Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-03-15 / 11. szám

lyet pedig városi képviselő folytatott épen az illetőségi ügyeknek közgyülésileg való ilyetén kezelése tárgyában és épen ez a privát beszélgetés adta kezünkbe a tollat, hogy e lapok hasábjain e témáról beszéljünk és arról gondolkozzunk nem e lenne érdemes az illetőségi ügyekre több közgyűlési súlyt helyezni, nem-e találnók méltónak az illetőségi ügyeket arra, hogy azok egész anyagával megismerkedjünk, azokat, hogy ugy mondjam — komolyan vegyük. A képviselőtestület komolysága és méltósága egyaránt megköveteli, hogy a közgyűlésnek napirendjébe felvett minden tárgy egyforma rigó rozitással tárgyaltassék. Minden tárgy, melyet a törvény a közgyűlés hatáskörébe utal, az által szabályszerű tárgyalás alá veendő, mert csak ilyen szabályszerű tárgyalási folyamat produkálhat megfelelő határozatot vagy Ítéletet. Ha tehát az illetőségi ügyekben a közgyűlést illeti meg a döntő szó, nem lehet és nem szabad azokat oly könnyedén venni, hanem akárhogyan is meg lettek azok minden oldalról a v. tanács által, mielőtt közgyűlésképes javaslattá is emeltettek, világítva, mielőtt a döntő szót a közgyűlés kimondja okvetlen egy beható pillantást kell vetnie « szóbanforgó ügy anyagába, a bírálat alá vett kér dés meritumába, sőt talán minden egyes közgyűlés elébe terjesztendő illetőségi ügyhöz mielőtt az érdemileg és véglegesen elbíráltatnék, a jogügyi bizottságnak is lehetne szava. Hogy tehát az illetőségi ügyekben hozandó közgyűlési határozatok a közgyűlés édes gyermekei legye nek, nem szabad az illetőségi ügyek kel a közgyűlésnek oly mostohán bánni. A betegsegitö törvény hibái. Tagadhatatlanul sok jogos panasz merült fel a régi betegsegitö rendszer ellen. Nem volt igazságos a régi rendszer, mert egyoldalú volt ! é^ csak az ipari és kereskedelmi foglalkozást sújtotta olyan terhekkel, melyeknek viselésére még külön is köteleztetett a külön betegápolási adó megfizetésével. A régi intézkedés te hát egy rókáról két bőrt húzott. Csak a kereseti adó alá eső polgárokat ! sújtotta, akik az önhibájukból munkaképtelenné vált alkalmazottaik megélhetéséhez a betegpénztári illetéknek egy harmadával voltak kénytelenek hozzájárulni, mig a nem iparos, a nem kereskedő, alkalmazottainak megbetegedése esetében, mindenféle anyagi tehertől mentes volt és a betegsegitö pénztárhoz járulni nem volt köteles. Ugyanezt a hibát látjuk az uj rendszerben is, most is csak az ipari foglalkozásúakat sújtják, még pedig az eddiginél nagyobb terhekkel. Ebben a rosszban végleg megnyugodni nem lehet. Méltánytalan dolog és csak álhumanizmus, hogy mig a régi rendszer szerint a munkaadó a munkás betegségi járulékainak egyharmadát fizette csak, most az uj rendszer szerint a munkaadóknak ugyanannyit kell fizetniök a betegsegitö pénztárba, mint a mennyit a segédektől szed az az állam. A segédek, munkások, ipari alkalmazottaknak minősített egyének, ha reá szorulnak — kapnak legalább valamit a betegpénztárból, a munkaadók nagy anyagi áldozatokra kényszerítve, csak folytonos zaklatást várhatuak ettől az állami gondnokság szülte nemes intézménytől, de segit séget nem. Volnának legalább igazságosak a járulékok kivetései ! De még ebben is igazságtalan, a pénztári uj törvény 15. §-a szerint ugyanis a bizto sitott tagok járuléka az átlagos na pibér 2 százaléknál kevesebb és 4 j százaléknál több nem lehet. Ha a megáMapitott százalék nem mutatkoznék elegendőnek, ugy az a maximumig felebbithető, ami bizouyára meg is történik, ha a megállapított százalék soknak bizonyulna, akkor az lejjebb szállítható, ami sohasem fog megtörténni. Maradjunk tehát egyelőre a megállapított 30 százaléknál. Értem, de semmi esetre sem helyeselhető, hogy minden egész, vagy megkezdett korona után napi 3 fillér számítandó. Ezen intézkedés mentségéül azzal lehetne érvelni, hogy az ügykezelés nyer egyszerűsítést, mert ha számfejtésekkel a törvény szelleme szeriut akarunk foglalkozni, külön számfejtőket, az eddigieknél is akarta, hogy Winz nem raajédt roeg a kastélyban. — Nem