Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-04-19 / 16. szám

valók. A városi körben azonban politikai pártkülönbség nélkül találkozhatna egymással intelligentia, az iparos, a földmives és mindaz, aki csak a város közügyei iránt érdeklődik. De tovább megyünk, ennek a városi körnek tagja nem csak képviselőtestületi tag lehet, hanem bármelyik adófizető polgár. Hiszen minden kérdés közvetlenül mindnyájun kat érdekel s a több szem többet Iát elvéből kiindulva sokan helyes ötletekkel s érvekkel állhatnak elő, kik nem is városi képviselők. Mert bizony máshol is megesett már az a dolog, hogy egy egy bonyodalmasabb kérdést, melyen szakemberek hóna pókig vitatkoztak és huzamosan tanakodtak, egy egyszerű ember észjárása után oldottak meg. Nagyon jó iskola volna az ilyen kör a városatyáknak, kik azután az itt nyert tapasztalataikat szépen érvényesíthetnék a közgyűlésen. S meg volna még az erkölcsi haszna is, hogy a vallási, politikai és osztálykülönbségen felülemelkedve minden képviselőtestületi tagot szavazatában kizárólag csak a célszerűség, a közérdek vezetne s hogy azok az ellentétek, melyek néha nélia, bizony nagyon is élesen mutatkoznak, szépen elsimulnának s minden polgár a másikban habár különböző utakon is, de a közös cél felé igyekvő társát látná és becsülné. A város vezetőinek figyelmébe ajánljuk az eszmét, a mély nem uj ugyan, de megvalósítására nálunk éppen a jelenben igen alkalmas talaj mutatkozik s amelyet célravezetőnek tartunk arra nézve, hogy a képviselőtestületi tagok nagy részé! nek rövidlátását és tájékozatlansá; gát végleg megszüntesse. Tessék ezzel az eszmével fog lalkozni, mert városunk haladását és fejlődését célozza. Országos-íásáraink érdekében, Nagyon is aktuálisnak tartjuk ezen kérdés szellőztetését, jóllehet ez érdemben már több izben felszólaltunk, de a mult héten tartott országos-vásár tapasztalatai után újólag kötelességünknek tartjuk ezen thé mával foglalkozni. Szomorú panasz az, hogy városunknak a forgalma szinte szemmel ! láthatólag apad és a régi hires, nevezetes pápai vásárok egyre összébb zsugorodnak. Tény, hogy az országos vásárok 1 jelentősége az egész vonalon csökkent és ezt bizonyos fokig éppen a forgalmi viszonyok javulása idézte elő. Majd minden kis községnek meg van a maga országos vásárja mellett még a maga hetivásárja is. A nép nincsen rászorulva, hogy nagy vásárokra járjon azért, hogy szükségleteit beszerezhese; és általán kezd mindig szükebbkörüvé válni az a szokás, hogy éppen csak az országosvásáron vásároljanak. Az emberek rájönnek arra aprónkint, hogy az országos vásáron sem olcsóbb az áru, mint máskor és igy mit sem veszitenek azzal, ha szükségleteiket a hetivásáron szerzik be. Aminthogy van akárhányszor olyan országos-vásárunk, amelynek a forgalma nem ér fel egy jó hetivásáréval. De az állatvásáraink is hanyatlanak. E tekintetben meglepően nagy a forgalomcsökkenés és ez súlyosan hat az egész kereskedő és iparos világra. Az emberek nem jönnek ide eladni, nem jönnek ide venni. Mintha az eladó ugy gondolkozna, hogy itt a vásárban nem talál elég anyagot a válogatásra. Ez elég baj. Baj annál inkább, mert az állatvásárokat nem lehet a belső vásárok kaptafájára húzni és az állatvásároknak ma is meg van még a régi jelentőségük és egy egész sor olyan város van a környéken, amelyek kisebbek mint a mi és az állatvásáraiknak a forgalma mégis nagyobb. Általában az az egyik bajunk, hogy a város nem csinál elég reklámot a vásárnak. Pedig azzal is kell dolgozni. Hirdetni kell és tudtul adni a dolgokat manapság, amikor mint egy francia mondás tartja, még az — Hasonlít hozzád ? — kérdezte hirtelen a leány, akinek csak most ötlött szemébe a rabszolga, aki pedig igazán szemre való legényke volt. A rabszolga hirtelen földig hajolt. — Hogyan is gondolhatod, nemes hölgy, hogy egy