Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-03-10 / 10. szám

Pápa város fejlődése és virágzásának sorsa el van döntve és ezek kétségbenvonhatlan bizonyitékot szolgáltatnak arra nézve, hogy Pápa városának meg vannak minden feltételei, melyek ügyének önálló, megyei gyámkodástól független vezetésére vindicálják. Ezen megindokolt és jelzett viszonyaink és körülményeink teszik kötelességünkké, hogy előrántsuk az önállóság kérdését a feledés homályából és városi hatóságunk figyelmét ezen nagyhorderejű kérdés megoldá sáia felhivjuk. Az idő és alkalom sohse volt és talán nem is lesz oly kedvező mint a jelenlegi helyzetben. Rajta tehát: tegyünk és dolgozzunk e fontos cél elérésében. A cél, melyet ezzel elénink igen üdvös, nem egyébb, mint a varos köz java, a polgárság közösérdeke. Ily üdvös auspiciumok mellett csak a didergő szűkkeblűség és a rövidlátó elfogultság nem tart velünk, a polgárság túlnyomó része az általunk kitűzött lobogóhoz csatlakozik, melyre irva van hogy : Önálló tör vény hatóságá kell Pápa városának alakulni! A gazdasági háziipar. Az utóbbi időben részben a megazdasági, részben az ipari válság ráterelte a figyelmet a háziiparra és különösen — agrár ország lévén — a mezőgazdasági háziiparra. A jól kifejlett mezőgazdasági háziipar ugyanis erős segédcsapata lehet a mezőgazdaságnak nálunk, ahol i mezőgazdasági ipar alig van. Sajnos azonban, még ebben is nagyon hátra vagyunk. Van ugyan valamelyes mezőgazdasági háziiparunk, de itt a termelés legnagyobbrészt teljesen szervezetlen s ez az oka annak például, hogy nagy csemegeszőlő termelő gazdák kosárszükségleteiket még ez idő szerint is legnagyobbrészt külföldről kénytelenek fedezni, minthogy itteni munkások nem képesek a tömeges termelésre. Magyarországnak számos községében régi idők óta űzik a kosárfonást, mégis 500 darab kosár beszerzésénél legtöbb esetben már külföldre kell fordulni. Nagyobbrészt ilyen szervezetlen a termelés másnemű háziipari ágaknál is. A keresett czikkek nem álla nak a megkívánt formában és kellő mennyiségben a fogyasztó rendelkezésére. — Azon helyek kivételével, melyek megrendelésekre dolgoznak, a háziiparral foglalkozók a termelés nél minden rendszer nélkül járnak el s legtöbb esetben még a helybeli pi acz igényeihez sem alkalmazkodnak. Már pedig a fogyasztónak igenis meg van az igénye s ha valamiért pénzt ad, annál megkívánja, hogy az általa kivánt és használható formában legyen elkészítve. A gazdasági háziipari foglalkozás egyik lényeges nehézségét képezi az is, hogy a munkás a legtöbb esetben még a legkezdetlegesebb eszközt is nélkülözi s ilyen formán előállított tárgyak amellett, hogy sok fáradsággal készülnek, formátlanok s igy keresetnek nem örvendenek. De meg a tömeges termelés jobb eszközök nélkül el sem képzelhető. A háziiparral foglalkozók legnagyobb része az üzleti szellemet hírből sem ismeri, ha csekély számú készítményét helyben nem tudja értékesíteni, bizony az a nyakán vész. Legjobb esetben valami igen élelmes vállalkozó zsákmányává lesz, ki értékén jóval aluli árban egész vidék készítményét összeharácsolja s busás haszonnal értékesiti. A fogyasztó a legritkább esetben áll összeköttetésben a termelővel, de legtöbb esetben még az első vásárlóval sem, hanem a harmadik negyedik kézből szerezheti be szükségletét. Ilyen értékesítés mellett, midőu annyi közvetítő dij terhelte a csekély értékű háziipari készítményt, képzelhető, hogy mi jut a termelőnek. Ilyen értékesítés mellett a munkadíj olyan csekély, hogy a munkásnak tényleg nem érdemes ez iparággal foglalkozni. A háziipar fellendülését nagyon hátráltatja az is, hogy a termelő kész munkájának árát azonnal akarja. Nálunk azonban a kereskedők legnagyobb részt csak hitelre vásárolnak, már pedig a háziipari termelő hitelt nem nyújthat, hiszen ugy szólva napról napra él, igy soká nem várhat készítményeinek árára, különösen ha a nyers anyagot is készpénzért kell vásárolnia. A kereskedő