tudta elszenvedni a diktándómat. Ha esetleg ugy volt hozzám szerződtetve, hogy nem volt köteles írni, csak mondja meg, kérem s én bocsánatot kérek. Hisz ön rendelkezik és en engedelmeskedem, mert elég gyengék az idegeim, hogy nem tudok mást tenni, mint reszketni. Cso dás módja az utonállásnak, amikor valaki a saját mellének szegezi a pisztolyt s azt mondja : Ha egy tapodtat teszel, agyonlőttél engem. Még csodálatosabb, hogy akad nak — és pedig fölös számmal — olyan gyáva lények, akik jobban félnek ölni. mint meghalni. Seelenbach Kristóf csöndben hallgatta végig az asszonyka szemrehányásait. Maga elé nézett, komoran, szótlanul s nem mozdult egy arczizma sem. Amikor Magda is elhallgatott, csak akkor tekintett föl. — Nem azért jöttem, hogy bármilyen szándékában megakadályozzam. Ellenkezőleg, azt jöttem megmondani, tehet, amit akar. Biztositom róla, velem csak jót tesz, hogy ha ... pardon, megint utonállást akartam elkövetni. — Hagyjuk abba, gróf ur. — igen ? Legyen olyan kegyes, mondja meg, hogyan hivjak a következő urat, akit Ön ide rendelt s miután látom, igen kellemetlen önnek, ha a major domusaim sürgősen és bucsu nélkül távoztak, adja ki az utasításait is, mint kell bánnom az illető úrral s én engedelmeskedni fogok, hisz — és itt egyszerre csaknem ijesztő mosoly futott végig az arczán — Isten és emberek előtt a felesége vagyok, tehát engedelmességgel tartozom önnek. — Nem adok több major domust s azért jöttem, hogy önnel — — Elhallgatott, egy pár pillanatig kínos, néma csend állott be. — Kisasszony ! — kezdte ismét Se| elenbach — akármilyen képtelenül hangzik, I én mégsem tudok hazudni. Vagy legalább is nem akarok tovább hazudni. Nem önhöz jöttem, de Braunnélioz, az ön társalkodónőjéhez. Sejtelmein volt róla, hogy ő meg hozzám utazott. — Kérem, — szólt közbe Magda — nem szükséges, hogy tovább folytassa. Fölmentem minden kellemetlen igazmondás alól. Ezennel megígérem önnek, hogy nem utazom el, sem ma, se holnap, sem addig, amig ön erre föl nem hatalmaz. De vessünk véget ennek a kínos helyzetnek. Azt hiszem nem kell bővebben magyaráznom, hogy nekem igen kinos dolog az, ha tárgyalnom kell önnel. — Tudom, — mondta csöndesen Seelenbach — s talán ez is egyik oka volt annak, hogy nem önnel, hanem Braunnéval akartam megbeszélni a teendőket. —- Nos hát akkor azt ajánlom önnek, vagy várja meg itt misis Brownt, vagy sürgönyözzön neki, hogy várja meg önt otthon, önnél. Ha azután határoztak, azt sem bánom, ha a misisszel üzeni meg, mit parancsol. Nekem már nincsen önérzetem, egészen fölösleges, ha bármilyen társadalmi formaságokkal alkalmatlanságot szerez Önmagának. Azt hiszem, most már meg van velem elégedve ? Magda ezzel hirtelen megfordult s otthagyta a tó partján Seelenbachot, aki egy perczig igazán nem tudta, mihez is kezdjen. Amikor váratlanul maga előtt látta Magdát, hirtelen elhatározta, megmond mindent őszintén és egészen a feleségének, azután odarogy eléje s ugy kéri, nyújtson kezet neki, hogy valamiképpen ismét talpra álljon. Tudta, érezte, teljesen jogosan bánt vele igy az a szegény, meggyötört megcsalt asszony és mégis, amint eltűnni látta maga elől, ugy érezte, az egész energiája, minden a jövőbe vetett reménysége egyszerre eltűnt s hirtelen szidni, vádolni kezdte magát, miért is ragaszkodott ahhoz, hogy azt az igazságot mondja el, ami még reggel igazság volt, de ami már abban a perczben, amikor meglátta Magdát, megszűnt azzá lenni. Mert nagyon, de nagyon rövidéletű némely igazság s a legkülönösebb az, hogy ha egyszer túltettük magunkat egy igazságon, azontúl minden igazságunk halva születik s nem tudjuk többé megmondani, elhatározni, melyik igazságunk az, amelytől nem szabad tágítanunk. Amikor kiszökött Seelenbach ajkán a nagy mondás, hogy képtelen hazudni, egyszerre szükségét érezte annak, hogy a reá legmegalázóbb igazságokat mondja el s mert megakadályozták benne, most egyszerre nem tartja többé igazságnak. Soha annyira megalázottnak, soha anynyira igazságtalanul megvetettnek nem érezte magát, mint most, amikor egyedül