varázs keringő" | operettben gyönyörködött közönségünk. Ami az előadást illeti, arról csakis a legnagyobb dicséret hangján emlékezhetünk meg. Az est fénypontja Kormos Ilonka, közönségünk dédelgetett kedvence volt, ki Franci szerepében, közvetlen bájos játékával és utolérhetlen temperamentumával a tavalyi sikerekre emlékeztetett. Közönségünk már megjelenésénél a viszontlátás örömének kifejezést adva tapsokkal fogadta és ezen tapsok minden egyes énekszámánál ismétlődtek. Ugyancsak fényes sikere volt Solti Vilmának, ki Helena szerepében brillírozott. Rég volt alkalmunk ily tisztán csengő és minden liangmodulatioban biztos koloratur énekesnőt hallani. Ugy a pianói. valamint a felsőbb regiszterekben egyaránt kellemes várta. A kis zárdanövendéket bevezette egy kis palotába, melynek ablakai a park Monceaura néztek s amelyben ellakhatott volna bármely király királyi házból származott szeretője is. Végigvezette a pompás termeken, megismertette a kis kéjlak összes szolgaszemélyzetével : — Lásd kis Ilonám, ez a te birodalmad, ennek te vagy az úrnője. — Es aztán? — kérdé a leány. — Es én leszek a te rabszolgád 1 — Es aztán? — ismételte a leány — et puis? — Et puis, c'est tout — a többi tőled függ. Az Hona szeméből két kövér könycsepp gördült alá, de nem szólt semmit, ment aludni szépen, mint egy szófogadó gyermek. Talán még hallotta a Guido to vagördülő kocsijának zörgését — lehet az is, hogy nem — mert más dolga volt. Elég az hozzá, hogy mikor másnap az én főhadnagyom meg akarta kérdezni nevelt leányát, mit álmodott uj palotájában, a fészket üresen találta — az ő aranyhajú szép Ilonája elrepült s nem akadt nyomára. E kis tréfa is szép pénzébe került. Azt elgondolhatjájok, hogy egy szép, dúsgazdag fiatalembernek nem sok fáradságába kerül a szive éhségét kielégíteni! Guido éhes— olthatatlanul éhes, szomjas volt a szépségre. Szeretőit változtatta, mint más a zsebkendőit, mert megállni, állhatatosnak maradni bármelyik mellett is képtelen volt. Sohasem a leányt, vagy az asszonyt szerette 1 Egyedül a szépségüket — őket magukat megvetette, mert szkepszise súgta, hogy egyedül a pazar fény, a dusgazdagsága vezeti őket a karjai közé ós többre becsülte mindenikénél azt a kis kóbor Díjon-kutyát, melyet ugy fogott fel valaha rég — rég ezelőtt Díjon főutcáján két koldusgyerek között. Koronás, milliomos leányok kínálkoztak feleségül s ő kaczagva siklott ki az okos, ügyes mamák, számító leányok körmei közül, bár egy futó fürt kedveért kész volt kidobni százezreket. Belebolondult a kis Hortense de Villemorin herczegnőbe. A kokett gyerek szintén erősen meg volt perzselve. Guido eszeveszetten forró szerelmi vallomást követett el, mire a leány — utánozva valami poéta poémáját — ezt találta mondani: — Ugyan menjen, hiszen maga érettem a kisujja körmét se koczkáztatná ! — Voyons voir! — felelt Guido. — Nos, ha most innen (tiz méter magas terraszról) ledobnám a keztyümet, leugrana érte? — Próbáljuk meg! Guidora a lépcsők alján nyereg alatt várt Souvage Monarche, — az Angliában tízezer fontért vásárolt haks and hunters, — rászökött, fellovagolt a lépcsőkön az erkélyre : — Dobja le a keztyüjét princesse, leugrálok érte ! És leugratott. Souvage-Monarche bátor szívvel szökte át a terrasz párkányát, s aztán ott maradt nyakaszegetten halva. Guido megcsókolta a lovát, a herczegnőnek felhajította a keztyüjét s a lovásza lován tért haza, s többé nem látták soha egymást. Egyszer aztán kezdte észrevenni, hogy a vagyona kifut alóla, mint ahogy ki is futott, csak épp annyija maradt, hogy a szolgaszemélyzet, a cserkesz lányok életét busásan biztosithassa. De nem lőtte főbe magát — nem járt bajtársaihoz, kiket hajdan annyi bajból mentett meg, kunyorálni, szó és zaj nélkül elment Algírba a spaikhoz, s nem vitt magával mást, mint a Dijon-kutyát s két megmaradt lovát. Rosszkor érkezett a szerencsétlen. A tuaregek megint impertinens módon mozgolódtak. Még ki sem hagyták pihenni Algírban, már is kergették le messze, meszsze Uled-Miludba. Igen takaros kis garnizon egy Párisból oda szakadt lovastisztnek. Pár nyomorult arab viskó, egy nagy kaszárnya, no meg az obligát lazareth! Ennyi az egész Uled-Milud. De Guidonak jó volt ott is. A két lova, meg a kutyája volt minden társasága, azok is csak ritkán, mert azok az átkos, füstös poláju tuaregek ritkán engedték meg, hogy a társaságukat élvezze. Guido akkor pompás formát mutatott, egész bátran állhatott mindig a starthoz, mégis —- az ördög tudja, hogyan — Mattekinél rosszul ugróit el. A füstös ördögök közrekapták, a lovát kilőtték alóla s őt magát néhány alapos yatagavágáson kivül egy tört pikával a mellében hagyták a csatatéren. Félholtan vitték vissza Mihudba. Daczára kitűnő kondicziójának, pompás formájának, hetekig lebegett élet-halál között. — Most, most szeretnék lateiner, versfaragó, novella cselekvő poéta lenni, hogy letudnám nektek irni a szegény fiu lázalmait ! Azóta már nem hivja Ilona gróf urnák Guiclot, mert megesküdtek. Guido otthagyta a szolgálatot és poéta, novellaíró lett a szerencsétlen . . . t