Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-11-03 / 44. szám

mogatni kész köznépet, a melyet ugyan a barátság szine alatt toborzanak össze, hanem azért csak szol gai szerepre szánnak. Mi egyelőre csak általánosságban hibáztatjuk városunkban ezen stréber^skedést, de ha a közérdeket oly méitékben fogjuk veszélyeztetve látni, hogy ezáltal városunk haladására moloehként akarnának nehezedni, ugy nem fogunk visszariadni azokra ujjal is rámutatni: Minden, városunkra nézve fontos kérdés megoldásánál ott látjuk a strébert s ha ugy forog a kocka, mint ö akarja, ugy kezdődik az aknamunka. Mi figyelemmel kisérjük őket s csak rajtuk múlik, hogy adandó alkalommal ne kényszerítsenek a végletekre. Nemcsak városi életünkben, hanem más fontosabb és üdvös eszme megvalósításánál is volt alkalmunk tapasztalni a stréberkedés hatalmas megnyilvánulását. Ezen szomorú tapasztalatok, melyek csakis közügyeink rovására tudandók be, teszik kötelességünkké, hogy ezen rákfenéről a nyilvánosság előtt beszámoljunk. A mi jelszavunk „Le a stréberekkel" kik közügyeinknek csak kerékkötői. Ezen. elv mellett harcolni és küzdeni fogunk a közjó érdekében és reméljük, hogy ezen harcunk ban városunk lakossága hathatósan támogatni fog. Végül pedig ki kell jelentenünk, hogy ezen felszólalásunkat az utóbbi időben tett tapasztaltak hatása alatt irtuk, megjegyezzük, hogy : Akinek nem inge ne vegye magára ! Mi van a népkonyhával ? Nem uj téma amiről szólni kívánunk, lehet hogy rekminicáiókba is bocsájtkozutik, de hivatásunk tudatában tesszük ezt, mert határozott meggyőződésünk, hogy ezen kérdés soha sem veszti el aktuálitását, amennyiben szorosan Összefügg városunk haladásával. Még élénk emlékezetünkben van városunk hölgyközönségének is azon üdvös mozgalma, mely egy népkonyha felállításának eszméjét társadalmi uton elősegiteni óhajtottak. Tudtunkkal ezen jótékonycélra mulatság is rendeztetett és annak jövedelme a „népkonyha alapja" javára illetékes helyre átszolgáltatott. Hogy növekedett-e ezen alap más uton azt nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy a népkonyha felállításának üdvös eszméjét a feledés homálya borítja és nehogy ez a nálunk szokásos közöny folytán végkép lekerüljön a napirendről, kötelességünknek tartjuk városunk intéző férfiainak figyelmét ezen hamanus intézmény létesítésére felhívni. Mi már évek óta hangoztatjuk, hogy városunkban egy népkonyha felállítása közszükségletet képez. — Egész Vcikksorozatok jelentek meg ez érdemben, de mindeddig nem találtak oly módus vivendit, mely csak némileg is orvosolta volna ezen folyton és folyton napirenden levő kérdés megoldását. Volt szó ugyan több izben, hogy városunkban a népkonyha eszméje testet fog ölteni, sőt már a közgyűlés napirendjére is kitüzetett, elvben ell let fogadva a humánus eszme, de mint minden ilyen elvben elfogadott eszme a feledés homályába burkolódzott és eltűnt a láthatárról. Hogy ezen eszme végleg ne kerüljön le a napirendről, emelünk újra szót ezen kérdésben, mivel egy nagyon közel álló kérdés megvalósítását határozta el a város képviselőtestülete, mely ugyancsak szorosan összefügg a népkonyha eszme megvalósításával. Ezen körülmény pedig az, hogy városunk polgármesterének javaslata alapján a képviselőtestület egy határozatot hozott, melynek célja szegényügyünket radikális uton rendezni s ezt egy szegényház létesítésével akarja elérni, mely szegényháznak felépítése — reméljük — már a közel jövőben testet fog ölteni. Ma már alig van város az országban ahol nem volna népkonyha. — Ugyan menjen, Robin bácsi, utálom az asszonynépet! Az öreg ur nagy füstfelhőt fujt maga elé s azon keresztül sunyi módon nézett az öcscsére: — Utálod őket ? Eddig szerelmes