vezér, egy világhódító hős egy rabszolgára egy hitvány rabszolgára hasonlíthasson ? — Igazad van ! — mondta méltóságteljesen Sempronia. — Rosszul tettem föl a kérdést. A hősök tényleg nem hasonlít hatnak a rabszolgákra, a rabszolgák ellenben akárhányszor hasonlítanak a hősökre. — Köszönöm kegyességedet, szépek szépe, Gondolom, jó hírt vihetek a hős Marcus Aurelius Marónak! — Mindenesetre, bár előre is ki kell jelentenem, hogy vaktában nem ígérhetem el sem a kezemet, sem a szivemet. De ha csakugyan olyan kiváló gazdád, mint amilyennek te mondod s csakugyan olyan hős, mint én remélem, s oly ügyes hadvezér, •aki mindig diadalmas előcsapatokkal jár, Ugy — remélem — nem kell balsikertől tartania. — Ha tehát megengeded, egy óra muiva személyesen is eljön a hős. Szempronia egy szempillantás alatt künn volt az ágyból s mint valamely pajkos najád hemperedett meg az illatos jázmin olajos fürdőben s azután a legmesésebb rózsaolajjal dörzsölték be ragyogóan fehér tagjait rabszolganői. Egyszerű fehér peplumot vett magára, ő tudta, hogy ez illik neki mindenekfölött s már a másik szempillantásban rajta volt mind az a drága ékszer, arany karkigyó, homlokszoritó arany pánt, fénytszóró sma ragd, tüzet lehelő rubin, a római égboltozatot visszatükröző zafír, amelyet Marcus Aurelius Maro küldött jegyajándékul. A pompás biborszövet alól pedig napvilágra került egy fényes ezüst tükör. Remekbe készítették müvészkezek s amikor Sempronia megpillantotta bene magát, föl kellett sikoltania a gyönyösüségtől, olyan pompásan festett rajta ások drága ékszer. El is andalodott egy kissé a tükör előtt s igy nem csoda, ha a hős Marcus Aurelius Maro, — aki ugyancsak sietett a menyasszonyához — ott lepte meg a tükör előtt állva. — Tedd, tedd el a tükrödet, én szép Semproniám, — kiáltotta lelkesülten a hős — mert bizony mondom, halandó nem állja ki azt a gyönyört, hogy egyszerre két Semproniát lásson. Sempronia egy csöppet megdöbbent s kissé különösen érezte magát, amikor a tükörből egy apró, ősz faunt látott magára vigyorogni. Hirtelen megfordult s tényleg egy kis, szürke emberke állott előtte. — Marcus Aurelius vagyok, — mondta az öreg ember. — Igen, a dagoniták ostora. Lásd, itt van homlokom körül a babér, a triumfátor ékessége s arczomon nem ránczok a barázdák, de sebhelyek, amelyeket véres csatákban szer ztem. — S a küzdelemben lett a hajad is fehér? . — Hajam fehér, az arczom sápadt, — ig-az — de nézd rubinjaimon át és rózsás lesz arczom, mint a vadat íiző, fürge rabszolgafiuké. — Oh, oly szépek a rubinjaid, — sóhajtotta Sempronia — de csupa tűz ez a kővé dermedt láng s ugy érzem, éget is. Azzal a nyakához kapott, amelyhez hozzásimult a sok drága rubin s egy pillanat alatt leoldta nyakáról az ékköveket. — Csak nézz keresztül rajtuk, én mondom, Maro, a diadalmas, csodát müveinek azok a kövek. Sempronia Önkéntelenül is a szeméhez emelte őket s egyszere tizenöt apró, vörös gnom ugrált körülötte. — Nos ? — szólt diadalmasan Marcus Aurelius Maro. — Nem szeretem a rubint — mondta suttogva Sempronia és csöndesen a kosárba csusztztta az ékszert. — Hozok gyémántot, — esdekelt az öreg Maro — ezerszint játszó, csodakövet_ — Néni szeretem a gyémántot, —• mondta csöndesen a leány, — s két ragyogó könycsepp gördült végig az arcsán. — Van gyöngyöm, szebb mint Cleopatra királynőnek, szebb mint Antoniusnak. Csak neked szántam, édes jegyesem. Sempronia ugy érezte, az a két c3odamüvü. ssíafir-szemü arany kígyó, amelyet a karjaira csatolt, belevágta mérges fogát fehér húsába, s most szívja a vérét. Csöndesen leoldotta karjáról a reátekerőzött arany kígyókat. — Olyan hideg az arany, — suttogta — s én ugy iszonyodom a kígyótól. Marcus Aurelius Maro odalépett hozzá s megfogta szelíden a kezét. — Nem érzed rajtuk a szivem tüzét? Az én jegyajándékom ez a csodakigyó.