Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.
1907-12-08 / 49. szám
és szálloda építés tervezetről, — mely utóbbira legközelebb visszatérünk — mindmegannyi csak eszményképp lett. S miért ? Mert nincs vállalkozási képességünk. Ne várjunk mindent a várostól, hauera vigyünk át ilyen eszméket s terveket a gyakorlati térre. Mutassuk meg, hogy közügyeinket nem csak pótadó felemeléssel, hanem reális sikerekkel is biztosithatjuk. Szükséges tehát, hogy közügyeinket a végrehajtásra hivatott tényezők vegyék kezökbe s a nagy müvek létesitésében egymást vállvetve támo gassák. Mert ha valaha, ugy most van szükség aa egyetértésre, az erők egyesítésére, hogy városunk jövője biztosittassék s mindazon eszaiék s tervek a megvalósulás stádiumát érjék el Pápa város javát egyaránt előmozdító nagy célok megvalósítása érdekében szűnjön meg köztünk, ha van: a bizalmatlanság és a féltékenykedés. Igenis ez a mi bajunk s ezért pang nálunk minden. Tudjuk régen jól, hogy ezen kijelentésünk sokaknak nem tetszik, de ezzel mi nem törődünk. „Szólj igazat betörik a fejed" közmondás csak az álhatatlanokra szói, az álhatatos küzdelem előbb utóbb megleli jutalmát. Nekünk kötelességünk ezen bajokra és talán helyesebben mondva közönyre rámutatni Ezzel mi orvoslást szeretnénk előidézni és bárha talán ezen nyilt szavunk egyeseknek nem tetszik, azért nem fog ez viszszariasztani Attól, hogy hiven ne adjuk mindazt, a mi városunk közügyeit jellemzi. Igenis városunk jövő fejlődéséről, virágzásáról haladásáról van szó, mely minden egyes városi képviselő kötelességteljesitését a legnagyobb mértékben hivja fel. Meleg érdeklődést kívánunk közügyeink iránt. Dobjuk félre az indolentiát, mert városunk érdeke kívánja ezt főleg most, midőn annyi sok tenni vzlónk lesz, s annyi fontos dolgok várnak elintézésre. A drágaságról, A drágaság országos jelenség. (Hogy többet ne mondjunk). Hibás nyomon vagyunk tehát, midőn ezen általános jelenségnek okát egyesek, vagy osztályok profit-dühénél s ebből eredő mesterkedésenek tulajdonítjuk. Általánosan látható jelenségek általánosan ható okok következményei. ügynevezett „kizsákmányolás" melyet csak egy hajszál választ el a „tisztes" polgári haszontól, mindig volt. A közvetítés drágító tényezői sem hiányoztak; sőt korlátlanabbul érvényesültek, mert nem voltak szövetkezetek, a termelés és fogyasztás útját megrövidítő szervezetek, melyek ma vannak. A mesterséges „drágítás" virágkorában olcsón éltünk, mig ma ; midőn a mesterséges drágítás korlátozására intézményeink vannak, eddig soha nem észlelt magas árakon vásárolunk. Mesterséges okok is hozzájárulnak a drágaság növekedéséhez, az kétségtelen. Való igaz, hogy a balkán államok marháinak kizárása növeli a hus árát, az is tény, hogy a munkaerő drágulása, melyet sztráj kok fokoznak, a produktumok előállítási költségeit növeli, tehát a drágaságot fokozza. Ámde a kutya még sem itt van eltemetve. A husdrágaság igazi okai: a három egymásután következett száraz esztendő szénainségével beállott nagyarányú marhaállomány csökkenés, marha-betegségek, állandósult sertésvész ; ezekkel kapcsolatos forgalmi korlátozás a határokon belül is; az ipari konjuktutúrával együttjáró nagyobb fogyasztás. Ami a sztrájkot illeti, az nem önálló gazdasági jelenség. Csak egy láncszeme a kapitalisztikus termelési rendnek. Nem azért drágább az élet, mert a munkás sztrájkol, hanem azért sztrájkol, mert drágább az élet. Statisztikailag megállapított tények igazolják, hogy a munkabérek emelkedése nem tart lépést az élet drágulásával. A drágaság az Amerikából kiindult .