voltál mindegyikbe! Pedig lásd, minden betegség undorító, csak kettő szép. De e kettő aztán gyönyörű : az osz-trigáé a gyöngy — és az emberé a szerelem. — Én a szerelmet nem ismerem 1 — Nem bizony, mert halálba szereted Estioles Evolinet. — Honnan tudja, bátyám ? — Csacsi 1 Hiszen kirí a szemedből a szerelem — és most én tanácslom neked, hogy vedd el, de rögtön azt, akit szeretsz — aki szeret — s ne maradj oly árván egyedül, mint én . . . Leonard meghatva nézett a bátyjára. — De hát miért maradt agglegény, Robin bácsi ? — Mert őrült voltam . . . Két rettenetes ostobaságot követtem el — te ne kövesd a példámat — házasodj meg! Dé Luc kíváncsi volt : — Mi volt a két ostobaság? Az öreg ur szomorúan mosolygott: — Megmondom 1 Egyszer filozofálni kezdtem s a jó Isten fogalmát humanizálni akartam, majd egy asszonyt akartam istenné tenni s aztán nem hittem se Istenben, se asszonyban ... te ne okoskodj és légy boldog ember . . . * Es Leonard Luc de Rhone márki oltárhoz vezette a szép Évelnie d'Estioles grófnőt s e lépésével a szalonok pillangója letűnt a színpadról. Az asszonynép előtt már nem számított, mert házasember lett, mert halálba szerette a feleségét és mert szüntelen a fülébe csengett a gyámja beszéde, melyeket alakodalom ünnepén pezsgős pohárral a kezében intézett hozzá : — Te ma asszonyt viszel a házadba — asszonyt. Erted ezt a szót: Asszony ! Ez az imádni való hieroglif — aki egyszerre czicza és párducz — forrása minden gyönyörnek, minden kínnak ; akiért rajongunk akkor, is, ha féltjük, s akkor is ha gyűlöljük. Őrültség őt nagyon szeretni — de bün nem szeretni eléggé s hogy eléggé szeresd, kell, hogy nagyon szeresd 1 Szeresd a feleségedet minden érzéseddel és ugy járulj elébe — tiszta, hivő, igaz szívvel, mint ha templomba mennél -- légy neki mindene, legyen ő neked mindened, mert kivüle nincs üdvösséged. Ne feledjétek el a tanácsomat, mulassatok együtt — unatkozzatok külön. Ne hagyjon el soha a türelem és gondolj folyton Alarich góth királyra, aki a szép Pinthiának azzal mutatta ki fensőbbségét, hogy megtisztította a saruit. Röviddel a házassága után tapasztalla Leonard, hogy már megszűnt a hölgyek kedvencze lenni. Már nem a tánczteremben, hanem a wisth-asztal mellett, a papák köztt volt a helye. De hát bánta is ő ! A maga nagy boldogságának élt teljesen s büszke volt szepséges felesége diadalaira, mert Eveline volt a lionneja a táisaságnak. Multak az évek és az öreg de la Grenée egészen megfiatalodott a Leonard négy kis gyermeke között, akiknek szinte dajkájává szegődött. Egyszerre egy uj csillag tünt fel a párisi haute volée egén: Ralph Rockhburry herceg angol követségi attasé személyében. Mesésen szép férfi, kitűnő társalgó és határozott grand seigneur volt, aki egy ugrással irányadója lett a felső tízezrek társaságának. Egész regényeket beszéltek kalandjairól, párbajairól és szeretőiről. A lányok és asszonyok futottak utána, mig ő csaknem teljesen érzéketlenül haladt hódolói tömege között. Egy este az opera után együtt vacsorált a háromtagú család (a négy gyerek már aludta édes álmát a nourteryben). Eveline marquise felkacagott és sokáig kocagott oly jóízűen, hogy képtelen volt szóhoz jutni. A jókedv ragadós ; utóvégre az öreg gróf és a fiatal marquis is kacagott, azt sem tudva, min. Vegre Eveline szólni kezdett: Oncle Rob, képzeld, Rockburry a fejébe vette, hogy nekem udvarol, talán hogy szerelmes is belém ! Akárhol vagyok, neki okvetlen ott kell lenni. Nem félsz, Leonard, hogy én is belebolondulok ? Hát ez olyan kitűnő éle volt, hogy újra kacagni kezdtek mind a hárman. Leonard még féltés árnyékával sem sértette volna meg a feleségét, soha még I eszébe se jutott, hogy az ő egyetlen igaz