Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-12-15 / 50. szám

valahára tegye meg javaslatát a képviselőtestületnek. Ezt a tervet támogatni nemcsak kötelességének áll mindazoknak, kiknek a tehetőség erre nézve rendelkezésükre áll, de különösen érdekében áll és kötelessége gazdáinknak és kereskedőinknek, akiknek anyagi érdeke oly szorosan összevág ezen ujabbi terv megvalósításával, de támogassa azt a városi tanács és kép viselőtestület, hisz ezeknek egyedüli kötelességük a város fejlődésének, a polgárság jóvoltának előmozdítása. Fölöslegesnek tartjuk hosszabban foglalkozni annak a tárgyalásával, hogy ezen vonal Pápa városára mily és mennyi haszonnal járna, hogy iparunk és kereskedelmünk emelését mennyire fokozná, mily kedvet adna a vállalkozásra, szóval mily kiszámithatlan előnyöket nyernénk ezáltal, hisz ezzel tisztába van mindenki kit Isten józan ésszel megáldott. Ehhez azt hisszük nem szükséges komén tár. Adja az ég, hogy városunk biztos fejlődésére nézve minden tekintetben fontos és üdvös terv mielőbb a megvalósulás stádiumában lépjen. Bizalommal fordulunk tehát azokhoz, kiknek kezeibe van letéve ezen vasútvonal tervezete, kérve, hogy kiépítése érdekében vállvetve működjenek közre. Mert ezen terv megoldás után célt érünk és kiköszörüljök azon | csorbát, melyet több izben rossz va| suti politikánkkal elértünk ; oly alko| tást teremtve ezáltal, mely alapját fogja képezni városunk jövőjének. Felhívjuk tehát az állandó választmányt, hogy tegye meg ez érdemben javaslatát, ugyszinte a kép viselőtestületet, hogy a majdnem meg| tartandó közgyűlésen impozáns módon adjanak kifejezést a pápa—-devecser—sümegi vasutügy létesítésére s a segély megszavazásnál ne legye| nek szükkeblüek. Szívleljék meg e néhány jó szót, | s tessék hozzáfogni komolyan a munj kához, ne nézzük összetett kezekkel mint építenek nyakra főre, jobbról balra városunk mellett vasutakat. Nincs több mondani valónk egyelőre ez ügyben, aki megakarja érteni, megértheti. Nöi gazdasági iskolát! Azt tapasztaljuk, hogy most, ebben a tülekedő létben, amikor egé szen uj szellem bontakozik ki előttünk, még mindig abban a régi felfogásban ringntódznak nagyon sokan, hogy a humanizmus szellemének teljesen eleget lehet tenni az alamizsnálkodással. A társadalom jeles nő-alakjai, akik zsurok, mulatságok, jótékonycélu vásárok rendezése körül igazán bámulatos buzgalmat és leleményességet tanúsítanak, a jótékony sággyakorlása terén bizonyos egyoldalúsággal az alamizsnálkodás keretébei^ maradnak. r Kétségtelen, hogy lelköket a legnemesebb érzelem, a könyörület, az irgalmasság, » felebaráti szeretet magasztos érzelme heviti és irányítja, mert segíteni akarnak a társadalom nyomorultjain, a sors mostohagyerme* kein. — Tehát az is bizonyos, hogy ezért a törekvésökért csak dicséretet, magasztalást, a jó Istentől pedig áldást érdemelnek . . . De ha mélyebben beletekintenek az élet hullámzásába, — bizonyára ; látják, hogy milyen sok nélkülözés, nyomor marad enyhület nélkül. Látják okvetetlenül, hogy az ő fáradhatatlan buzgalmuk, alamizsnálkodási ! kézségük teljes odaadása mellett sem szűnt meg grasszálni a szegénység, különösen pedig a szegénységnek az a faja, melyei az emberi nemes önérzet az éhenhalásig táplál, fentart, | amely hallani sem akar az alamizsnáról. Az önérzetes szegényeknek nem nyujthatunk alamizsnát,, mely arcukba kergetné a vért. Ezeknek nem alaszót sem, miyt ahogy Roger is hallgatott s szótlanul mentek visszafelé. Gyorsan megreggeliztek s akkor a festő elvált tőlük. Nem szólt senkinek, s hogy észre ne vegyék, kerülő uton igyekezett a czigányviskó felé. A leány akkor már ott járt az erdőszélen, s ágat szedett tüzelőnek. Roger egyenesen feléje tartott s barátságosan kö szöntötte: — Jó reggelt, kicsikém ? Értesz francziául ? Igen ? Nagyon jói van. Hát megakarod szolgálni ezt itt? A hüvelyk- és mutatóujja között egy