és egész Európán végigvonult konjunktúrával függ szorosan össze és végül csak a depressióval fog megszűnni. Addig is lehet, sőt kell is egyet mást tenni a baj enyhítésére, de csakis enyhítésére. Hogy mit, azon • • jllI Hljpi — Kártya ? I — Igenis. És azt jelenti, hogy Katát kártyán nyeri el a vőlegénye. Nézzétek csak meg jobban, A szivkirály figarája tisztán kivehdtő a felületén. — Csakugyan ! Most már ők is látták. A szívkirály. Ez itt a koronája. Nini, a palást, ahogy végigömlik a testén. Kinyújtott jobbkezében az ország almája ... Ez érdekes! Kata, vigyázz magadra! Résen légy ! Téged meg sem kér az illető. A kezedet csak ugy elnyeri : Szegény Kata ! A szép leány bosszankodva fordult el tőlük és az ablakhoz ment. Büszke, érintetlen lelkét sértette az ilyen könnyelmű, léha tréfa. Hogy őt, Szendrői Katát kártyán nyerje el akárki fia is ! Mikor hosszú, ki tartó udvarlás, száz szerelmi eskü nem birta rá, hogy hajlandóság nélkül menjen férjhez. Hogyan volna elképzelhető, hogy jogot nyerjen élete felett az, kinek karjai közé a véletlen, vak szerencse dobjb. És amint igy töprengve bámult ki a vad, zivataros téli éjszakába, a szél süvöltése daczára is mindinkább közeledő csilingelés költötte fel figyelmét. Mintha szánon érkezett volna valaki; egy raegkesett vendég, vagy idegen. A régi jó időkben, mikor még erőszakkal is fogták a vendégeket, nem tett ez külömbséget. Az idegen is egyszeriben szívesen látott jó barát volt, amint átlépte a ház küszöbét. Nem kérdezték tőle, hogyan tévedtél ide, mi járatban vagy, hanem őszinte, meleg kézszorítással adták tudtára, liogy — itthon van. Az öreg Szendrői is magyar ember volt és ur . . . Lovagias, Önzetlen, bőkezű, egy kissé konyelmü és vendégszerető a végtelenségig. Lehetetlen volt öt nem szeretni, lehetetlen volt a hírét nem hallani és igy bizalommal kellett betérnie Daczó Andrásnak is a hivogatólag tárva hagyott nagy kapun. Bekerülve a tágas, kivilágított ebédlőházba, hol óriási teritett asztal mellett borozgatott még néhány idősebb férfi (a fiatalja már ott mulatott, tánczolt a harmadik szobában) a jövevény bemutatkozott: — Daczó András vagyok. Az ünnepekre Tárnokra igyekezem az asszonyhugomhoz, de olyan ádáz vihar tombol odakünn, hogy bátorságot vettem magamnak betérni e ház oltalmazó födele alá, ha ugyan jó szivveliátnak. Már a házigazda nyújtotta feléje meleg őszinte kezét. — Isten hozott öcsém ! Soha jobbkor. A leányok az imént panaszkodtak, hogy nincs elég tánczos. No, lesz öröm, ha beállítok veled. De előbb csak falatozzál. Nemsokára az újonnan érkezett vendég Szendrői Kata előtt állott. Hogy később, az éj folyamán tánczoltak-e, beszéltek-e egymással sokat, arról egyik se tudott volna magának számot adni, Daczó András, még azután, hogy a hölgyek szobáikba vonultak, az urakkal együtt mulatozott sokáig. Kocczingatott, énekelt, anekdottázott, mindezt oly kedvesen, közvetlenül, hogy a férfiak majd megették. Beszélgetés közben természetesen kisült, hogy Szendrői és Daczó András édesapja jó dajtások voltak, sőt valami nagyon távoli rokonságot is sikerült kideriteniök a fiatalember édesanyja révén, igy természetesen szó sem lehetett róla, hogy korán reggel tovább menjen, ahogy ő akart. — Itt maradsz. A kis húgomnak majd irok én, hogy foglyul ejtettelek és nem bocsátalak addig szabadon, mig meg nem unond nálunk. Ma átmegyünk valamennyien Dobosékhoz. Onnan Holényiékhoz vagyunk hivatalosak. Ünnep harmadnapját emberemlékezett óta Radnótfáján szoktuk tölteni, oda is magammal viszlek. Daczó nem sokat ellenkezett. Hogyan is, mikor a szivét kimondhatatlan boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy ilyenformán még napokig együtt lehet a szép házikisasszonnyal! Hogy azután mi lesz, arra most nem is gondolt. Csak élt a jelen piltft.
