Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-10-27 / 43. szám

megállapított összeget befizessék. — Már engedelmet kérünk az intéző köröktől, — különösen a városi hatóságtól, de azt nem tudjuk megérteni, hogy ez miként lehet Pápa városában eképen? Eltekintve, hogy igy nagyrészt s polgári kötelességüknek nem tesznek eleget, de sőt sokszor oly eset adja magát elő, hogy a városi hatóság azt sem tudja, valljon egy bizonyos nevü egyén tartózkodik-e a városban vagy nem. holott már éveken keresztül itt időz városuukban. A rendőrségi szolgálat is nagyban volna könnyítve, ha a bejelentési hivatal könyveiből kiolvashatnánk, hogy ki, honnan, mikor jött ide. mi a foglalkozása, hol van állandó lakása stb. Nem fejtegetjük ezt tovább, hanem rámutatunk, hogy a bejelentési hivatalra közegészségi tekintetből is nagy szükségünk van. Ha bejelentési hivatalunk volna, a hatósági orvos is könnyebben megtudhatná, hogy honnan hová, minő számú és foglalkozású munkások érkeznek károsunkba, mi a mai körülményekhez képest igen foutos tényező, mert igy sem a felsőbb hatósági rendeleteknek sem az egészségügyi követelményeknek eleget nem lehet. Nyilvános tehát, hogy városunk közegészségügye nagyon is megköveteli, miszerint az általuuk több al kalommzl szóba hozott bejelentési hí vatal lehetőleg mielőbb szerveztessék s ezáltal megkönnyítjük nemcsak az orvosok, de főleg a rendőrség ellenőrzési működését, miáltal nagyot használunk városunk közegészségügyének és adminisztrációjának. Annak jelzésére, hogy Pápa városának mily nagy szüksége van erre, egész cikksorozatot lehetne közölni, de nem tartjuk szükségesnek, mert az, amire okvetlenül szükség van, hosszasan ajánlgatni fölösleges. Biztos tudomásunk van, hogy városunk rendőrsége az adó és gyámi hivatal, de általában az öszszes tisztviselők és mindazok, akik városunk közigazgatását ismerik, igazat adnak nekünk, midőn a bejelentési hivatal felállítását sürgetjük. Hinni szeretjük, hogy a város képviselete be fogja látni felszólalásunk helyes voltát s rájön miszerint ezen állapoton segíteni, okvetlenül segíteni kell. Jól tudjuk, hogy ezen bejelentési hivatal felállítása anyagi megterheltetést von a város kasszájára, de azt is tudjuk, hogy ezen ráfordított kiadás megtérül azon jövödelmekből, melyek a mai viszonyok között a város nem juthat, melyektől a bejeleütési hivatal nemléte miatt elesik. A lakositásáért eddig nem folyamodó egyének járandóságából eme hivatal költségei nagyrészt fedezve volnának. — Még az irigység, a legnagyobb fogultság sem tagadhatja, hogy városunk halad, hogy sok tenni való vár reánk, de azt is be kell ismerni, hogy amit hanyagolni, mellőzni nem lehet, azt nem mellőzhetjük. lyennek tartjuk mi a bejelentési hivatalt sok és fontos okból. Színészet Pápán. Szalkay Lajos színtársulata mrc fejezi be a sziniévadot és innen Szombathelyre megy. A társulat drámai személyzete már a tegnapi napon Szombathelyen volt és „Az ördög" c. vígjátékkal megkezdte a szezont, melyet ma megismétel. Holnap már a teljes társulat lesz Szombathelyen. Mi már több izben kifejtettük nézeteinket a társulat felől és így szükségtelennek tartjuk ezt újólag — most a szinévad befejeztével — megtenni, különben az igazgató is meggyőződketett, hogy küzönségünk várakozáson felüli pártolásban részesítette a társulatot, melyet tényleg megérdemelt. Örömünkre szolgál konstatálni, hogy mióta színházunk fennáll, ily fényes sikert aratott szezonunk nem volt, mint ez alkalommal, amit Szalkay igazgató is igazolhat. Az utolsó előadások ugyan egy kissé pongyolán mentek, de hát ezt már nem a szinévad rovására vehetjük, amennyiben az ily átmenetű költözködéseknél ez előre látható. Nem veszünk végleg bucsut a társulattól, mivel tudomásunk szerint a szinügyi bízottság Szalkay színigazgatónak a jövő tavaszi' szezonra is biztosította a színházat, amely körülmény eléggé igazolja, hogy közönségünk a társulatot megkedvelte és őt szívesen viszont látja, nemkülönben, hogy a színigazgató •j kész örömmel jön vissza városunkba. Amikor tehát a színtársulattól azzal ! válunk el, hogy „a szives viszontlátásra" ! adjuk referádánkat a következőkben: Szombaton a bájos zenéjü operette „A is merem kimondani, gyermeki szivében titkos érzelmet rejteget ön iránt. Ha talán ön uram . . . — Ah asszonyom, — szakítottam félbe a beszélőt, mert már tudtam, miről van szó, — legzen teljesen megnyugodva, hogy kérését, amennyire tőlem telik, a legnagyobb készséggel teljesítem, de attól tartok, hogy kedves lánza rá fog jönni az ártatlan hazugságra, mert a nők az igazi szerelmet sohasem ismerik félre. — Uram, ha ez ellenvetés akar lenni, ugy mégegyszer kérem, tekintsen el mindentől és jöjjön velem, — szólt a látogató s én két perc múlva követtem őt. ... A beteg leánykát Krisztinának hívták. Beesett, halálra vált arczán meglátszott, hogy csak hetekkel ezelőtt is nagyon szép lehetett. Arcza rózsáit a láz már rég letörölte, de szemeinek ragyogó tüzét még nem tudta megtörni. Mikor a szobába léptem, a leány rögtön észrevett. Rám emelte tekintetét, kissé csodálkozva fogadott, de észrevettem arczán, hogy látogatásomat szívesen fogadja. Első alkalommal nem időztem ott két perczig- sem, de már akkor éreztem, hogy nekem ebben a játékban sokkal nehezebb szerepem lesz, mint ahogy azt előre gondoltam. Az anyja kikísért és rimánkodva kért, hogy minél gyakrabban látogassam meg őket. . . . Igy is történt. A betoggel mindjobban eltudtam hitetni, hogy sajnálom, s nap nap után hordtam neki a virágokat, czukrokat és egyéb apróságokat, s amikkel csak sejtettem, hogy Örömet okozok neki. És a beteg, kedvetlen leány egyszer csak j mosolyogni kezdett! Azt az örömet, azt a | végtelen boldogságot, amit az anyja akkor j érzett és kifejezett, nem tudom leírni, csak j azt tudom, hogy én is vele örültem s büszke | voltam az eredményre. Azután meséltem a betegnek bohóságokat, játszottam, foglalkoztam vele, s kénytelen voltam beismerni az orvos igazságát, hogy a beteg egyedüli gyógyszere egy kis kedv, egy kis öröm és szórakozás. , . . A kis Krisztina napról-napra jobban örült jöttömnek s egyszer csak magam is azon vettem észre magamat, hogy én is mind nehezebben vártam a látogatás óráját:. Egyszer aztán, amikor egy legújabb regényből olvastam fel a kis betegemnek, véletlenül észrevettem, hogy Krisztina talán nem is figyeli EZ olvasást, csak néz, folyton engem néz, égő, vágyakozó tekintettel .. . A gyesinek szivében kinyílt a szerelem virága •. . . . . . S amikor ezt lölfedeztem, az este sokat gondolkoztam. Nem tudtam határozni, mitévő legyek, s a véletlenre bíztam mindent. S ez a véletlen ugy akarta, hogy egy szép öszi estén meglógtam a kis leányka reszkető kezét, ajkamhoz vontam s — szerelmet vallottam neki. . . . Ebben a pillanatban lépett a szobába az édesanyja. A beteg áradozva mondta el boldogságát s könnyezve borult anyja keblére, akinek csak reszkettek az ajkai, de szó nem jött az ajkára. Arczán a fájdalom szivetszakgató vihara vonult át, s szemei könnyel teltek meg. De én most már másként gondolkoztam. Szerettem ezt a kis leányt, óráról-órára igazabb, tisztább szerelemmel . . . — Masnap gyürüt vásároltam, s mikor Krisztina ujjára húztam, szinte magánkívül volt boldogságában. —- Ugy-e, anyuskám, én nem fogok meghalni — kérdezte anyját — ugy-e, nekem nem szabad meghalni. Férjhez megyek s boldog leszek. Nem akarok meghalni. — Mindent megpróbáltam, amit csak ember tehet, A legelső orvosokkal tanácskoztam, de az emberi tudás itt már megszűnt. Elutaztunk délre, egy napsugaras, virágos rózsás villába, s ott, — ott a kis Krisztina csendesen elaludt örökre. — Szegény anya csak abban találta meg a vigaszíalódását, hogy leánya boldogan halt meg. Elérte azt, amiről leányszive oly sokat álmodozott. * Morei elhallgatott. Pár pillanatra én is, Vivette is elgondolkeztunk a történet felett. — Tehát mégis csak szerette Krisztinát? — kérdezte Vivette. A művész csak lassú szünet után felelt : -- Talán . . . — És mi lett az édesanyjából? — kérdeztem most én. — Nem tudsz róla ? —- De igen. Ott maradt, s most is ott él abban a kis villában, ahol a leánya meghalt. Amikor szabadságomat kiveszem, egy hetet nála szokok tölteni. Összenéztünk, s lehet, hogy egyet gondoltunk : a kis Krisztina nem olyan színpadi menyasszonya volt morelnek, akinek aizonyára ez volt a legnehezebb, legszebb szerepe életében.