Napoleont mutatott a leánynak. Az arany Iátára felesi lant a leány szeme : — Aztán mit kell tenem azért az aranyért ? — kérdé bátran. — Semmi nagy dolgot, gyermekem, csak modelt fogsz állni, hogy kepet csináljak rólad. A czigányleányt érdekelte a dolog s tágra nyílt szemekkel nézett a festőre : — Hát mnga fényképész ? — Nem. Festő vagyok. A leány elnevette magát : — Aztán ilyen rongyos ruhában festene le ? . . . Nincs nekem más ruhám . . . Meg aztán hogy is állhat szóba én velem ilyen szép ember. Roger tovább ostromolta a leányt s kérte, hogy látogasson el a műtermébe, de a leány hajthatatlan maradt, s utoljára már ott akarta hagyni a festőt. — Nem kell engem lefesteni. Jó vagyok én igy is az erdőnek, virágnak, madárnak s hogy az a szőke asszony, aki délelőtt erre járt, mulasson az én képemen, azért nem engedem magamat lefesteni. Roger érezte, hogy a váratlan feleletre elpirult, de nem hagyott fel csábítással. Megduplázta az aranyat s ugy mutogatta a leány felé : — Uram, — szólt a leány most egész komolyan — engem az ön pénze nem csábit el. Sem egy, sein két, de semennyi ara nyért sem engedem magamat lefesteni. El leszek nélküle, csak ugy, mint eddig. Hanem adja ide a kezet, majd jósolok önnek. Adja ide s engedje meg, hogy csupa tiszteletből jósoljak önnek. Ingyen. Még mielőtt Roger ráért volna tiltakozni, a leány elkapta a balkezét s komoly arczczal beszélt: — A körmei alatt virágokat látok. Ön előtt nagy jövő áll, de veszély fenyegeti. Figyelmeztetem, hogy őrizkedjék, de nagyon őrizkedjék a viztől. Önt erőszakos halál fenyegeti s az életére fognak törni. * -7- Tehát le vagy törv»? — kérdezte az ifjú Chanard mérnök s rágyújtott a czigarettájára. — Oh, hisz ha olyan nagyon akarnám, hát meg tudnám szeliditeni a vad madarat — válaszolt Roger s öntelt mosolylyal tévedt a tekietete a szembenálló velenczei tükörbe. — Hát fogaajunk egy ebédbe a Maximnál, hogy kudarezot vallasz — indítványozta a mérnök. — Állom ! felelt Roger hirtelen. Az óhajtott czél elérése, a boszuság, hogy mindjárt az első pillanatban nem tu dott győzedelmeskedni, azután az ügyes fortély, a melylyel esetleg a szép leányt meg tudja nyerni, egy értekes festményt amelylyel a gyűjteményét megszaporítja, egymagukban is elegendő okot képeztek, hogy Roger a szép Marát meghódítsa. Ugy szerette volna csak egyszer, egyetlenegyszer megcsókolni annak a tüzesszemü vad leánynak a piros ajkait. Egy-kétszer eljárogatott a viskó felé s csak hamar rájött, hogy a vén, fogatlan czigányasszony nem ugy vélekedik a Napóleonokról, mint a leánya. Miután az öreg asszonyt sikerült ily módon lekenyereznie, nekiült és lefestette a czigánytanyát. Igy aztán lassankint Mara is megszelídült s végre megengedte, hogy őt is lefesse Roger, és megígérte, hogy modelt fog neki állani de csak a szabadban, mert azokban az őrült nagy skatulyákban — a párisi házakat nevezte igy —rosszul érezné magát, ha nem láthatná a szabad eget. A művész, mikor magukra maradtak, elkapta a leány kezét és szenvedélyesen megszorította azt. Nem szólt, de szemei mondhatatlan lángban égtek. —• Jó, — felelt Mara — megmondom ! én is, ho^y tetszel nekem, de téged a mesterséged a városhoz köt, én meg az országutat és erdőt járom és bizony sokszor még nem tudora reggel, hogy este hol hajtom le ezt a kóczos fejemet. Tudd meg, hogy ha én téged szeretnélek, akkor nem egy napig akarnálak szeretni s ha a tied akarnék lenni, tied is szeretnék maradni az egész életen keresztül. A festő ámulva hallgatta a leány szavait. Szinte nera akart hinni a füleinek, de azért nem tudta hirtelenében, mit válaszoljon neki. Egy pillanatra eszébe jutott a szép szőke asszony, a fogadás és az a mondhatatlan vágy, hogy Marát a magáénak mondhassa, és elfeletjett mindent, eget-földet igérve, hazudva Marának. Megígérte neki, hogy otthagyja a várost, ő is rongyokba öltözik s követi a leányt a világ végéig