igy tehát nem jesz a hazai háziipari termelő megrendelője, hanem megy a külföldre mm kritikán alulinak találván, a báróné a társaságra s jövendő társadalmi programmjára tért át. — Azt, remélem, tudod, — mondta határozottan, — hogy Bernáthékat nem fogom meglátogatni. Kazaly Tamás elhűlt. — Az osztályparancsnokot gondolod ? Nem is a sarki hordárt. — Ez egyszerűen lehetetlen, Bernáth az én közvetlen helyettesem, rangban közvetlenül utánam következik, igen kiváló vagyoni viszonyok között él, császári és királyi kamarás — tehát egyszerűen ki van zárva, hogy' ne viziteljünk nálok. — Én pedig nem fogok kezet a feleségével, mert nem barátkozom zsidóasszonyokkal. — Nagyon tévedsz édesem. Bernáth Sándorné a legbuzgóbb katholikus nők egyike. — Es a papája ? Schweitzner Adolf? — A papáját nem vette feleségül Bernáth Sándor s az öreg Schweitzner különben is már két éve meghalt. Igen leköteleznél, ha a holtakról nem mondanál rosszat. — Én biztositalak róla, hogy nem vagyok részes benne, hogy Schweitzer ur izraelita volt, arra azonban senki sem kényszeríthet, hogy viziteljek náluk. Passz. — Az uradat kivéve. — Az uramat? — kaczagott fel a báróné. — Ugyan menjen alezredes ur, ne nevettesse ki magát. Azt hiszi, olyan nagy dicsőség madame Kazalynak lehetni, hogy azért még áldozatot is hoz az ember ? — Madame Kazalynak nem kell áldozatot hoznia, ellenben a huszáralezredesné köteles meglátogatni a törzstisztjelölt kapitány feleségét. Ezen nem lehet vitatkozni. Ez nagy kérdés. — Éppen nem kérdés. Ö fensége maga is fenn volt Bernáthékirál. — A főherczeg? Előbb, mint nálunk? — Hozzánk nem jöhetett el, mert te nem voltál itthon. — De jön ? — Mindenesetre. — Talán a nagyherczegnő is ? — Az sincsen kizárva. — Kellemes ember a főherczeg ? — Nagyon kellemes. Rendkívül pontosan teljesiti kötelességét. — No ja, uj seprő jól seper. — De Josephine. — Ejh, hagyj nekem békét. Egypár főherczegtől még nem ijedek meg. Hat évig feküdtünk Bécsben, a tizenheteseknél. Láttam eleget őket. De azt mondhatom, nem hittem, hogy a főherczeg meg fogja látogatni azokat. Olyan csinos az a hebroni rózsa ? — Határozottan szép asszony. Érdekes. Fekete a haja mint a korom s valami csodásan fehér a teintje. — Verset még nem irtál hozzá ? — Nekem nem tetszik — mondta bosszúsan Kazaly Tamás. A báróné csöndes iróniával nézte végig a férjét s kegyes leereszkedéssel mondta: — Sose ekszkuzáld magadat. Megengedem, hogy tessék. Csak tessék. Schweitzer Tilda úrhölgyre nem vagyok féltékeny. Azután lebiggyesztette az ajkát, megvonta a vállát, legyintett a kezével s hozzá tette : — Másra sem. Ez nem volt póz. Tényleg, egy csöppet sem volt féltékeny Kazalyra, Oka sem volt reá, sem objektíve, sem -szubjektive. Kissé különös volt ugyanis a házasságuk története. Kazaly őrnagy volt a tizenheteseknél, amikor Kissingen báró ezredes volt az ezred parancsnoka. A báróné meglehetősen vigan élt az időtt s nagyon sokat beszéltek róla mindaddig, amíg egyszer csak eltűnt a városból s hire kelt, hogy az ezredes válik a feleségétől. Ki volt közvetlen oka a válásnak, nem tudták bizonyosan, a gyanúsítottak mind kivágták magukat huszárosán és becsületesen, amikor egyszer — általános nagy meglepetésére mindenkinek — a tiszti asztalnál hevesen összetűzött Kissingen báró és Kazaly őrnagy. A vita nagyon is éles volt s mert a legfelsőbb hatóságok is ugy vélekedtek, hogy az egész összetűzés valószínűleg csak jól rendezett komédia volt, amely mögött komolyabb, vérbevágó dolgok settenkednek párbajra utasították a feleket s Kazaly meglehetősen ügyesen vágott végig az ezredes mellén. Minda két tisztet áthelyezték, de a pletykaéhes kincstári világ meg volt nyugtatva. Tagadni nem lehetett. Kazaly volt a válás oka. Az őrnagy különben is olyan ünnepélyes konoksággal védekezett, hogy még (a legkételkedőbbeket is meggyőzte arról, hogy ő a diabolus rhodae. Amikor Kissingen báróné megkapta a bíróság ítéletét, amely végképpen elválasz-